► Ellen DeGeneres: For Your Approval, Netflix

2021-ben aztán Ellen DeGenerest lényegileg eltörölték, a lapok címlapon hozták, hogy ő Amerika leggyűlöltebb embere.
Azóta csend.
Talán emlékeznek, nem ez az első alkalom, amikor Ellent kiradírozzák a showbusinessből: akkor is ez történt, amikor Amerika kedvenc női stand-up-komikusaként nyilvánosan coming outolt. Ez kicsivel később persze társadalmilag fontos, úttörő tettként nyert értelmezést (teljes joggal) – arra azonban aligha létezik pozitív értelmezési tartomány, amivel korábbi munkatársai vádolták.

► Kabát FC, RTL Klub

De megmondom, mi a legkevésbé vicces ebben az egészben: a totális szereptévesztés. Hogy rossz futballcsapatért, csóró, alig megközelíthető kistelepülésekért, mutyizó, „megoldjuk okosba” emberekért, semmilyen idegen nyelven nem beszélő arcoskodókért sem kell külföldre mennünk. Csak mi azzal nyugtatjuk magunkat, hogy az átvert turisták vagyunk ebben a sztoriban, akik szörnyülködnek a kecskepásztorokon, nyíltan megjegyzéseket tesznek mindenre, és közben képtelenek bármiféle önreflexióra.

► Emily Párizsban, 4. évad, Netflix

Hogy nem sorakoztattam fel egyetlen érvet sem az Emily Párizsban mellett? Nem is ígérem, hogy fel fogok. Vagy hogy fel tudok. Azon túl, hogy az interneten mindenki, de tényleg mindenki erről beszél. Az is nézi, aki nem nézi: ha máshogyan nem, hát azért, mert az interneten mindenki erről beszél. Igen, jól olvasta a tisztelt olvasó: az Emily Párizsban a tökéletes példa – önmagára. Az internet által sikeressé tett sorozat arról, miként képes az internet bárkit vagy bármit sikeressé tenni.

► Insta’s Fake Guru, BBC, YouTube

Röviddel a film elkészülte után Kat Torrest nyolc év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. A látottak alapján teljesen megérdemelten. Már csak annyi a kérdés: mi van azokkal, akik asszisztáltak, vagy akár tevőlegesen részt is vettek ebben a gyalázatos ügyben? A legtöbbet tehát épp azzal mondja ez a dokumentumfilm, amit nem mond el: a nő viszi a balhét, áldozatai közül van, aki talpra állt, van, aki azóta hajléktalan, tessék tovább görgetni, jönnek új influenszerek új idők dalaival.

► Sprint, Netflix

S ha már nemzeti dolgoknál tartunk, a Sprint című, hatrészes sorozat beillenék országimázs-szériának is, ugyanis a központi eleme nem más, mint a balsors és egyéb politikai együtthatók által megtépázott budapesti atlétikai világbajnokság. A balsors – jól emlékszünk – ezúttal két golfkocsi képében érkezett, melyek a világ legértékesebb embereiből szállítottak néhányat, s a karamboltól volt hangos jó ideig a nemzetközi sportsajtó, hiszen a sérülések és a sokk befolyásolta (-hatta volna, ezt, ugye, sose tudjuk meg, melyik) a legfontosabb sprintszámok eredményeit.
Szóval gyönyörű fénykép ez hazánkról, így tessék elképzelni, el is mondják többen, milyen szép ez a város, csak a képbe belefarolt egy jármű.

► Eric, Netflix

Szép volna azt is írnom, hogy az Eric mély és kiváló minisorozat, amelyben érzékenyen kibontják, micsoda megrázkódtatás a családnak, ha egy nap a gyerekük nem ér haza az iskolából. Sajnos azonban az az érzékenység, amely fellelhető az apa igen ellentmondásos figurájának ábrázolásában, szinte teljes egészében hiányzik arról a hézagos tablóról, amelyet a ’80-as évek New Yorkjáról vázol a sorozat. Nem több ez skiccnél: gyanús alakokkal teli éjszakai bár, ingatlanprogram, egy kis queer, egy kis rendőri túlkapás, rasszizmus...

Na, de: milyen mókás is történelmi hűséget várni egy fikciós sorozattól, amely, ugye, céljául tűzte ki, hogy dafke ne legyen hű semmihez! Mondhatnám, a Bridgerton mindennek az ellentéte, ami a hagyományos kosztümös filmek/sorozatok alapbeállítása: nincsenek hosszú, vontatott párbeszédek, itt nem pásztáz lassan a kamera, a vágás meg úgy pattog, mint a csellóra hangszerelt könnyűzenei slágerek a bálban. Ja, és van szex, sok, illetlen jelenetek sorban. Már persze úgy, hogy a tizenhatos karika azért elbírja.

A férfi biztosra ment: csak gyorsan fogyó cikkeket hozott. Kicsi, de rendszeres haszon, zéró kockázat. Nem fektette a pénzét a sok csiricsáré törölközőbe, ami olyan műszálból készült, hogy az ember csak kenegette magán a vizet vele, de egy szem nem sok, annyit se szívott fel belőle; és nem árulta azokat az ocsmány bugyogókat se, amik érthetetlen módon mégis állandóan gazdára leltek a többi helós csíkos táskáiból. István elgondolni nem tudta, ki veszi meg azokat a fertelmes lebernyegeket, néha úgy ment egyik faluvégről a másikra, hogy azt figyelte, vajon melyik asszonyon lehet olyan. Nem mintha bármiféle gerjedelmet váltott volna ki belőle az elképzelt látvány, épp ellenkezőleg: szórakoztatta elképzelni őket az érthetetlen szabású bugyogókban, amikről úgy érezte az alapján, amit látott belőlük, a legjobb esetben is hónaljig kell, hogy érjenek.

A sorozat vezérfonalát a Martha által küldött, elütésekkel és zavaros gondolatokkal teli e-mailek és SMS-ek adják. Olyannyira valóságos minden, hogy az internet népének alig kellett néhány nap, hogy lenyomozza a valódi Marthát – aki, hát micsoda rendező az élet, perrel fenyegetőzik, amiért Gadd „nem volt elég diszkrét”, és a nézők most őt zaklatják. (Az igazi botrány persze az lesz, ha a harmadik főszereplőt lenyomozza valaki...)

Értem én, persze, hogy a Next Top Model Hungary végső soron egy valóságshow. Kell a feszkó, nem elég, ha ezek a nők szépek, jöjjön a preraffaelita-faktor is: legyenek „egyszerre a legkívánatosabbak és a legszörnyűbbek, akik valaha léteztek”. Mindent értek, csak az arányokat nem, mert ez így egy fotónyomott tucatképek közé felakasztott Millais-festmény. Megtudunk ezt-azt a zsűri szempontjairól – de mégis nem volna ennél százszor izgalmasabb, ha részleteznék, pontosan miért is nem szép egy adott mozdulat vagy kép? Ha kulturális referenciákkal, példákkal elmagyaráznák, mi működik és mi nem?

(Szoboszlai Dominik és a magyar sportcsatornák)

A pontosság kedvéért: a szurkolók mindkét esetben felháborodtak, az utóbbiban pedig az Arena4 is fegyelmit osztott ki Sebők Vilmosnak és az ő produkcióját rögzítő Monoki Lehelnek. Nem is erről szól ez a cikk, hanem arról, ami a mélyben húzódik: vajon miért nézünk el rendre olyasmit férfi szakértőknek a sportműsorokban, ami után egy nő azonnali hatállyal lekerülne a képernyőről? Miért nézzük heti szinten a stúdióba nyilvánvalóan felkészületlenül beeső szakértőket, miért feszengünk a béna kérdések miatt, és mégis miért nem veszik észre a bődületes közhelyeket az illetékesek, akik ezeket a közvetítéseket, adásokat szerkesztik?

(Szigorlat, ATV)

Miközben a jogász úr a terminusok tisztázásával van elfoglalva, mert hát, ugye, ez fontos, nehogy folt essék a tisztelt nagykövet úr becsületén, ugye, csak tárol, nézeget, nem készít, arra ott vannak neki a dark web hűséges katonái – a szegény tévénéző meg már azt se tudja, mit kell gondolni ebben az országban. Most akkor mégse úgy volt? Most akkor az nem is annyira gáz, ha csak otthon maszturbálgat vagy átdobja néhány havernak? Édes Jóistenem, hát egy jogász, aki ennyire pedánsan igyekszik kijavítgatni mások pontatlanságait, nem gondol bele abba, mekkora kárt okoz egy ilyen kijelentése? Hogy hány pedofil önérzetét legyezgetni, hánynak altatja vissza a lelkiismeretét, hát hisz megmondták a televízióba’ is, hogy ez nem pedofília!

(Griselda, Netflix)

A népszerűségi lista élén trónoló Griselda a Narcos készítőinek új sorozata, a ’70-es-’80-as évek Miamija hírhedt drogkartell-vezetőjének, Griselda Blancónak a történetét meséli el meglehetősen szabad átköltésben. A nőét, akiről Pablo Escobar azt mondta: „Egyetlen embertől féltem életemben, és az Griselda Blanco volt.” A sorozatból hamar kiderül, hogy korábbi traumák ide vagy oda, Griseldában valóban lappang valami sötét gátlástalanság – és mindezt nem más tálalja, mint a Modern családból vagy az Ellen Show jeleneteiből ismert kolumbiai származású Sofía Vergara. Igen, a kiváló komika.

(Minden kémia, Apple TV)

Ugyanakkor a Minden kémia összetevőit tekintve akár kifejezetten hatásvadász elegynek is tűnhet: feminizmus, szexuális erőszak, polgárjogi mozgalom, STEM szakmában hátrányt szenvedő nő – mindez csodálatos, cukormázas látványvilággal, cuki kutyával, még cukibb gyerekkel, igazságérzetünket hol felkorbácsoló, hol hájjal kenegető fordulatokkal. Lássuk be, ezek között jó néhány „hot topic” van – ettől persze (vagy épp ezért) még a Minden kémia lehetne nagyon, nagyon rossz sorozat. De nem az.

(Abstract – A dizájn művészete, Netflix)

Nemigen van ugyanis olyan dokuszéria, amely ennél közelebb hozná az egyszerű földi halandóhoz azt a kérdéskört, mi is a jó dizájn. Tizennégy briliáns dizájner – például építész, autó- és cipőtervező, színpadi látványtervező, grafikus, fotográfus és enteriőrtervező – napi rutinjába, alkotói módszerébe, gondolkodásmódjába láthatunk bele, és ez egyes részekben olyan remekül sikerül, hogy egészen személyes részleteket is megtudunk arról, miként alakult ki a rájuk oly jellemző stílus.

(Matt Rife: Természetes szelekció, Netflix)

(Dancing With The Stars, 4. évad, 3. adás, TV2)

Biztos-e, hogy ízléses és felelős szerkesztői döntés megható, katartikus, stb. beérkezésként beállítani valakinek a táncprodukcióját, miközben a nyilvánosság elé citált gyerekek százainak, ezreinek nem lesz soha beérkezése, csak szorongása, iskolai bántalmazása és önértékelés zavara? Ki mesél a Dancing With The Stars célközönségének digitális lábnyomról, deepfake-ről, darkwebről, mesterséges intelligenciáról, amely a gyerekük cuki popsis-strandolós képeiből percek alatt készít pedofil pornót? Ki magyarázza el, hogy nepo-bébinek lenni nem vágyálom?

(Kőgazdag fiatalok, TV2)

Az egyetlen kategória, amelynek megfelel a Kőgazdag fiatalok, az a trash, csak hát abból meg olyan, mint a tengeri teknős nyakára csavarodott nejlonzacskó: egy másodpercig sem vicces, ellenben végletesen kártékony, és kínszenvedés nézni. Hogy miért nézik mégis? Talán, mert megkínálja a nézőt azzal a hamis illúzióval, ami adhat némi megnyugvást a befizetetlen számla miatt egyirányúsított telefonnal a kezében: hogy tessék, nekik is mennyi pénzük van, aztán mégis milyen emberek. Mi legalább jobbak vagyunk, hiszen rajtuk szörnyülködünk, nem?

(Nagykutya – Top Boy, Netflix)

Ez eddig lehetne egy sablonos díleres sorozat is, a Top Boy azonban akkora népszerűségnek örvend, hogy többek között dalszövegek tucatjaiban énekelték meg, tele az internet a legújabb évadról készült mémekkel, s neki köszönhetően a jamaicai-angol „wagwan” kifejezés (a what’s going on?, azaz mi a helyzet? megfelelője) lassan a magyar szlengbe is beszivárog.

Merthogy a Top Boyt nem lehet a kontextus nélkül szemlélni: a szereplők a brit zenei színtér nagy nevei.