Az ÉS könyve decemberben – Barnás Ferenc: Életünk végéig. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 454 oldal, 3990 Ft

A klasszikus családregények általában hasonló ív mentén épülnek föl: a família növekszik, terebélyesedik, gyarapszik, majd beüt egy külső vagy belső kataklizma, és a család darabokra hullik. Persze az is megtörténhet, hogy a szétesés magától következik be, mint ahogy az a túlnövő birodalmak esetében is előfordul. Mondhatni, hogy ez nemcsak az irodalomra igaz, hanem a valóságra is. Arra a valóságra, amely mostanra töredezetté és nehezen követhetővé vált. Ennek megfelelően a mai családregények se tartanak egyik irányból a másikba, azaz nem futják be azt az ívet, amelyet egy vagy két évszázaddal ezelőtti elődeik vaskos kötetek formájában bejártak. (...)

Szóval adott egy népes család, ami eleve remek kiindulópont egy jól megkomponált regényhez. Az Életünk végéig azonban nem követi a vaskos családregények klasszikus ívét. Amikor a történetbe belecsöppenünk, a família évtizedes, rögzült hagyományai szerint él és működik. Az első nagyobb, a család egészére kiható és a regény cselekményét is tápláló eseményt az anya halála jelenti. A regény vége felé aztán meghal az apa is, ám a család története ezzel nem ér véget. Annak – legalábbis ebben a könyvben – se eleje, se vége nincs. Egyszerűen belelapozunk egy családregénybe. Valahol középtájon.

Rafael Pinedo: Plop. Fordította Izsó Zita. FISZ–Kal­lig­ram Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 200 oldal, 2990 Ft

Nem egy posztapokaliptikus alkotásban találkozhatunk a fentiekhez hasonló alapszituációval. A disztópiáknak amúgy is szezonjuk van, elég megnézni pár percet valamelyik híradóból, vagy végigtekerni egy internetes híroldalt ahhoz, hogy szembesüljünk a napjainkra jellemző kollektív rettegéssel. A világ meghatározó része úgy érzi, hogy nem áll jól a szénánk, és ez biztos talajt jelent a negatív jövőképeknek. Az emberiség ugyanakkor nem csupán mostanság fogékony az ilyesmire: számos vallásban jelenik meg az apokalipszis mint pusztító végzet, nem beszélve a hasonló szellemben készült műalkotásokról. A jövő már csak azért is félelmetes, mert nem látható, így magától értetődőbb félni tőle, mint reménykedni benne.

Horváth Péter: Bábel
Ungvári Tamás: A Gólem és a prágai rabbi
Tarján Tamás: Kézjegyek a félmúltból
Bíró-Balogh Tamás: A megvadult írógép

Barlog Károly: E/. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 136 oldal, 2990 Ft

A könyv három ciklusba rendezve novellákat, mégpedig kifejezetten rövid novellákat tartalmaz, amelyek nagyobbik részének közös jellemzője, hogy címük megegyezik valamely popzenei dal címével, illetve az adott dal időnként föl is csendül a történet során. (Kivételek vannak, ám a zenei utalás valamilyen módon akkor is tetten érhető.) A „történet” szónak hangsúlyos szerepe van, Barlog ugyanis vérbeli sztorizós elbeszélő, akinél a próza formáló erejét a cselekmény adja, annak – egyébként nem gubancos, hanem nagyon is tisztán szőtt – szálai alakítják a novellát.

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019, 272 oldal, 3590 Ft

A család- és mikrotörténetből ott lépünk át a személyes történelembe, amikor a diák Végel Újvidékre kerül. A horizont tágul: már nem csak a Tito és Rákosi közötti lövészárokban vergődő magyarokat látjuk, hanem Jugoszlávia többi népét is, beleértve azokat az eseményeket (például a ’68-as belgrádi diáktüntetéseket), amelyekről mindeddig igen keveset tudtunk. Kiderül, hogy nem csak erről, hanem Jugoszláviáról is hiányosak voltak az ismereteink. Végel könyve rádöbbent arra, hogy mindaz, amit a határ innenső oldaláról irigyeltünk, színes máz volt csupán. Egyúttal talán jobban megérthetjük azt is, hogy miért hullott darabokra 300 ezer áldozat árán ez a Tito személye által egybetákolt ország. „Jugoszlávia lett a bűnbak népei bűnei miatt” – írja a magát hontalan lokálpatriótának tekintő Végel. A könyv számos megállapítása közül ez az egyik legfontosabb.

A helyzet korántsem ennyire egyszerű. Dadogót hallgatni, szem- és fültanúja lenni a hangokkal folytatott, többnyire vesztes küzdelmének, bizony nem könnyű. Az ember érzelmi és értelmi intelligencia szerint reagálja le, ezzel együtt olykor több, olykor kevesebb kihívást jelent. Sok évvel ezelőtt, amikor – megkockáztatom – rosszabbul beszéltem, mint mostanság (erről majd később), a munkahelyemen kissé szürreális módon én kaptam azt a feladatot, miszerint hívjam végig a vidéki kirendeltségeket, és tudakoljak meg tőlük egy bizonyos dolgot, aminek kapcsán rendre olyan emberekkel kellett beszélnem, akik nem ismertek. Ma is fülembe cseng az egyik vidéki kolléganő egyszerre ijedt és bosszús hangja, ahogy miközben én próbálok valamit mondani, ő egyre csak azt hajtogatja, hogy „Jesszusom! Nincs ott valaki más?” Akkor ez rettenetesen dühített, és magamban lebunkóztam a vonal túloldalán hallózó hölgyet. Később, amikor elmentem egy olyan egyesületbe, ahova beszédhibások járnak, és kis időre átkerültem az asztal túloldalára, mivel olyanokkal is találkoztam, akik nálam is erősebben dadognak, megtapasztaltam, hogy hogyan kell türelmesnek és megértőnek lenni a hozzám hasonlókkal. És persze szembesültem az örök kérdéssel is, amellyel mindenki találkozik: melyik a jobb, kivárni, amíg a dadogó megküzd a pattogó hangokkal, vagy egy-egy szó kiejtésével előremondani azt, amit amaz próbál tudatni velünk.

Bolgár György: Amikor 64 leszek. Csupa Beatles. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 128 oldal, 2990 Ft

Első pillantásra azt hihetnénk, hogy Bolgár György kötete is a nosztalgiából merít: Beatles-dalcímeket látunk, aztán verseket, majd a dalokról szóló rövid ismertetőt, végül egy kis visszapillantást arra, hogy ugyanazon a napon, amikor a szóban forgó Beatles-felvétel készült, vagy Beatles-lemez megjelent, nálunk, Magyarországon mit írtak az újságok. Ráadásul a könyv címe is kissé a nosztalgiára hajaz. A címadó verset egyébként kétszer is megírta a szerző, először akkor, amikor 32 éves volt (1974-ben), majd amikor ténylegesen 64 éves lett (2010-ben). Hasonlóképpen három másik vers is két változatban szerepel a kötetben, ami azt jelzi, hogy Bolgár György többször nekifutott abbéli szándékának, hogy Beatles-dalcímekre versek szülessenek. A dalokból ugyanis a címük (magyarul és angolul) és az ismertető maradt. Valamint időnként egy-két magyarított sor, vagy más utalás az eredeti tartalomra. Egyébiránt Bolgár önálló, mondhatni, a Beatlestől elrugaszkodva is működőképes verseket írt.

Nyerges András: Kábépé. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 384 oldal, 3990 Ft

Egy ideig bajban voltam a tekintetben, hogy mikor játszódik Nyerges András regénye, a hátsó borítón lévő ismertetőszövegben ugyanis az 1960-as évek szerepel, a könyv első mondata viszont „a múlt század hatodik évtizedének második felében” jelöli meg a cselekmény idejét, ami legalábbis az én számításaim szerint az ötvenes évek. Aztán persze máshonnét kiderül, hogy a hatvanas évek végén vagyunk, a pártállami Magyarországon, amelynek egyes alakjaira akár rá is ismerhetünk a regény szereplői közül. Az Öregként emlegetett legfőbb vezetőről látszatplebejus viselkedése és „a birodalom” iránti folyamatos megfelelési kényszere okán például óhatatlanul Kádár jut az eszünkbe. Mint ahogy bizonyos helyzetek és magatartásformák is ismerősök lehetnek, nem csak azoknak, akik olvasták Nyerges ugyancsak tavaly megjelent önéletírását (Bitorló a skatulyában), hanem lényegében mindnyájunknak, akik többé-kevésbé átéltük azt a kort, és ma is nyögjük emlékeit.

Lackfi János: Levágott fül. He­li­kon Kiadó, Budapest, 2018, 347 oldal, 3999 Ft

A rejtélyes testrész utáni nyomozás adja a regény fő cselekményét, ez azonban csupán a csontváz, a szöveteket és a testrészeket a két kamasz folyamatosan táguló és egyre elkeseredettebb világérzékelései jelentik. Ezek egyszerre nyilvánulnak meg az elbeszélői síkok kiszólásaiként jelentkező gondolatfolyamokból, valamint azokból a sztorikból, amelyek mindegyike akár önálló novella is lehetne egy másfajta irodalmi kidolgozás esetén. A regény eljátszik a krimi lehetőségével is, ám nem csak azért nem válik azzá, mert a megoldás – hogy miként került a párkányra és kié a levágott fül – nem a különben elszántan nyomozó hőseink ténykedése nyomán születik meg (jószerivel az ölükbe hull), hanem azért se, mert az igazi hangsúly azokon a szerteágazó történetszálakon van, amelyek révén a múlt eseményein túl azt a folyamatot is megismerhetjük, ahogyan Lili és Zalán az élethazugságokra és a létezés visszáságaira rádöbben.

Dacre Stoker–J. D. Barker: Dracul. Fordította Bosnyák Edit. Agave Könyvek, 2018, 506 oldal, 4280 Ft

A vámpírirodalom elképzelhetetlen Bram Stoker Drakulája nélkül: bár voltak előképei, a vérszívó szörny ikonikus alakját ez a regény teremtette meg, innét indulva épült be a popkultúra különféle megnyilvánulásain keresztül a köztudatba. Drakula a vámpír prototípusa, a Bram Stoker által kitalált figurát adaptálták tovább. Semmi különös nincs hát abban, hogy a regénynek folytatása íródott, ráadásul a boom lecsengése után, jelezvén, hogy tárgyával ellentétben a kultusz nem élőhalott.

A gyűjtemény első darabja 1953. március 6-ai keltezésű, a Szabad Nép egyetlen lapból álló, üres hátoldallal megjelent különkiadása, amely a Szovjetunió Kommunista Pártjának patetikus és terjedelmes közleményén keresztül tudatja a magyar dolgozókkal, hogy J. V. Sztálin meghalt. Az újság innentől fogva egészen a temetésről tudósító március 10-i számmal bezárólag gyászkerettel jelenik meg, és azt is csak ezen az utolsó napon engedi meg magának, hogy legutolsó hasábjain két olyan rövid cikk is helyet kapjon, amelyek nem közvetlenül a gyásszal foglalkoznak (az egyik a koreai néphadsereg főparancsnokságának közleménye, a másik pedig hír arról, hogy Budapestre érkezett a szovjet röplabda-válogatott). Addig viszont még a nőnapi köszöntő is Sztálinról szól, nem beszélve a megrendült közlemények és a vállalati munkafelajánlások mellett minden lapszámban fölbukkanó versekről vagy tárcákról.

Sok egyébhez hasonlóan nem tudom azt se, hogy ismeretlen ismerősöm a jövőből valamit megsejtvén ekkor látott-e neki majdani gyűjteménye összeállításának, avagy később, válogatás nyomán formálódott ilyenné a kompozíció, mindenesetre az időben következő darab, a Tartós békéért, népi demokráciáért! elnevezésű újság 1956. február 19-ei száma teljes terjedelmében hozza Hruscsovnak az SzKP XX. kongresszusán elhangzott, a sztálini bűnöket leplezni kívánó beszédét. A furcsa című hetilapot Bukarestben adta ki a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája: lehetséges, hogy ismeretlen ismerősöm párttag volt, ezért érezte megőrzendőnek és jutott hozzá e lap több számához is?

Terézia Mora: Szerelmes ufók. Fordította Nádori Lídia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 224 oldal, 3499 Ft

Ezek a történetek azt sugallják, hogy az életben olykor különösebb előjelek nélkül is akadnak pillanatok, amelyek kilengetik a hétköznapok ingáját, és lehetővé teszik, hogy kilépjünk a mókuskerékből. Az ilyen pillanatokat ragadja meg Terézia Mora ezekben a gazdag szövetű, érzékletesen megírt, a fordulatokat linearitásuk ellenére sem nélkülöző elbeszélésekben. Szereplői ugyanannyira elesettek és magányosak, amennyire mindnyájan azok vagyunk.

Horváth Péter: Getnó. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 314 ol­­dal, 3290 Ft

A Flájörsz tagja volt Kutassi József is, igaz, őt alkalmatlanságra hivatkozva Horváth elküldte a zenekarból. Négy évtizeddel később viszont Kutassi fölvette a kapcsolatot egykori zenész- és kollégiumi lakótársával, akinek folyamatosan figyelemmel követte irodalmi pályáját (olvasta a könyveit és munka közben hallgatta a hangjátékait), mígnem elhívta magához és elkezdtek beszélgetni. Igazából nem is beszélgettek, hanem – legalábbis a Getnóból ez derül ki – Kutassi elmesélte Horváthnak az életét.

Maria A. Ioannou: Katlan
Clare Azzopardi: Pár női név
Carolina Schutti: Mezítláb a selymes fűben
Ida Hegazi Høyer: Bocsáss meg

Csepelyi Adrienn: Belemenés. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 306 oldal, 3299 Ft

Csepelyi még a könyv megjelenése előtt egy interjúban elárulta, hogy egyik meghatározó olvasmányélménye a Fociláz. Bár regényszerű megoldások is föllelhetők bennük, ahogy Hornby műve, úgy a Belemenés se a szó szoros értelmében vett regény: mivel a főszereplő-elbeszélő többször is megnevezi magát (vagyis valós nevén szólítják a társai), továbbá a kulturális újságíróként tevékenykedő szerző életének másutt nyilvánossá tett elemei is visszaköszönnek a könyv lapjairól, nem kétséges, hogy egy kedélyesen sztorizgató, olykor esszébe, olykor naplóba hajló, színesen és jól megírt, fiktív elemeket nélkülöző önéletrajzzal állunk szemben. Ami persze egyáltalán nem kevés, sőt. Adott egy szatmári faluból származó lány, akit lépésről lépésre, előbb a megyeszékhelyen, majd a fővároson keresztül vezet el tehetsége a világ számtalan stadionjába, végül pedig, de mindenek előtt a liverpooli Anfield Roadra, hiszen Csepelyi gyerekkorától fogva az angol válogatottnak és a Liverpool csapatának szurkol.

Sharon Guskin: A felejtés ideje
Sarah Perry: Az Essexi Kígyó
Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni
Arundhati Roy: A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma

Ketten egy új könyvről - Konrád György: Falevelek szélben (Ásatás 1.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 500 oldal, 5999 Ft

A kötet fülszövege és az ismertetők regényről beszélnek. Mi több, regényfolyamról. Hogy az hány kötetből fog állni, egyelőre nem tudni, de a sorozat címe (Ásatás) a borítón kívül a belső címoldalakon és a gerincen is hangsúlyosan, mintegy a kötetcím szerves tartozékaként szerepel, jelezve, hogy egy, a már eddig meglévőnél is nagyobb szabásúra tervezett munka első szeletét tartjuk a kezünkben. Az említett idézet az önéletrajzi regény lehetőségeiről avagy éppenséggel lehetetlenségéről szól. De ugyanerről beszél Konrád a szöveg más pontjain is, amikor a regény adta és a valós világ időnként írói eszközként alkalmazott szándékolt összemosására, más esetekben viszont önkéntelenül létrejövő összemosódására utal: „Ha egy regényírói szándék a szövegben meggyőző, mindegy, hogy miről szól, még olyan érdemtelen tárgya is lehet, mint a szerző maga. A regény nem a valóságban történik, hanem a papíron. Az önéletrajz is fikció, írója költi a halmazból, amire önkényesen emlékszik.” Vagyis az életrajz lehet regényes, ám a regény mégse lesz a szó szoros értelmében véve életrajz, lévén, hogy az író saját akarata és képességei szerint mond el vagy éppenséggel nem mond el történéseket.

Éjszaka megszólal a kaputelefon. Mások föltehetően inkább késő estét mondanának, mert amikor álomból fölriadva legelőször is az ágy melletti óra vöröslő számjegyeire nézek, hirtelen fölvert tudattal konstatálom, hogy még nincsen éjfél – de mindegy, én korán fekszem, nekem ez már éjszaka, és ilyenkor csöngetésre ébredni nem jót jelent. Máskor se jó persze, ha kéretlenül fölverik az embert, ám a kései hívások többnyire bajról tudósítanak: valaki megbetegedett, valaki balesetezett, valami történt. A csengő visítása százas szögként nyomakodik a fejembe, mégis beletelik néhány nyögvenyelős másodpercbe, mire konstatálom, hogy a hang honnét ered. Azt a tényt, hogy pillanatnyi vélekedésemmel szemben nem a mobiltelefon szólalt meg, tulajdonképpen biztatónak is mondhatnám – ezek szerint nem a gyerekekkel történt baj, nem a volt feleségem akar valamit számon kérni, és talán a szüleim is nyugodtan alszanak. Akkor viszont ki a fene az?

Radoslav Petkovic: A halál tökéletes emlékezete
Ian McGuire: Északi vizeken
John Williams: Butcher’s Crossing
Kim Stanley Robinson: New York 2140