► Kereszt a Szabadság-szoborra

A 77 év arra is jó lehetne, hogy nem legyen örök ideológiai játékszer, hiszen itt áll régóta, fogantatása körülményei elhalványultak. De ebben az akcióban éppen az bosszant föl legjobban, hogy ahogy gyakorlatilag már mindent, ezt is sikerül mórickásan lerángatni a politikai harc és haszonszerzés érdekében az érvelés másfél bites szintjére. Nincs szakmázás, nem számítanak az építészek, művészettörténészek, arányok, meg izé, szimbólumparitások és az ehhez hasonló szakmázó finomkodások. Csak a jelen számít nagybetűvel, annak szellemében írjuk át a múltat, és igyekszünk átírni előre a jövőt.

► Palladio-klasszikusok Vicenzában

Palladio ötszáz év múlva: brand, turistamágnes. Évek óta terveztem ezt a vicenzai utat, hogy élőben is megbizonyosodhassak arról, egy zseniális építész több száz év távolából is megérint-e, sőt a vonalharmóniák valami olyan klasszikus, kulturálisan átöröklődő folyamatosságot is képesek-e megvillantani, ami – mint egy titkos búvópatak – ma is hat és érvényes. Patetikusabban: van-e, ami örök.

► A volt MÉMOSZ-székház, ma Liget Center/RTL a Városligetnél

Jó hosszan aszfaltplacc lett a fás Ligetből, és itt állt a generalisszimusz szobra is, amíg 1956-ban le nem döntötték. Talapzatából tribün lett, 1969-ben pedig újabb szobrot (tanácsköztársaságit) avattak a lerombolt templom helyén. 2006-ban az 56-os forradalom új emlékműve épült meg ide: a nép nyelvén a Vaskefe, amit aztán 2022 óta közrefog az új Néprajzi Múzeum. Utóbbi már volt főszereplőnk, ezért forduljunk most a túlsó oldal, az egykori MÉMOSZ-székház műemlék-épülete felé. A MÉMOSZ a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége volt 75 évvel ezelőtt, de az épület leginkább az MSZMP pártkongresszusairól vált híressé. És ebből lesz hamarosan az RTL főhadiszállása.

► A 3. Építészeti Nemzeti Szalon. Műcsarnok, megtekinthető szeptember 15-ig.

A Magyar Művészeti Akadémia jelenlegi elnöke Turi Attila építész, aki az Építészeti Nemzeti Szalon kiállítását természetesen a legrangosabb seregszemlének nevezte. És tényleg, a több mint 350 alkotás szereplése/szerepeltetése szinte túl van a befogadhatóság határain. A Szalon hívó szava idén a helyi érték (Helyi Érték) volt, amit annyiféleképpen érthetünk, ahányféleképp akarunk: lehet illedelmesen illeszkedő, cuki, mint egy vidéki óvoda, vagy uralkodója a környezetének, mint például az új Néprajzi Múzeum.

Se Magyarországon, se Pécsen nincs tehát Breuer Marcell-épület, pedig Pécs a Kádár-korszakban szinte kultúrparadicsomnak számított a szintén pécsi származású Aczél György támogatásának köszönhetően. Aczél közvetlen szándékával és odahatásaival jött létre az ún. kismúzeumok szentendrei és a pécsi múzeumhálózata. Baranyában ez a Csontváry Múzeummal indult (meggyőzte Gerlóczy Gedeont, hogy a Csontváryk ideális helye Pécsen lenne), majd a külföldre szakadt, pécsi kötődésű művészek (Martyn Ferenc, Amerigo Tot, Vasarely) műveik ajándékozásával járultak hozzá a Modern Magyar Képtár, majd a későbbi, egyéni kismúzeumok alapításához. De egy egészen kis Breuer-múzeum sem lett.

Persze más a valóság egy filmben és a valóság filmje. Leginkább az építkezéseken használt konténeregyütteseket volt módomban megismerni, ezek egyszerre adtak házillúziót és voltak fapadosak: és akkor jött a hír, a svábhegyi Német Iskola legújabb bővítése egy konténerszárny.

(A felújított és bővített Normafa Síház)

Ehhez az el nem rontáshoz az is hozzájárul, ahogyan az egykori síházat felújították – bővítették. A parkolóból közelítve a régit látjuk meg először: szimmetriájával, terméskő lábazatával, félkörös teraszával olyan, mint egy időn kívül maradt vadászlak vagy egy pompás balatoni nyaraló, ami csodás módon túlélte az utóbbi évtizedeket.

(Budapest100 idén Óbudán)

De mi most kijjebb megyünk, egészen a külső Bécsi útig. Már elhagytuk a plázaközpontot, amikor a balra a Laborc utca elindul felfelé, a Táborhegy oldalába. A túloldalon benzinkút, a domboldalban – egykori katolikus és zsidó temetők helyén - tűnik fel egy markáns betonépület, amely mint fekvő téglatestekből betonba öntött erőgép lépcsőzik a Bécsi út felé. Ötven év alatt a körülötte nőtt fák már inkább eltakarják, ennek ellenére ez a magyar modern vagy brutalista építészet egyik leglátványosabb emléke az építészettörténetben Radelkis – Ericsson néven emlegetett irodaház.
 

(A zsámbéki romtemplom újraépítése)

Ha a kiírók között ott az önkormányzat, akkor nyilván a terület az övék... De kié a templom? Pontosabban a templomrom, hiszen környékével együtt ez sokkal több mint egy középkori rom, festői rom, a középkori magyar templomépítészet legszebb romja, ami szinte szoborrá nemesedett, ahogy ül a tájban. Ha valakik (nevezzük most ezeket a magyarokat eufemisztikusan turistáknak) eljönnek Zsámbékra, nem egy kiépült egyházi és látogatóközpont kedvéért jönnek, hanem azért az egész látványért, kisugárzásért, meghitt egyszerűségért, ahogy a romegyüttes egyre nőve, a zöldbe nőve uralja a domb oldalát.

(Építkezések a szomszédban)

(A diósgyőri várrekonstrukció)

A fideszes önkormányzat aztán kicsúszott a határidőkből, az új ellenzéki vezetés pedig megörökölte úgymond a „problémát”. A beruházók még beépítettek 12-13 milliárd forintot, a kormánytámogatások lassan elapadtak, az idei évben pedig a konzorcium hirtelen levonult az építkezésről, mert kiderült, újabb milliárdok kellenének két torony magasításhoz: a mai falmagok nem bírnák el a további szinteket. Szóval Diósgyőr áll, kegyelempénzre vár, nem lett belőle se tágasabb múzeum, se új szálloda, lett viszont egy torzó, félrement félbehagyottságában a várprogram-beruházások, mondhatnánk, állatorvosi lova.

(Teknős Tanösvény, a dunakeszi Auchan mellett, Paradigma Ariadné Építészműhely)

És tényleg nehéz elhinni, de a vásárlás templomától pár méterre egy út vezet a – szinte – érintetlen természetbe. Megszűnnek a bevásárlókocsi- és autózajok, és egy 900 méteres nyomvonalon lápjáróval, talajkamrával, madárfészekkel, tojásrakóval és kilátóval fogad magába a láp. Gyorsan megy: néhányszor tíz lépés a befelé vezető pallósoron, és már csak fák és a liános ősdzsungel vesz körül minket. (…) A nem grandiózus és nem is túl nagy láp ki tud léptetni a megszokott tér- és idő-koordinátáinkból. Ebbe visz az új tanösvény, és van valami sejtelmes abban, hogy megszűnik a kinti idő.

A Salgótarjáni utcai temető

Mauzóleumok, síremlékek, kő fejfák a túlnőtt fák és a természet közép-európai dzsungelében. És egyik ámulatból lehet esni a másikba, ahogy a mauzóleumok romlásukban is a valahai gazdagságot hirdetik, ahogy a hatalmas kavarodásban a zsidó szimbólumok és a magyar népi motívumkincs elemei keverednek, ahogy a hagyományos kősírok között újabb és újabb műalkotás sírok bukkannak elő.

A felújított Drechsler palota az Andrássy úton

Látszik tehát, hogy a hely tele van történelemmel. Felújítva pedig ötcsillagos szálloda lett, nem kifejezetten köztér, tehát leginkább a homlokzatával, a külső látványával és a belső fotóinak látványával ismerkedhetünk újra – de ez így volt az elmúlt húsz évben is, amikor bezárva romlott a szemünk előtt.

(Ötvenéves a debreceni toronyház.)

Szóval a láthatatlan múlt köröz többféleképpen is a háztörténeten túlról – és azon belül. A ház és a város közös ötven évéről szóló könyvben megszólalnak a tervezők, régi és új lakók, urbanisták és építészek, a kiszolgáló egységek használói, és ez a házaknak épp arról a valódi életéről ad képet, ami soha nem jelenhet meg a friss épületekről szóló építészkritikákban.

(A Görögkatolikus Múzeum és Szent Atanáz Vendégház Nyíregyházán)

Volt már szó fényről, formákról és színekről, csupa reáliáról, de ez az épület finoman felülemelkedik ezeken, több mint a sikeres részletek összessége. Mitől lesz vonzó és szerethető? Minden, az építkezéseken oly gyakori kompromisszum, a finanszírozásban gyakori szűkösségek ellenére mégis mitől termel bennem valami könnyed jóérzést?

A Jövő Laboratóriuma – ezt a címet adta Lesley Lokko, az idei (a 18. építészeti) biennálé ghánai-skót építész és író kurátora. Egy ghánai sebész és egy skót anya lányaként született Dundee-ban, Ghánában és Skóciában nőtt fel, az Egyesült Államokban és Londonban lett építész. Aktív szószólója a kulturális és faji identitással kapcsolatos témáknak, így nem meglepő, ha Afrikát állította a középpontba. És nem a nyugati értelemben megszokott klisék alapján (a nagy kulturális beruházások, a vályogépítés technikái), így ez a Biennálé tényleg más: mint valami újra felfedező jóvátétel, amiben ez a kontinens most nemcsak a gyarmatosítóitól akar megszabadulni, de annak szellemi muníciójától is.

 (Újabb lombkoronaházak Noszvajon és országszerte)

Az egri Arkt Építész Stúdió lábakra állított, 40 négyzetméteres wellnessfaházai, ha nem hoztak is forradalmat, de előrelépést igen. Az első lombkoronaházak sikere után újabb treehouse-ok készültek – így jött létre például az a kilátószerű torony, ami már szakított a kabinjelleggel –, de Noszvajon másfajta tiny house-ok is vannak már, például egy másik cég fejlesztése a Mini (tényleg mini, összvissz18 m²-es), meg a Sárga és a Fekete Rigó. Országosra nyitva a képzeletbeli fókuszunkat: egyre több a hasonló, mini nyaralóház, kabinház, tiny house.

(A Lánchíd pesti hídfőjénél átépítik a volt Atrium Hyatt, ma Sofitel Hotelt.)

A város sorsa az állandó átalakulás, ami állandó megújulás, de nem feltétlenül a „szépülés”. Fogasabb kérdés, hogy ki és mennyire dumálhat bele egy ilyen kiemelt helyszínen átalakuló, ennyire nyilvános, de mégiscsak kapitalista magánberuházás terveibe. És hol van ilyenkor az állam? A jogi környezet ezúttal is rendezett, a kulturális értékkezelés nem, a látványkisajátításban érvényesül a szabad verseny, máshol nem.