► Puccini: Pillangókisasszony – Magyar Állami Operaház, június 11.

Szenvedünk? Azt talán nem, és nem kevesebb az előadás annál, amit remélni lehetett a szereposztást látva. Akkor miért vagyunk mégis itt? Mert ez a vége, búcsú ettől a rendezéstől, Kerényi Miklós Gábor huszonhat éves színre vitelétől. Mintha ez volna a legtovább fennmaradt Kerényi-rendezés, voltak ennél nagyobb szabásúak, voltak izgalmasabbak és eredetibbek, de az operai hosszú fennmaradás sok esetben tényleg azt jelenti: ez nem fájt senkinek. Az van benne, aminek lennie kell, tologatható falak, kimonóba öltözött emberek, tőr és halál.

► Rossini: A török Itáliában, Glyndebourne, július 1.

A török Itáliában nem Rossini-sztáropera. 1814-ben mutatták be a Scalában, annyiban érdekes a librettó, hogy arról szól, a darab írója alkotói válságban van, épp nem jut eszébe semmi. A művészet a jelek szerint épp a valóságot másolta, Felice Romaninak sem jutott sok az eszébe, csak hogy megfordítja a korábbi Rossini-opera cselekményét, és nem az olasz nő megy Algírba, hanem Szelim jön Itáliába. Rossini persze formában volt, de Rossini mindig formában volt. Így viszont van egy érdekes össze nem illés: alig történik érdemleges dolog, de fantasztikus zene szól.

► Wagner: A walkür – Müpa, június 26.

És így tovább. Fischer Ádám meg alázatos szívű és együttműködő karmester, úgy kísér, hogy Bryan Register hallható maradjon, így aztán nem azt hallani, amit hallani szeretnénk, érzelmek áradását, gátak összeomlását, hanem hogy elég nehéz lehetett az élet Hunding mellett, ha így bele lehet zúgni az első arra vetődő emberbe.

► Wagner: A Rajna kincse – Müpa, június 18.

Változnak az idők, rendben van. Amúgy is az ember mindig úgy nézte az évi rendes müpai Ring-adagját, hogy a tavalyi jobb volt. De rögtön azt is hozzátette, hogy jövőre is jobb lesz. Most meg nem tudom, hogyan lesz a jövő, Fischer Ádám mindenesetre kiszáll, nem vezényli többet egyben a darabot. Tulajdonképpen ez volna a legcsodálatosabb mondanivalója az idei előadásnak. Énekesek, karmesterek, rendezések jönnek-mennek, de a Rajna örök. Annyira örök, hogy Rajna Martinnak hívják a Wagner-napok társművészeti vezetőjét. 

► Camilla Nylund dalestje – Müpa, június 12.

Az a baj, hogy ez a koncert leginkább közönségbarát része, Dvořák, Cigánydalok, szép zene, mérsékelt duhajság, és még van közte egy nagy klasszikus zenei sláger is, az E dalra tanított anyám. Hiába minden dalbéli szépség, mert az előadási szépséget nem hallom. Camilla Nylund hangja egy kicsit fáradt csak, van ereje, van színe, és a magasságok is tűrhetőek, mert nem élesedtek meg, de azért az egészben van valami sipogás és vesszőfutás.

►Verdi: Macbeth – Magyar Állami Operaház, június 6. és 8.

Nem ez a lényeg, hanem a vendégművész, Anna Netrebko. Mit hoz egy ekkora sztár az Operába?

Először is saját magát. Ezért járunk oda, még ha ezt időnként meg is próbáljuk letagadni, és az ensemble-ért meg a műért meg a zenéért lelkendezünk: egy korszerű opera-előadás nem egotrip, hanem a szereplők közötti bonyolult és zenés kapcsolatok bemutatása. Aztán jön valaki életnagyságnál nagyobb, és kiderül, hogy ez mind jól hangzó maszlag, nem ezt akarjuk, hanem a kardjával hadonászó bácsit, meg a láthatatlan foltot láthatatlan vízzel mosogató Anna asszonyt, úgy, ahogy van, skót kockás kosztümben vagy fekete kombinéban, mezítláb.

► Mozart: Szöktetés a szerájból – Eiffel Műhelyház, május 29.

Varró Dániel készítette az új magyar nyelvű librettót, de valahogy bátortalanul. Belevett nyelvi modernségeket, de meghagyott egy csomó operai töltelékszót, lámokat és hátokat. Nem eléggé viccesek a rímek, nem eléggé mai a szöveg, miközben Vecsei H. Miklós rendezésében mégis valami embergyár látható, az volna a szeráj, ahonnét nemcsak szökni kell, de amit föl is kell gyújtani.

► Chausson: Concert – Erato/Warner, 2026

Furcsa, mert az új lemezen Renaud Capuçon hegedül, ő van a borítón is, mégsem köré szerveződik az előadás. Egy kicsit ő is tehet róla, van a hegedülésében valami kávéházi (régi kávéházi) szín, szépen játszik, de nem könnyedén, nem lazán, nem magától értetődően, nem fölfoghatatlan természetességgel. Talán most ezt épp nem is bánja, hiszen van egy titkos főszereplő is, a zongorista Nicholas Angelich. Capuçon azt írja, hogy mindketten nagyon szerették a művet, és készültek a stúdiófelvételre (ugye, hogy mégis fontos a lemez), mégsem került rá sor.

► Dvořák: Ruszalka – Opera Bastille, május 17.

Elképzelhetetlen. Vagy nekem annak tűnik. Teljes, zsúfolt telt ház vasárnap délután egy jó nagy operaházban, a Bastille-ban, pedig a Ruszalka megy, sztárok nélkül. A leghíresebb énekes Jamie Barton, ő volna Jezibaba, a boszorkány, őt legalább láttam már néhányszor a Metropolitan-közvetítésekben, de mint egy zakó alatt kilógatott inget viselő ürge közli a függöny előtt, megbetegedett, helyette Kissjudit Anna énekel. Ő úgy mondja, hogy Anna Kiszsüdit.

► Neeme Järvi és a MÁV Szimfonikusok koncertje – Müpa, május 7.

Egy nagy karmester jelenléte óhatatlanul is fölteszi a kérdést: mit tud segíteni a nagy ember a sok hétköznapinak mondott muzsikuson. Sokat. Csodát nem tesz, még Neeme Järvi sem, aki egyébként csodatévő karmester, a Göteborgi Szimfonikusokból ő nevelt sikeregyüttest, de ahhoz mindösszesen huszonkét év kellett. Itt meg volt, ki tudja, talán három próba. Elkerülhetetlenek a kompromisszumok, nem fog akkorát robbanni a robbanás, nem fog akkorát száguldani a száguldás, de a mű megszólal, és figyelni kell rá.

► Verdi: Simon Boccanegra – koncertszerű előadás a Müpában, május 2.

Eleonora Buratto például főszereplő. Akkor is, ha a hangja egyáltalán nem kislányos, nem Amelia-hang, kerekebb, sötétebb az ideálisnál, és az éneklésében is van valami egyhangúság, tolja, tolja, de hogy ő itt, vagy bármely más előadásban női főszereplő, ahhoz kétség nem fér. Persze egy Simon Boccanegra alapvetően mégis a patríciusok és plebejusok meccse, a két csapatkapitány a címszereplő és Fiesco. Ez a nagy ötlet: egy bariton és egy basszus, ők a nagy lelkek, nem a tenor. És nemcsak nagy lelkek, nagy hangok is. A bariton George Petean, nagyszerű bariton, egy pillanatra nem aggódik érte az ember, mármint a bariton minőségéért, megszólal minden hang, és lehet aggódni, hogy mi lesz Boccanegrával. Leszúrják vagy megmérgezik?

► Csajkovszkij: Anyegin – Müpa, április 22.

No de az oroszok! A címszereplő Alexey Markov, aki nem tűnik nagyon bonyolult léleknek, pontosabb, amikor az üresfejű Anyegint énekli, mint amikor a felismeréstől fellángolót, de akár itt, akár ott tartunk a történetben: micsoda hang. Micsoda magasságok, pontosan, magabiztosan, izgulásmentesen. Talán nem is kell tőle egy orosz Mr. Darcyt várni, talán épp ez a különbség, talán Tatjána nem is méltatlanul vádolja: persze, most elszeretnél a férjemtől, hogy aztán villoghass vele, hát köszi, de ebből nem eszel. A férj Konstantin Fedotov, szintén nagy siker az áriájával, szerintem ugyan alacsonyan intonált, de ez a jelek szerint másokat nem zavart. A hang pedig tényleg szép, abban hiba nincs.

► Puccini: Tosca – Yusif Eyvazov és a Bastille Opera előadása

Nem zseniális, de nem rossz. Az történik, ami minden Toscában történni szokott: lényegében a szereplőkön múlik, hogy milyen közöttük a viszony. Ha Yusif Eyvazov énekli Cavaradossit, akkor a lovaglócsizma nem a lovagot juttatja az ember eszébe, hanem inkább valami jó hangú lovászlegényt. A jó hang mostanra némi megszorítással igaz, Eyvazov rendületlenül biztos a magasságokon, úgy megküldi a második felvonásban a Vittoriát, hogy ki se nézné az ember egy olyan szereplőből, akinek most szorongatták meg a halántékát valami bonyolult kínzószerszámmal, de a középregiszter, amin a szólam túlnyomó többségét kell énekelni, elég csúnyán szól.

► Nadine Sierra koncertje – Magyar Állami Operaház, április 11.

Voltak, persze hogy voltak előzmények. A koncert egész első része, a meglepetés, hogy a szép Nadine Sierra nem szexiben nyomatja a koncertet, hanem földig érő, barna ruhában. Három francia ária, kettő a Rómeó és Júliából. Az első elszáll a levegőbe, nem is teljesen tiszta az ének, a ritmika is túl szabad, nem érzem azt a kérlelhetetlen keringőritmust, ami rántja bele Júliát az eseményekbe. A második Júlia-ária amolyan Gounod-féle téboly, egy kicsit olyan, mintha a Marseillaise-t énekelné Júlia, mielőtt elszánná magát, hogy bevegye a tetszhalált okozó szert.

► Vivaldi: Tamerlano – Müpa, április 2.

Igaz, ami igaz, nem Renato Dolcinivel, és még csak nem is Anthea Pichanickkal hirdetik az előadást, hanem inkább a címszereplő Cameron Shahbazival, aki egyébként teljesen megfelelő kontratenor, ráadásul úgy néz ki, mint egy parfümreklám. A csillag a szereposztásban pedig egyértelműen Julija Lezsnyeva, ő van a fényképen, az egész opera mintha Lezsnyeva-koncert volna a program szerint.

► Bach: h-moll mise – Müpa, március 29.

Nekem senki sem tetszett az énekes szólisták közül, a szoprán sipogott, az alt vijjogott, a tenor meg civilben gázóra-leolvasó, csak szabad idejében énekli a h-moll misét. A hangszeresek közül a fuvolák még rendben voltak, a hegedűsre már panaszkodtam, a kürtre nincsenek szavak. Vagy addig jó, amíg nincsenek szavak.

► Wagner: Trisztán és Izolda – a Metropolitan Opera előadása a Müpában, március 21.

Zsenit nem kiáltanék Yuval Sharont látva, főleg, mert látszik, ami látszik, a színpadi erőfeszítések nagy hányada arra szolgál, hogy elfedje a rendezői tanácstalanságot. Mit csináljanak. Egyrészt rengeteget kell énekelni, másrészt ez mégis Wagner, ahol a szerelmi tébolyt az a színpadi helyzet fejezi ki leginkább, hogy Trisztán és Izolda hosszan beszélget: milyen csodálatos az a kis szócska a nevünk között, összetart és jelzi, hogy egyikünk sincs meg a másik nélkül… Megőrültetek?

► Grigorij Szokolov a Müpában – március 12.

Szokolovnak nincs kottája, ezt talán mondani sem kell azoknak, akik legalább egyszer részt vettek már az évi egyszeri nagy zongora-asztaltáncoltatáson. Nem gúnyolódok, tényleg van valami szeánszjellege a koncerteknek, más, mint a többi, más világba kerülünk, amint leoltják a hangversenytermi villanyokat, nem arról van szó, mekkora király az előadó, aki le tudja játszani a sok hangjegyet, amelyet felelőtlen zeneszerzők az öt vonalra és környékéra rajzoltak.

► A Londoni Filharmonikusok koncertje a Müpában – március 5.

Erre jó a Londoni Filharmonikusok és Paavo Järvi. Nem is kérdés, hogy akarjuk-e. Egyrészt azért, mert a nagy mindenszólás közepette is van az interpretáción valami hűvös józanság, ez, kérem, egy szimfónia. Nem tiltakozás, nem világmodell, nem tisztítótűz, hanem együtt játszó zenészek, egyszerre szóló hangok. Annak viszont tökéletesen megfelel, én legalábbis egyáltalán nem érzem, hogy valamennyi is benne maradt volna a muzsikusokban. Akinek ennyi elég, az szárnyra kelhet, akinek nem elég, az is tátott szájjal hallgatja, hogy így is lehet vonni a hangszereket.