Telekosár
(Fidelio Színház- és Táncsátor, Sziget Fesztivál)
Sok más rendezvényhelyszínhez hasonlóan a Fidelio Színház- és Táncsátor kínálata is már-már fesztivál a fesztiválban, egyszeri és naponta ismétlődő programokkal, szabadtéri és légkondicionált sátorban zajló előadások sokaságával, kora délutántól éjjel tizenegyig megszakítás nélkül találva fel a legkülönfélébb stílusú (és minőségű) kortárs előadó-művészeti portékákat. A válogatás koncepciója jól körülírható, csupa olyan téma, amelyről a jelenlegi politikai környezetben, társadalmi szinten nem szeretünk vagy akarunk beszélni, vagy éppen a hatalom folytat ellene ízléstelen hecckampányt. Távoli földrészekről, kultúrákból érkezett előadók, másság, identitás, gender-tematika, meztelenség.
Nagyító alatt
(Góbi Rita Társulat: Reptében – Bethlen Téri Színház)
Szögezzük le mindjárt az elején: kevés Góbihoz fogható precíz, tökélyre törekvő, elbűvölő technikai tudással felvértezett előadó található kortárs fronton, aki nem csupán birtokában van minden, a testről, mozgásról megszerezhető ismeretnek, de tudása kivételes előadói jelenléttel is párosul. Ez tehát nem újdonság. Az már igen, hogy új darabjában sikerült kitörnie az előadóként szinte már rákövült – bár kétségkívül hiteles – kobold- vagy manószerű jegyekkel felruházott táncos szerepekből, miközben koreográfusként eleddig jószerével ismeretlen területet hódított meg lefegyverző magabiztossággal és következetességgel – elbeszélő művek helyett az absztrakt tánc világát.
Egy arc, két arc és sok
(Mészáros Máté: InSoundOut és Molnár Csaba: LILITH, K-Arcok, Közép-Európa Táncszínház)
A LILITH az illúziókeltés magasiskolája. Metamorfózislavina, tucatnyi(nál is több) fejezetben. Ladányi Andreától Gergyén át Réti Annáig (és tovább) tart a sor, akik sikerrel játszottak eddig idehaza a szóló műfajban ezeken a húrokon. Most Molnár Csaba is csatlakozott hozzájuk, aki helyzetek, szerepek, szerepjátékok hosszú sorát kínálta föl Jakab Zsanettnek, ő pedig halált megvető bátorsággal fejest ugrott beléjük, és a saját képére és hasonlatosságára formálta azokat. Nem Jakabot, nem az ő arcait látjuk, a darabnak érezhetően nincs személyes vetülete, privát súlya, de olyan arcokat, amelyeknek hitelessége és szuggesztivitása a személyiségben tett (és el nem sprórolt) mélybúvárkodás nélkül nem valósulhatott volna meg.
Szűkösség és tágasság
(Ziggurat Project: Esumi és Asao – Artus Stúdió; Vadas Zsófia Tamara: Sleeping Beauty Project – SÍN Produkció, MU Színház)
Az előadás végig a blöff, a vicc és a komolyság vékony jegén táncol. És persze végtelenül nehéz belőni, hogy mihez, hogyan viszonyuljunk. Nincs egyetlen stabil befogadói alaphelyzet, folyamatosan manipulálnak, játszanak velünk, interakciót gerjesztenek. Ez a színház ugyanis – mint általában a jó kortárs színház, ahol mindig van rizikófaktor – nemcsak abból áll, amit látunk és érzékelünk, hanem amilyenek a reakcióink, amennyire engedjük vagy éppen nem engedjük magunkat befolyásolni, (meg)vezettetni a darab során.
Félárbócon
(Pataky Klári Társulat: Elfelejti, belebotlik… – Bethlen Téri Színház, február 16.)
A koreográfia míves, igényes, mint mindig, átszőve enyhén karcos, édesbús melankóliával, rebbenékeny mozdulatfűzérekkel és a Pataky Klárira jellemző ártatlan és ártalmatlan, kislányos romantikával, a szereplők és szerepek visszafogottsága miatt mégis olyan, mint egy félárbócra eresztett vitorlájú hajó, ami kellő lendület híján próbál szárnyalni a nyílt tengeren. Korántsem hiszem, hogy ez az előadók felelőssége lenne, inkább koncepciót látok a dolog mögött, mely nem nagyon kér és enged többet a táncosoknak tökélyre törekvő végrehajtásnál.
Eurüdiké kering
(Grecsó Zoltán–Simkó Beatrix: #Orfeusz #Eurüdiké, Vígszínház, Házi Színpad; Simkó Beatrix: Kerengő, KET, Bethlen Téri Színház)
Grecsó és Simkó, ha máshonnan nem is, a Duda Éva Társulatnál eltöltött évekből már jól ismerheti egymást, de hogy első közös munkájukhoz mi szolgáltatta az apropót, milyen gondolkodásbeli együttállás, legfeljebb találgatni lehet, vagy még inkább: az előadásból kéne kiderülnie. Kettejük olvasatában Orfeusz és Eurüdiké csupán egy hivatkozás, egy hashtag az eredeti mitológiai alakokhoz és történetükhöz képest.
Testcunami
(Meg Stuart/Damaged Goods: Violet – Trafó)
Meg Stuart, a konceptualista amerikai, aki már több mint két évtizede Belgiumban, illetve Németországban él és alkot, és aki a kilencvenes évektől Jerôme Bel, Xavier Le Roy és mások társaságában alapjaiban forgatta föl a táncról való gondolkodást, megkérdőjelezve többek között a tánc esztétikai és technikai alapú mindenhatóságát, 25 éves pályafutása során először járt Magyarországon, és a jelekből ítélve egyhamar nem is fog, ha a jó félházas estekre és a szakmai értetlenkedésre gondolok. Pedig ma Meg Stuart, a világ egyik legtöbbet hivatkozott és elemzett kortárs koreográfusa, és az általa képviselt friss gondolkodás és új távlatok, úgy kellenének a meglehetősen önelégült hazai táncszakmának, mint szomjúhozónak a friss forrásvíz.
Átlépni az árnyékunkat
(Artman-nap, Trafó, november 20.)
Kicsit egybe van a gyomrom, amikor a Láthatatlan kapcsolat című workshop kezdetén leveszem a cipőm és a táncszőnyegre lépek, mert nem erre készültem. De már a bevezető alatt, amikor körben ülve a nevünket mondjuk, és egyszerűen csak megérintjük a mellettünk levőt, oldódik a feszültség. Ez az első lépés, kinyúlni az ismeretlenbe – egy ismeretlen ember felé. És később sincs para, a légkör szabad és oldott, a foglalkozás során fokozatosan és jó ritmusban vezetnek be minket a mozgás rejtelmeibe, úgy, hogy szinte már csak akkor ocsúdunk föl, amikor a legközepén vagyunk.
A szörnyeteg szépség
(Lander Patrick & Jonas Lopes: Arrastão, Kibbutz Contemporary Dance Company: Croissant on the Grill – Sziget Fesztivál 2016)
Mérleghinta
(Duda Éva Társulat / Movein Mission: Dupla est – Mesh, Breathe!, Trafó, április 1.)
Harsogóan más
(Molnár Csaba–Marcio Canabarro: Tropical Escape / SÍN Kulturális Központ, február 14.)
Dvořák a nappaliban
(Timothy and the Things: Anyádék rajtam keresnek – MU Színház, december 4.)