Molnár Zsófia

(Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó, Katona József Színház, január 22.)

Szóba kerül a múlt feldolgozatlansága, van kis nácizás, zsidózás, libsizés és buzilobbizás a lehető legsemlegesebb társalgási hangnemben, a jól irányzott sértések mellett záporoznak az üresen negédes, azaz lekezelő megszólítások. Az online műsorfüzet azonban kissé félrevisz, ez a család és baráti kör nem bomlik meg a nézetek különbsége miatt, biztosak lehetünk abban, hogy ezek az emberek továbbra is össze fognak járni pörköltözni, szusizni és szivarozgatni, elvégre itt a pénz az úr, a veszteségek már jóvátehetetlenül megtörténtek. És mint kiderül, rendre fel is hánytorgatják őket, azzal is telik az idő. Itt nem egy kutya, hanem egy egész falka van elásva, csak hát mindenki tudja, hová és milyen mélyen, együtt hordták rá a földet, és eddig valamiért befogták a szájukat. Talán ez a leginkább kézzelfogható: az önérdekvezérelt sunnyogás.

Tovább

(Maison Maeterlinck / Theater immobiel, NTGent, január 29.)

Persze az NTGentet már jó ideje nem kell bevezetni a nemzetközi köztudatba, a svájci Milo Raunak, aki 2018 óta az intézmény művészeti vezetője, mégis sikerült a korábbinál több figyelmet összpontosítania – egyebek mellett – a belga városka büszkeségeire. Mintegy öt évvel ezelőtt stábja elég határozottan indított, egy tízpontos kiáltvánnyal, amely a mai napig kint függ az előtérben. (Magyarul a szinhaz.net oldalon olvasható A jövő városi színháza címmel.)

Tovább

(The Black Rider, Örkény Színház, december 21.)

Ez az az eset, amikor a rendező türelme rózsát terem: bár saját bevallása szerint Polgár Csabának is fájt egy ideje a foga erre a groteszk kisremekre, kivárta, hogy némi kiegészítéssel (azaz két vendéggel) a társulat is minden szempontból készen álljon rá. A rendezés tiszteli a fent felsorolt összes hagyományt, de még fontosabb, hogy érti őket, és egyrészt használni, másrészt a maga visszafogott, majdnem hogy puritán módján átfazonírozni sem fél.

Tovább

(Petőfi musical, Nemzeti Lovas Színház, Kincsem Park, november 26.)

A Petőfi musical – és nemcsak az, hanem a hevenyészett, a megszokott kettő helyett csak egyfelvonásos művet elővezető műintézmény is – a maga nemében lenyűgöző. A beengedéskor szóló, közegidegen dzsessztől és a háttérbe beállított, részben nem is játszó papundekli díszletelemektől kezdve az egész, piros-fehér-zöld drapériákkal koreografált jelenethalmazon át a végső köszönetnyilvánításig. Nem azért, mert profi, hanem mert van valami elementáris abban, ahogy a tetszés és a szórakoztatás vágya felülír minden, a formán túlmutató, ha tetszik, intellektuális igényt.

Tovább

(Nick Payne: Inkognitó, Pesti Színház, október 22.)

A cselekményt, vagy inkább helyzeteket nem érdemes itt tovább boncolgatni, mert azzal csak óhatatlanul leegyszerűsítenénk és igazságtalanul közhelyessé degradálnánk őket. Kár is túlagyalni, mert nem az a lényeg, amit a szerző elmesél, hanem ahogyan meséli: ugrásokkal, kihagyásokkal, kitérőkkel, visszakanyarodásokkal, helyenként kellemesen morbid humorral (lásd: az agytolvaj professzoréknál velő lesz vacsorára), szerteágazó barázdák mentén, amelyekből a liquor a végén mégiscsak egy helyre csatornázódik.

Tovább

(Szivák-Tóth Viktor: Fényeskedjék neki, Szkéné Színház, október 28.)

A darab egyszerre túl sok és túl kevés. Túl sok benne a hatás, a már említetteken túl egy kicsit Pintér Béla is szeretne lenni – a forma közelít, de ezen a nyomvonalon haladva pár meglepő fordulat elkelne még. (A humorérzék megvan hozzájuk, a „fölöslegesen nagy szavakból” ugyanakkor lehetne lefaragni.) Mert például az egykori iskolában kézhez kapott üzenetek leginkább azzal lepnek meg, hogy nem igazán meglepőek, ugyanis a karakterek, a félelmeik és szorongásaik már jó előre megalapozzák őket – itt mintha minden túlságosan alá lenne dúcolva, be lenne biztosítva.

Tovább

(Tadeusz Słobodzianek: A zseni, Katona József Színház, Kamra, október 14.)

Az előadás alcíme ennél pontosabb nem is lehetne: „a színészmesterség módszerei kilenc képben” – abszolút ezt kapjuk a Kamra színpadán. Egyrészt a színészektől: közeliben látjuk, ahogy Fekete Ernő eggyé válik a ragasztott Sztálin-bajusszal, belehelyezkedik a figurába, akárcsak Máté Gábor Sztanyiszlavszkijéba, miközben a sminkben őszítik a szemöldökét.

Tovább

(Solness, Örkény Színház, Stúdió, október 7.; Hedda Gabler, Katona József Színház, október 16.)

A két, szinte egyidejű, fővárosi Ibsen-premier egyikében egy férfi/három nő a felállás, a másikban egy nő/három férfi. A háromszög még működőképes lenne, sőt stabil, de ennyi aspiráns már sok mindenkinek; egyet valahogy el kell engedni, vagy békében, mert jött helyette más, vagy durván, uralhatatlan, szenvedélyes bosszúvággyal. Gáspár Ildikó Solness- és Székely Kriszta Hedda Gabler-rendezésének mások a tétjei és a hangsúlyai, mégis sok a közös bennük.

Tovább

(Kárpáti Pál: Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak, Trafó Klub, szeptember 6.; Fajankó, Füge Produkció – Maszk Egyesület, Jurányi Ház, szeptember 20.)

A két program természetszerűleg össze-össze kapcsolódik: egyrészt van átjárás, továbblépés egyikből a másikba, másrészt az alkotók néha akaratlanul is rácsatlakoznak egymásra, ahogyan ezt az ősz első Staféta-bemutatójával Kárpáti Pál is teszi. Bár lehet, hogy csak az alagsori Trafóklub szelleme volt rá olyan hatással, hogy – az azóta már a Stafétában is teljesített – Kelemen Kristóf 2016-os TITÁNium-előadásához (Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk) hasonlóan hosszú és fura címet adjon „társas monodrámájának”: Hogy a barátaim egyszer meghallgassanak.

Tovább

(Catwalk Concert Productions & Soharóza: Keleti blokk, Trafó, szeptember 9.)

Ezzel az előadással kapcsolatban azt lenne érdemes tudni, színpad és nézőtér között megvalósul-e a nemzedékek és országok közötti dialógus, amelyet a színlap kezdeményezésként megjelöl. Az országok közötti mindenképpen, hiszen a Keleti blokk nemzetközi: magyar, cseh, szlovák (így, külön, vesszővel elválasztva) és lengyel koprodukcióban készült. Ahogy az újszülöttek számára az is kiderül belőle, hogy a múltnak ezt a szeletét ezek a népek nagyjából egységes vizuális és ideológiai környezetben élték.

Tovább

(Kander–Ebb–Fosse: Chicago, Szegedi Szabadtéri Színpad, augusztus 18.)

A Lakatos által képviselt jelenség látványelemnek viszont nem utolsó, ami egy ekkora színpadon csakis jól jöhet. Van itt azonban egy kis ellentmondás: nem feltétlenül abban, hogy ő a cselekményben „vádolt” show-biz megtestesítője, az nem több kis fricskánál, sokkal inkább abban, hogy ő az egyetlen, akinek az arca megjelenik a négyezer fős nézőtér előtt a színpadi kivetítőn. Olyan előnyt kap a prózai színészekkel szemben, amire gyakorlatilag egyedül neki nincs szüksége. Másoknak időnként jól jönne, helyesebben a nézőknek, hogy a kifejező mozdulatokon kívül a mimikát is lássák. Ehelyett a fellógatott képernyőkön a daloknál szívecskék és keveset mondó feliratok villognak, a külvilágban játszódó részeknél reklámok futnak, amikor pedig a rögvalóság van színen, a cukor és a csirke far-hát árával szembesülhetünk.

Tovább

(Sziget fesztivál, augusztus 11–12.)

Az idei cirkuszprogramnak – a szabadtéri színpadra helyezett kettősöket, köztük a „talajgyakorlatokat” is beleértve, amelyek az egysíkú nézőtérről, azaz törökülésben a földről nem éppen élvezetesek – vannak tanulságai, de azokat nem nekünk kell levonni, hanem a szervezőknek. Illetve a kihagyás után talán azt érdemes újratapogatni, hogy mégis kiknek szól a Cirque du Sziget.

Tovább

(Száz év Major, avagy az eszméimet nem cserélem; Városmajori Szabadtéri Színpad, július 29.)

Megint csak az a kérdés, ki ennek az előadásnak a célközönsége. Gimnazistáknak hasznos lehet ez a csomagolás a magyar irodalom nagyjai körül néhány típusfigurával – és a pult mögött serénykedő „Zsebenci Klopédiával”, akinek a kedvéért, hogy bizonyos kulcsfogalmakat röviden megmagyarázhasson, időnként megáll a játék –, az olvasottabb nagyközönségnek legfeljebb langymeleg emlékeztető a ráismerés sikerélményével.

Tovább

(Ifjú barbárok, Gyulai Várszínpad, július 9.)

Ha jól tippelek, a szerzőként megjelölt Vecsei H. Miklós és a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila eredetileg inkább a népzenekincset intézményesítő Kodállyal kívántak foglalkozni: Kodály-módszer munkacímen bejelentett előadásukat 2000 nyarán tervezték bemutatni a Nemzeti Színházban a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közösen. Azóta sok minden történt és változott, főleg (de nem csak) Beregszászban: volt/van járvány, kitört arrafelé egy háború, és már a partnerszínházat is zengzetesebben hívják (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház). A projekt viszont ezek szerint haladt tovább, csak nem Budapest és Kárpátalja, hanem Gyula és Erdély lettek a zászlóshajói.

Tovább

Rendezései listája nem zengzetesen végtelen, díjait sem szokták sorolgatni. Minek? A kézjegy mindegyik munkáján rajta van. Érződik bennük az elhivatottság, a kidolgozottság, a figyelem, a tisztelet, a szabadság. Az ember és az élet szeretete. Valamiféle bölcsesség.

Tovább

(Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye, Örkény Színház, június 16.)

Minden felmerülő kifogás ellenére az előadásnak van egy hatalmas erénye: a színészi játék. Für Anikó Özvegye lenyűgöző, finom alakítás: csupa reflektált méltóság, tartása egy pillanatra sem törik meg, csak időnként alig észrevehetően meggörnyed a háta. A Szerető szerepében Kerekes Éva nemkülönben elegáns. Für higgadtságával szemben ő tömörebb, kacérabb, főleg hallgatásain üt át a „trónkövetelő” kevélysége.

Tovább

(Amikor találkoztam Barisnyikovval, 6szín a Hölgyválaszban, június 6.)

Mert az Amikor találkoztam Barisnyikovval harmadik történetszála nagyon is személyes: egy dal, a Két piciny, fehér balettcipő – és sok-sok jellegzetes mozdulat – erejéig konkrétan Csákányi László is megidéződik. De persze az előadás nem puszta hom­mage-ok sorozata, nem nosztalgiázás, műfaji megjelölése sem önálló est, hanem valóban monodráma áll össze a szépen egymásba szövődő és ügyesen egymásba is szőtt életmorzsákból.

Tovább

(Eurpidész: Bakkhánsnők, Nemzeti Színház, május 28.)

Szó se róla, Terzopulosz nem jelentéktelen rendező, hatásos színpadi világot teremt, de meglehetősen egytónusúnak tűnik. Nem mellesleg ő kezdeményezte a kilencvenes évek derekán annak a Színházi Olimpiának a létrehozását (nevezhetjük világfesztiválnak, de ez is csak egy network), amelyről jövőre sokat fogunk beszélni, hiszen 2023-ban Magyarországon a Nemzeti Színház szervezi (kemény kormányzati támogatással), és amelyben olyan társak álltak mellette, mint Heiner Müller, Jurij Ljubimov vagy Robert Wilson. Csakhogy ennek a tagadhatatlanul fontos generációnak mára kezd elmenni a hangja: Terzopulosz például (már) nemigen állít semmit, inkább csak kiállít.

Tovább

(Don Juan, vagy az apák kínja; Komáromi Jókai Színház – Szkéné Színház, április 23.)

Devich Botond Fekete Ádám és Nagy Péter István közösen újraírt változatához készített díszlete egyszerre műtő és temető, műterem és étterem. Élet és halál, a megörökítés és az önfenntartás helye. De az is lehet, hogy tulajdonképpen csak egy raktár feltűnően lassan nyíló és csukódó redőnnyel. Egy közepesen titkos kamra, ahová sok mindent – megszerzett, és ezzel egyidejűleg érdektelenné és feleslegessé vált tárgyakat, embereket, élményeket – be lehet suvasztani. És nemcsak Don Juan söpri be oda minden gaztettét és hódítását, pillanatnyi fellobbanásai füstjét és hamuját, de a rendező, Nagy Péter István is besűríti ebbe a viszonylag szűk, fehér térbe szinte a teljes eszköztárát.

Tovább

(MITEM, Nemzeti Színház, április 20. és 26.)

Milyen népszínház az, amelyik pont a bérletet váltó – külföldi előadásokat jó eséllyel gyakran aligha látó – érdeklődőket sorolja a futottak még kategóriába? Milyen az a Nemzeti Színház, az ország legelső színháza, amelyik így bánik a fesztiválbérleteseivel, azaz a közönségnek azzal a részével, amelyik éves színházlátogatásainak valószínűleg nem elhanyagolható adagjára éppen a MITEM nem is egy, hanem csokorban rögtön több előadását választja? Vagy a fennen hangoztatott népszínházi küldetés csak akkor fontos, amikor magyar színdarabok vannak műsoron, amikor a hétköznapokban hagyományt kell ápolni? Hogy van ez?

Tovább
Élet és Irodalom 2025