Minek ez?
Talán helyesebb volna tévékritikát írni a főpolgármester kedd esti, köztelevíziós interjújáról, de hát amit láttunk, az legföljebb annyiban volt interjú, hogy a stúdióban két ember ült egymással szemben, és beszéltek. A riporternek előre összeírt kérdései voltak, ami lehet akár hasznos is, de az már nem jó, hogy ha a fene fenét eszik is, kegyetlenül felolvassa az összeset, akár beleillik a beszélgetés folyamába, akár nem. Az interjú alapfeltétele mégiscsak az, hogy van egy érdeklődő ember (ez a riporter), és van egy másik, amelyikre kíváncsi, mert annak ismeretei, információi és az újabb szóhasználat szerint úgynevezett víziói vannak (ő lenne az alany), és ezeket szeretné megismerni a riporter. Ha bármelyik elem hiányzik, nem lesz interjú. Mint ahogy most sem lett, és ez szomorú. Ezek a fiatal emberek, mint a műsorvezető, Mészáros Kata, úgy gondolják, hogy amit ők művelnek, vagy velük műveltetnek, az az újságírás. Az a televíziózás. Ez azonban még akkor sem az, ha Mészáros Kata szilárdan meg van győződve arról, hogy amit csinál, az komoly szakmai teljesítmény.
Ahogy látom, a szerkesztők ezen az esten azzal a szándékkal küldték harci ketrecbe a riportert, hogy nyírja ki Karácsonyt, ha törik, ha szakad. A riporter fel is vette a boxert, csak hát ilyen újságírói feladat nem létezik. Ha egy műsorvezető riporter nem azzal a szándékkal ül le vendégével, hogy a lehető legtöbb információt húzza ki belőle, hanem hogy járassa le, akkor abból az lesz, amit kedd este láthattunk. A riporter nem attól kemény, hogy hülye kérdéseket mer föltenni az alanynak, hanem hogyha olyan információkat és tényeket szed ki belőle, amelyeket az nem akart elmondani.
Vezető emberek
Kásler Miklós miniszter egy alapkőletétel alkalmával már többedszer fejtette ki azt a gondolatát, hogy a munka és az imádság határozza meg az életet. Szép gondolat, bár, ha az imádkozó és dolgozó emberek megbetegszenek, annál valamivel többet is várnának az egészségügyért felelős minisztertől, mint amit Szent Benedek lassan 1500 évvel ezelőtt hagyott örökül. Például, hogy legyen emberhez méltó kórházi ellátás, megfelelő színvonalú betegügyi gondoskodás, és ha eljön annak ideje, tisztességes végórák. Ezek viszont nincsenek, és mert ezek megoldására a miniszter úgyszólván egyetlen gondolata a tízparancsolat, az a keserű realitás, hogy belátható időn belül nem is lesz. Az emberi erőforrások minisztere már nem először veszi elő az Írást: ezzel gyógyítaná a halálos betegségeket. Szerinte ezek hetven-nyolcvan százaléka „a Tízparancsolat betartásával elkerülhető”. Ezeket mondta Kásler Miklós az Istenhegyi Szent László Plébánia új óvodájának alapkőletételén, majd zárásul horvátozott egyet, amennyiben hozzátette még, az áldott, irgalmas király megkegyelmezett a legyőzötteknek, és felemelte, valamint társországgá tette Horvátországot. A horvátos gondolat azóta fizet jól különösen kormánykörökben, hogy a miniszterelnök a déli határország eredményes futballvilágbajnoksági szereplése alkalmával megállapította, „a horvát foci a mi kutyánk kölyke”. Még akkor is így van ez, ha a tiszta kép újabban mintha opálosodott volna a horvát bíróság első fokú ítélete után. Ez bűnösnek mondta ki Orbán számos jobbkeze közül az egyiket, nevezetesen Hernádi Zsolt MOL-vezérigazgatót.
Betűejtők, zselézettek
A napokban fölkerült a világhálóra egy eseményfotó, szerzője vidám alapkőletétel nehezen visszaadható élményét örökíti meg. Három láthatóan fontos hivatali vezető a majdani épület alapzatába engedi le az alapdokumentumot. Mostanában az ilyen esemény legalább annyira szimpla cirkusz, mint amennyire néphülyítés, hiszen abból a fémdobozból csak épp az hiányzik, ami fontos lenne: a túlszámlázásról szóló megállapodások, a kenőpénz-kimutatás meg a rendszer romlottságával arányos, úgynevezett alkotmányos költségeket fölfektető rovat. De olyan nincs. Vagy ha van, akkor az ünneplőbe öltözött elöljárók épp most tüntetik el a mélyben, egyszersmind demonstratíve láttatva azt, hogy az ilyen dokumentumok előbb-utóbb nagy mélységben végzik. Képileg a Vidámpark múlt századi számpecásaihoz hasonlítanak, akik a bejárattól jobbra lógatták botjukat egy kék bádoglavórba. Időnként kiemeltek egy-egy fahalat, és a hasán olvasható szám szerint kaptak hasznavehetetlen, ócska tárgyakat az unott arcú lavórfelügyelőtől. Lebilincselő hasonlóság.
Kik ezek az emberek, akik ünnepélyesen elhelyezik egy beruházás alapkövét? Balról jobbra haladva F. Petra, akinek egy hónapra történő letartóztatását a Budai Központi Kerületi Bíróság november 29‑én rendelte el. Hivatali vesztegetés elfogadásának bűntettében lett gyanúsított: jogellenesen befolyásolt közbeszerzéseket elnyert vállalkozóktól kapott pénzt mint a pályázat elbírálását befolyásolni tudó hivatalos személy – írja a torokszentmiklosi.hu nevű oldalnak a fővárosi törvényszék. Eggyel balra, a fotó főalakjaként Boldog István fideszes országgyűlési képviselő.
Kósa
Nem tudom, vajon értesülnek-e a világ más országaiban, de mondjuk akár csak Nyugat-Európában arról, miket beszélnek itthon vezető magyar politikusok. Legyen szó bármiről is. Most például Kósa Lajosnak arra a gondolatára utalnék, amit az Országgyűlés Honvédelmi és Rendészeti Bizottságában a hét elején Szél Bernadett és Szabó Szabolcs független képviselők törvényjavaslatának tárgyalásakor fejtett ki, ami amúgy a tranzitzónában tapasztalt embertelen gyakorlat megszüntetését célozta. Kósa ellenezve a tárgysorozatba vételt, rámutatott: „Az a tízmillió turista, aki belép Magyarországra, sem kap enni a magyar államtól, ők sincsenek éheztetve.”
Ilyen olvastán az ember mégiscsak ölébe ejti az újságot, fölnéz, és szemével távoli pontot kutat. Hogy a turisták nincsenek éheztetve, ízlelgeti a gondolatot, és nem képes más az eszébe jutni, mint hogy ezt egy vezető párt vezető embere az Országházban mondta, bizottsági vitában érvelve. Kósa arra a keserves tényre utalt, amit a Magyar Helsinki Bizottság tavaly augusztus óta állapított meg: dokumentáltan 17 alkalommal 27 embert éheztettek a magyar hatóságok a tranzitzónákban. A Helsinki Bizottság minden esetben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, ez a bíróság pedig minden esetben utasította a magyar államot az eljárás alatt álló külföldiek élelmezésére.
Aztán megkaptuk
Almási Tamás rendszerváltásról szóló dokumentumfilm-sorozatának kezdő jelenetében Ózdról érkezett kohászdelegáció tagjai meditálnak fülledt késő délután a Parlament lépcsőin arról, amiről válságos, nehéz időben munkásdelegáció torokszorító ismétlődéssel mindig is meditált – valószínűleg ez a sorsa: illik-e zakó nélkül belépni hivatali szobába. 1988 van, a miniszterelnök Németh Miklós. Arról akartak vele tárgyalni, hogy mi lesz Ózd és vele együtt az ózdiak sorsa, akiknek jóformán egyetlen munkalehetőségük a kohó volt. Végül bementek a szobába, helyet foglaltak, de sokra nem mentek. A kormányfő arról a keserves tényről tájékoztatta őket, hogy Ózdon a termelés veszteséges, ezt tovább nem lehet tartani. A kormány igyekszik ugyan befektetőt találni, de nem lesz könnyű. Mire vége lett a napnak, a delegáció üzemi kisbusza már Ózd felé tartott, mire az évtizednek vége lett, Ózdon tizenötezer munkanélküli próbált takarításból meg őrző-védő munkából megélni, aztán eljutottunk a máig, amikor már senki nem fogadja őket, és szóba se állnak velük.
Almási filmjében Németh Miklós együttérzőn, de tárgyszerűen mondja a kohászoknak, hogy egészen más világ jön, meg kell élni a piacon, a kormányzat legföljebb enyhíteni képes a várható nehézségeket, de ez nem jelenti azt, hogy mindent meg tud oldani. Sőt, nehéz idők jönnek. Megfog az őszinteség, talán túlságosan is határozottan beszél velük. Viszont a tárgyalás végére nem marad kétség: mindenki tudja, mire számíthat, nem sok jóra. Javaslom megnézni a filmet, a rendszerváltás kevés hiteles filmes dokumentációjának egyike, legföljebb, ha Schiffer Pálnak egy videotonos szerelőbrigád történetét feldolgozó sorozata hasonlítható hozzá.
Becsületbeli ügy
Most akkor láthatjuk, hogyan működik az ország, már ha ez ügyben volt is eddig kétség. Ennek a mechanizmusnak az a lényege, hogy a gazdaságélénkítő támogatásokat a kormánykörökkel egybenőtt vállalkozói réteg kapja meg. Azok, akik közel vannak a fideszes vezetőkhöz – rokonok, ismerősök, párthoz hű, nagyszájú helyi emberek –, jelentős versenyelőnybe kerülnek. Szó sincs arról, hogy ezekkel a pénzekkel azokat a vállalkozásokat támogatják, amelyeknek a vezetői szorgalmasak, tehetségesek, vállalják a kockázatot. Ezeket a szempontokat felülírja a Fidesz iránti elkötelezettség. Ez olyan igaz, annyiszor leírták és elmondták már, hogy unalmas, mint egy tegnapi újság. Természetesen könnyedén ellenvethető, hogy az ilyen természetű kapcsolódások a balliberális kormányzat idején is így működtek, csak hát ők részben ezért is buktak meg: azért, hogy ilyen ne legyen. Aztán maradt minden, sőt.
Annak idején Borkai valamiért olyan fontos volt a Fidesz helyi potentátjainak, hogy választhatósága érdekében még törvényjavaslatot is módosíttattak. Eredetileg a katonai és rendészeti szolgálatot ellátó személyek leszerelésük után 5 évig nem indulhattak volna országos választáson. Maga a javaslat indokolt, mert nem jó, ha a rendészet összekeveredik a politikával. Ez a törvény csak egy eleme a Fidesz-kormány szakmányban hozott, személyre igazított törvényeinek, gondoljunk a lex Járaitól kezdve a lex Polton keresztül a lex Szapáryra.
„Ne játssza a mártírt!”
Mégiscsak lennie kell Magyarországon egy gyárnak, ahol a népbutítási eszközök ilyen orbitális mennyiségű és változatosságú termékének az alapanyagát legyártják, tárolják, majd méretre vágva leszállítják a megrendelőnek. Esetünkben a magyar kormánynak. Kisiparilag ez nem mehet. Éveken keresztül jártam délutánonként a Népszigetre, és amint ellépdeltem az azóta már jórészt eltűnt hajógyári irodaépületek mellett, mindig magával ragadott a Meder utcából is jól látható energikusan gondolkodó tervezőmérnökök alakja, amint erejük megfeszítésével próbálnak még az utolsó percekben is valami meglepő, váratlan és termékeny gondolatot papírra vetni. Elemében volt a gyártmányfejlesztés, a technológiai szekció, ritkuló hajú mérnökemberek, homlokukon fölfénylő izzadságcseppekkel. Ezért is volt talán olyan sikeres a hazai hajó- és darugyártás. Nem tudom, hova lettek ezek az emberek, meg hova lett a gyár, megvan-e még a Népsziget a partról ívelő gyaloghíddal. Megvan-e még a Duna, vagy azt is elbugázták már sikeres és tehetséges magyar üzletemberek.
De a gyárra jól emlékszem. És gondolom, pontosan ilyen látványosan dolgoznak ma is a tervezők, csak hajó- és darutestek helyett szorgos kezük alól a zagyvaságok kimeríthetetlen tárháza kerül ki, és terjed az országban a rezsibiztos közintézményével kezdődően a bérkommandón keresztül, mondjuk a futball- és Puskás-ügyek rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti stallumáig bezárólag. Az egyéb, töméntelen mennyiségű zagyvalék, vérbő hülyeség ugyanilyen képtelenség, egy tőről fakad a kormányzat kommunikációs és ideológiai agytrösztje, a végállomás pedig a megrendelő maga, természetesen a kormány, a láncnak a tetején pedig a főfogyasztó, a kormányfő. A kör azzal zárul, hogy a kormányzati felhasználást követően ugyanazok, akik az ideológiai-kommunikációs maszlagot előállították, végül elemzik is azt, amit előállítottak: stúdióbeszélgetéseken és konferenciákon értékelik, hogyan, milyen hatékonysággal működött a tesztpilóta, aki különben ilyenformán a miniszterelnök.