A hét elején a Nikola Gruevszki nevű macedón állampolgárságú elítélt Magyarországra menekítésének ügyével kapcsolatban Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a parlamentben többek között kifejtette, hogy az egykori politikus azért lehet érdemes valamilyen oltalmi státuszra, mert feltehető, hogy a macedón miniszterelnököt hazájában üldözték és fenyegették. Mégpedig a baloldali kormány és a Soros-hálózat. Nem vehető biztosra tehát, hogy méltányos és igazságos eljárás keretében ítélték börtönbüntetésre, mindezek tetejében – mutatott rá Gulyás – Macedóniában rettenetes börtönviszonyok vannak. Néhány évvel ezelőtt nem ajánlotta volna képviselőtársai figyelmébe az Európai Bizottság országjelentését Macedóniáról, illetve az Európa Tanács macedón börtönviszonyokat ismertető jelentését. (Ugyan miért nem?)

De bárhogy is, ha az elítéltet azért hozták Magyarországra, mert itt jobbak a börtönviszonyok, akkor kár volt. A magyar börtönviszonyok sem jobbak, mint Macedóniában. Gulyás, ha már elolvasta a macedón börtönviszonyokról szóló országjelentést, annyi erővel a magyar vonatkozású jelentéseket is elolvashatta volna. Láthatná, hogy folyamatos a túlzsúfoltság: a legmagasabb értéket a Kalocsai Fegyház és Börtönben mérték, ahol a telítettség mértéke 161 százalékos volt (Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságának Jelentése, 2015).

Nem azzal kell foglalkozni, hány millió forintos óra van Orbán lányának a karján, és nem is azzal, hova dobja a gyerek pelenkáját, de még csak nem is azzal, hány milliárd dolláros jachttal szeli a mediterrán habokat Mészáros Lőrinc, hanem komolyabb ügyekkel: folyamatokkal, a rendszerszerű korrupcióval, gazdasági összefüggésekkel, szabadságjogi kérdésekkel – mondja egy politológus, és valamennyire biztosan igaza van. De egy másik meg azt mondja, nem folyamatokkal meg állami korrupcióval kell foglalkozni, azt úgysem érti a nép, és nem szabadságjogi kis traktákkal kell terhelni, mert az meg nem érdekli, viszont fölháborítja az Orbán lány rongy- és pelenkarázása, a luxusjacht, és hogy Vajnáné saját tájékoztatása szerint magánrepülőgéppel viszi Amerikába a beteg macskáját gyógykezelésre. Vagyis ilyen ügyekkel kell foglalkozni, és nyilván valamennyire neki is igaza van. Mégis, ha egy kicsit is távolabbról nézzük, vajon nincsenek ezek a kérdések rosszul megfogalmazva? Arra gondolok például, hogy  nem ugyanarról a tőről fakad-e mindkét kérdéskör: egyfelől az Orbán lány meg a TV2 plázacicáinak, nemkülönben Mészáros luxusjachtjának az orbitális kivagyisága és az ezekhez tapadó szociális érzéketlenség, másfelől az az állami korrupció, amire most  minden épelméjű politikus fölkapja a fejét, kivételt képeznek a miniszterelnök keletről szalajtott grandiózus vagy éppenséggel minidiktátorai, akiket csak azért nem érdekli, mi történik homlokráncolatnyi országunkban, mert ők maguk is ugyanazt művelik, csak nagyobb térséget átívelően, az Uráltól az Altájig bezárólag.

Berlinben tárgyalt 2012 februárjában Lázár János, a már két éve kormányzó párt frakcióvezetőjeként. A Fidesz német testvérpártja, a kormányzó konzervatív CDU/CSU pártszövetség képviselőivel folytatott „nyílt és őszinte, családon belüli, illetve barátok közötti” megbeszéléseket. Úgy nyilatkozott, ezek során az utóbbi időszak valamennyi vitatott kérdését áttekintették, a partnerek azt kérték, hogy „kevesebb konfliktussal és több megértéssel kormányozzunk a következő két évben, ami egybevág azzal a céllal, amelyet mi konszolidációnak nevezünk”. Lázár németországi útja előtt nem sokkal már Orbán Viktor is ezt emlegette Martin Schulznak, amikor az felvetette, hogy „ne konfrontálódjon, hanem próbáljon megegyezésre törekedni Magyarországon”. Erre válaszolta a miniszterelnök hangsúlyosan, hogy „Magyarországon konszolidáció zajlik, közös társadalmi és gazdasági program mögött próbáljuk meg egyesíteni az embereket, és nem akarjuk megosztani a társadalmat”.

A konszolidáció a szavak köznapi és voltaképpen politikai jelentése szerint is a közállapotok helyreállását és az új uralmi rend megszilárdulását jelenti. Ez 2010 után nem lett volna túl nehéz feladat, mert a pénzügyi válság utáni kegyelmi helyzetben soha nem látott mennyiségű pénz ömlött az országba, a kormány felhatalmazottsága pedig kétharmados volt. Az évtizedben számos jel mutatott abba az irányba, hogy az Orbán-kormány a kedvező körülményeket hatalmának eszelős mértékű stabilizálására használja majd, de azt aligha hihette bárki is, hogy gazdasági és politikai túlsúlyát nem konszolidációra, hanem ellenkezőleg: a folyamatos és beteges ellenségkereséssel állandó harckészültségben tartja szimpatizánsait, és ilyen helyzetben nyilván a vele szemben állókat is. Ma már elmondható, hogy nem a társadalmi nyugalmat és békét teremtette meg, hanem saját lelki és mentális állapotára formálja az országot.

Az őszi ülésszak első napján egy ellenzéki képviselő a parlamentben Semjén Zsoltot kérdezte vadászati szenvedélyéről. Nevezetesen azt, nem érzi-e úgy, hogy neki mint miniszterelnök-helyettesnek morálisan vállalhatatlan több milliós ajándékok bevallás nélküli elfogadása. Semjén, miután kikérte magának, hogy privát ügyeiről faggassák, elmondta, hogy helikopteres vadászataiban nem volt semmiféle luxus – a helikopter nem is őt, hanem az általa leterített domesztikált szarvast szállította –, kifejtette, „próbáljon csak egy éjszakát eltölteni öt részeggel”. Hogy a nyilvánvalóan kivételes józanságú Semjénnek ez a kijelentése miért tartozik a magyar köznyilvánosságra, azt elképzelni sem tudom, főként annak tükrében, hogy ezzel szemben miért nem tartozik a parlamentre az ilyen-olyan haveroktól kapott nagyértékű ajándék. Ez nem jogi természetű kérdés, hanem inkább morális jellegű, és ezt akkor is fölteszem, ha egy egész ország röhög rajtam, amikor a mai kormányzattal kapcsolatban morált emlegetek. És azért teszem föl mégis, mert a kormányzat emberei, élükön a kormányfővel, kevésbé romlott éveikben szikrázó szájjal kértek számon morális normákat az elmúlt rendszer emberein. És azért is a kérdés, mert politikusoktól normális esetben azt várja el az állampolgár, hogy belső indíttatásból fakadóan morális többletigényt fogalmazzanak meg magukkal szemben, lemondva esetleg egyéni javakról, de ez nálunk fordítva történik: a többletigény nem morális természetű, hanem főként anyagi, a saját zsebek kitömésével kapcsolatos. Szomorú ezt leírni, de minden egyéb hazugság és megtévesztés volna.

2013-ban az Orbán-kormány olyan törvényt vert keresztül az úgynevezett zsebszerződések ügyében, amely azonnali hatállyal és kompenzáció nélkül felbontani rendelte a korábban megkötött földhaszonbérleti szerződéseket. Az Európai Bíróság ezt kifogásoló  év eleji döntése egy rövid megszakításokkal évtizedes kormányzati szájalásnak vetett véget: az uniós joggal ellentétesnek és aránytalanul súlyosnak ítélte az idevágó magyar jogszabályt. Miként kommentálta Orbán ezt az ítéletet? „Az Európai Bíróság döntése azt jelenti, hogy Brüsszel a külföldi földspekulánsok oldalára állt.” Ez természetesen nem válasz.

Amikor az unió a menekültügyben olyan határozatot fogadott el, hogy a tagállamok a közös teherviselés alapján kötelesek befogadni meghatározott számú menekültet, a magyar kabinet álláspontja az volt, hogy az unió a menekültek oldalára állt – később: Soros György oldalára –, és ezen a gondolati íven keresztül eljutott egészen odáig, hogy az unió vezető tisztségviselői feladják az európai keresztény kultúra értékeinek védelmét. És egyéb ügyekben is (lásd bírák kötelező nyugdíjaztatása, CEU-törvény, a civilek elleni kormányzati fellépés vagy a sajtószabadság korlátozása), amelyekben az unió bármelyik szervezete érvényt kíván szerezni a közös értékeket megjelenítő jogszabályoknak, a magyar kormány rutinszerűen rángat elő általa korábban már megbélyegzett társadalmi csoportokat, és kijelenti, hogy Brüsszel melléjük állt. Ez igaz a pálinkatörvénytől a piás biciklistákon keresztül az egyetemi autonómiáig. Más oldalról viszont nincs használható törvény az összeférhetetlenségről, a képviselői vagyongyarapodási és vagyonbevallási szabályok pedig legföljebb arra jók, hogy ha eljön az ideje, az állampolgár képébe nyomhatják, melyik képviselő mennyire szegény. (Orbán úgyszólván nincstelen.)

1994 márciusában három ember ült a rádióstúdióban: Döbrentei Kornél, P. Szabó József és, emlékeim szerint, Rapcsányi László. Utóbbiban nem vagyok egészen biztos, bízom abban, hogy emlékezetem nem csal meg. Szombat délután négy óra volt, ilyenkor kezdődött a rádió politikai-kulturális hetilapja, a 168 óra, csakhogy a Magyar Rádió ügyvezető alelnöke, Csúcs László nem sokkal előtte elbocsátotta a műsor szinte teljes stábját, és ilyen előzmények után ült be a három említett beszélgetőtárs Mester Ákosék helyére.

Miről szólt a beszélgetés? Arról, hogy milyen jó is, hogy végre ők, mármint a szellemi élet nemzeti gondolkodású emberei elfoglalhatták azt a helyet, amelyik már régóta megilleti őket. Már régen nekik kellene szólniuk a hallgatókhoz olyan mondanivalóval, amelyik nemzeti sorskérdéseket, nem pedig marginális politikai ügyeket tárgyal. Ez az örömködés töményen mintegy négy percen keresztül tartott, kissé ellazultabb változatban további két-három percig, aztán hirtelen csönd lett. Négy-hat-hét percig lehet arról beszélni, hogy milyen jó is, ha a sors igazságot szolgáltat, mert akkor lehet fontos ügyekről tárgyalni, de az élő rádióműsor kegyetlen szigora szerint a nyolcadik percben már illik valami érdemlegeset mondani. Nem lehet egy műsor csaknem egyórás időtartama alatt arról beszélni, milyen jóra is fordult a benn ülők, rajtuk keresztül a nemzet, sőt, az egész térség sorsa.

Amikor a kormányfő arról beszélt, hogy az angolok ellen továbbjutó horvátok „a mi kutyánk kölykei”, nem a futballról beszélt. Saját magáról mondott el alighanem mindent. Tömör és pontos megfogalmazás életről, gondolkodásról, a keserűnek tartott gyerekkorról. Benne van minden, mint Juhász Gyula félrecsúszott nyakkendőjében. Erről, azt hiszem, ő nem tud.

Általában sem értem, mit nem tud megemészteni néhány kormánypárti koponya azon a nem túl bonyolult összefüggésen, hogy nemzetközi sportversenyek végén döntőt játszanak, és ezen a döntőn az addig eljutott két csapat mérkőzik az első helyért. Az idei világbajnokságon Franciaország és Horvátország jutott döntőbe, de még le sem játszották, elszabadult a kormányfői agy. Mint említettem, már a horvátok Anglia elleni meccsét is úgy kommentálta, hogy Horvátország a mi kutyánk kölyke. Ez alapjában véve semmit sem jelent, legföljebb azt, hogy a világbajnokságok kilencvenéves történetének egyik legnagyobb meccsét a helyszínen megtekintő Orbán Viktornak mindösszesen ez jutott eszébe. Hogy ki ki mellett áll, kihez tartozik, kinek kell drukkolni. Azok közül a meccsek közül, amiket láthattam televízión, ehhez a horvát–angolhoz legföljebb az 1970-es mexikói Olaszország–NSZK meccs volt hasonlítható, vagy az 1990-es Anglia–Kamerun. Sorolhatnám ide a számunkra keserves 1954-es NSZK–Magyarország döntőt, de inkább azt furcsállom, hogy egy futballhoz állítólag nagyon értő embernek miért az jut eszébe egy ekkora meccsről, hogy a győztesek a mi kutyánk kölykei.