A szájra adott csók olyan, mint a villámcsapás. Fehér fény cikázik keresztül a testeden, felráz, öntudatra ébreszt. 
Kiégeti belőled a hazugság képességét.
Halálra sebzi a húsodban bujkáló gyávaság démonát.
A szájcsókig mindenki, ismerős és ismeretlen, imádott professzoraim, szüleim és testvérbátyám mint megannyi hazugságvizsgáló gép járt-kelt körülöttem. Annyiféle ember élt bennem, azt sem tudtam, ki beszél, amikor megszólalok. Poligráfok meredtek rám minden irányból, fényes csápjaikkal kutakodtak bennem. Ha valaki a szemembe nézett, a hajszálaim tövénél nyirok fakadt fel, milliónyi, jéghideg gömböcske. Fejemen sötét erdőt viseltem, amely időről időre megtelt apró csillogásokkal. Sűrű hajam elrejtette a parányi, árulkodó fényeket. A nagyváradi börtönben nyírtak kopaszra, életemben először, az ítélethirdetés napján. De akkor már nem volt rejtegetni valóm.

► Helyzetkép – a SZIMA Építőművészeti Osztályának kiállítása száz építész részvételével a Fugában. Megtekinthető szeptember 29-ig.

Öt fogalom köré épült fel a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Építőművészeti Szakosztályának Helyzetkép című kiállítása.
Mielőtt azonban eredményt hirdetnénk, emeljünk be a közös emlékezetbe egy igen jelentős tettet: a kortárs kultúra minden anyagi forrás híján fennálló, más szóval tehát valóban szabad művészeti akadémiája, a SZIMA és ennek legaktívabb szakosztálya közösségi tettre szánta el magát, és ennek a Budapesti Építészeti Központ galériája, a FUGA adott otthont. A dolgok történnek, mintha magától értetődő volna. Pedig semmi sem az, a szabad történés a legkevésbé. Hiszen mi magunk sem vagyunk sohasem magától értetődőn szabadok, hogy is lehetnénk.

Augusztus huszonharmadikán, a felszabadulás ünnepén tartóztattak le, Kolozsváron. A Takácsok tornyából szórtam a háromba vágott, rácsozott füzetlapokat. Szépen szálltak a szélben a Széchenyi téri zöldségpiac felé, megvadult galambok és sárgalábú sirályok kapták el őket a levegőben, és vitték a Fő tér és a Monostor negyed felé. Több kilónyi röpcédulát nyomtattam. Harántdúc véséssel készítettem a metszeteket, örökzöld puszpángfára. A dúcokat is elkobozták. Sajnálni fogom őket, amíg élek.
Már bizonyosan nem sokáig.

Doktor Szép következett. A súnemi szépségről, Avishágról mondott tanítást a barakkban. Arról a különös szépségű lányról, akiről a Királyok első könyve tesz említést. Egy reggel az öreg Dávid király arra ébredt, hogy elveszítette a testét. Hideggé vált minden porcikája, csak utálkozva tudott magára tekinteni. Mintha csontjaira fagyott volna a húsa. Vacogott éjjel a gyapjútakarók alatt, vacogott nappal, amikor a tűzforró déli nap perzselte a sivatagi homokot és lángba borította a gabonaföldeket.

Amikor a Hiszekegyben a test feltámadásához jutottunk, én a mondatot mindig felütéssel kezdtem: nem.  Nem hiszem. Lehetségesnek tartom amúgy, szép is volna, de hát mindenestől fogva szükségtelen és értelmetlen. Mi lesz velem, ha a pubertás kori testemben támadok fel. Amikor gonosz szőrök kerítettek hatalmukba, és én nem tudtam, hogyan szabaduljak tőlük. A test feltámadását csak gyalázatos ítéletként tudtam elképzelni. Megszégyenítésem végső liturgiája. Nem hiszem, hogy hinnem kellene benne. Bemondok valami sorszámot, a karszám lesz az, gondolom, amit az iskolában viseltem, kiadják a mélyhűtött ruhatárból a hústestet, én meg belebújok a mások által eldöntött meztelenségbe. Hogy azután egy örökéleten át viseljem, annyi ismerős szeme láttára. 

A normát nem teljesítette senki, csak én. Szégyen-gyalázat. Nekem járt a legnagyobb fejadag, de hiába, nem bírtam lenyelni. Inkább szétosztottam. Fogytam én is rendesen.
Toltam egyet-egyet Karczagi papnak meg Doktor Szépnek, ők meg sem közelítették a napi normát. Cserében elalvás előtt minden este tanítottak. Vasárnap, ha hosszabb volt a pihenő, délután is folyt a tanítás. Karczagi pap Pál apostolra és új francia írókra. Ebből csak egy névre emlékszem: Proust. Doktor Szép Mózesre. Tóra azt jelenti, törvény. A törvény azt jelenti, szabadság.
Nem azt jelenti, de én ezt a következtetést vontam le Doktor Szép tanításából.
Észrevették rajtam a gárdiánok, hogy a tanítástól valahogy boldog vagyok, és hogy Karczagi pap és Doktor Szép neve mellé iratom a talicskáimat. Kettőt-kettőt, naponta.
Hogy fogod teljesíteni a normát, Alex Petri? – kérdezték a gárdiánok.
Bevittek a verőbarakkba.
Doamnemiluiește, így hívta mindenki. Uramirgalmazz barakk.

Már felnőttnek tartotta magát, saját döntéséből, polgárjogi értelemben még évek állták útját, amikor egy január végi napon Iași városából hazafelé utazott, az éjszakai gyorsvonaton. Akkor csókolózott életében először valóságosan, valóságos nővel, a feneketlen undorig.
A nevezetes utazás napjáig pusztán önmagával és fondorlatos képzelgéseivel.
A lány arcára nem emlékszik, csak a behavazott, jégvirágos szerelvényre. És arra, hogy moldvai román. A kocsi folyosóján süvített a cúg, térdig érő hófúvások tornyosultak a sarkokban. Cafatokban lógó, méregzöld műbőr, emberi verejték szagát árasztó szivacs, szennyes tömítések. A fűtéscsövek rég elfagytak vagy ellopták őket. Fény sehol. A mindent uralma alá kényszerítő sötétség már nem tűnt fel senkinek az országban, a hétköznapok természetes közegévé vált, mint az élelemszerzésért vívott véres csaták. Naponta akár többször is hőssé kellett válni, a szerzett sebek felmutatása mindenkit büszkeséggel töltött el.

„a test mosolya a lélek” – Rabovay Júliának

„Megjelent az én nyomorult könyvecském. Nem éltem volna túl a nyarat nélküle” – posztolja az arckönyvfelületén Cărtărescu 2020. szeptember 11-én, amikor a koronavírus okozta világjárvány kimenetele még nagyon is kétségesnek látszik. Majd így folytatja: „Nem tudom, hogy a szépség meg fogja-e menteni a világot, de ezek a versek engem megmentettek. Remélem, másokon is segítenek.”
A bejelentés szerény, sőt talán inkább szorongó hangneme mintha előrevetítené a fogadtatást. A szerző érzi, hogy a visszautasítás botránykönyvét indítja útnak. Nemcsak a szakkritika kéri ki magának a mély metaforákat és nagyívű filozófiai gondolatok teljességgel hiányoló „közhelygyűjteményt”. A Humanitas ortodox, óvatosan reformista körével szemben álló politikai ellenfelek is elérkezettnek látják a pillanatot, hogy bejelentsék az írófejedelem fényes bukását.

Megbűnhődni jó, ez bizonyos, de a szószéki példázat szerint a fiú mások tettének a következményeit viseli. Megölnek egy gyermeket, kötelező nézni mindenkinek. Ártatlanokat akasztanak fel, minden tizediket. Tilos elfordítani a tekintetet.    
Tanítások, beszédek, nekirugaszkodások a végéremehetetlennek. Micsoda szó! Szentéletű Ferenc kedvence, csak ő tudja dadogás nélkül kimondani. Nem is meri a szájára venni senki. Ő valahogy a végére ér a végéremehetetlennek. A hegyközi, szokatlanul magas szószékről még hosszabbnak tűnik.
Összegabalyodnak tőle a visszhangok. 

Ő volt a legidősebb a bethánisták perében. Tíz évet kapott vagy inkább többet, mindegy, úgy sem éli túl. Szép férfi, gyönyörű idős ember. Abból a fajtából, akik egyszer csak megállnak az öregedésben, a bőrük egyre finomabb és tisztább lesz, az izmok pedig valahogy megőrzik régi rugalmasságukat. Vénségükre szerelemből szerelembe esnek, csak a börtön tudja megóvni őket a zuhanástól. Fekete szépsége beragyogta a cellát, fogolytársai szívesen ültek le mellé a priccsére, hogy együtt hallgassanak vele.

Püsökék nem tartoztak a jómódú zilahi családok közé, de szegények sem voltak. Idős Püsök megbecsült kőműves és szenvedélyes bibliamagyarázó hírében állt, mindenki ismerte a Meszes alatt. Egyetlen fia, a vastag szemüveget viselő, szoprán Miklós kántornak készült, de megváltoztak az idők, és a képesítést igazoló okmányt megtagadta tőle a kolozsvári Protestáns Teológia. Menyasszonya családjától nászajándékba kapott, Grenié-harmóniumán gyakorolt naphosszat, buzgón taposta a fújtató pedáljait és váltogatta a regisztereket. Gyakran felesége is mellé ült és együtt énekelték a kedvenc Hallelujah-énekeket. Gyermektelenek voltak, a ház némaságát nem bírták volna elviselni.

Vagy, igen, elhagyjuk Véradót és a Bihari útról ráfordulunk az Erdő útra. Itt elfogy a bőrbeteg aszfalt, a földutaknak viszont még sokáig van nevük. Előbb az Őszibarack útra térünk, enyhén jobbra, majd az Alma utat követve a Szél dűlőn kötünk ki, románul utca, Szél utca, Strada Vântului. A dűlő végén bevetjük magunkat az erdőbe. Aranyhegy, Istenhegy, Vörös oldal, Mocsmolna hegy. Mennyi hegy... Végül a Cserhegy és a Rózsáshegy közötti völgyben leereszkedünk a faluba. Ha nem tévedünk el.

Tévedjünk el. Töltsünk egy éjszakát kettesben az erdőben, édesem. 

Kettesben.

Leterítjük a palástodat, és azon.

A palástomon.

Ne félj elképzelni a lehetetlent, édesem.

Szentéletű Ferenc és Könyörületes Júlia.

(677) az öreg Simpf, a falu esze, takaros bejárati lépcsőt eszkábál nekünk fosznideszkából, engem szólít meg, hogy adjam a keze alá a szerszámokat, vagy szorítsam le a deszkavéget, amikor a fűrészelésre kerül a sor, sokszor megáll és leül pihenni az öreg sváb, Anyánk teát hoz neki és paradicsomkarikákkal diszített májpástétomos szendvicset, még szerencse, mondja, hogy csak a Bărăganba vittek bennünket, ő meg sem állt a cseljabinszki Plászig, ott kellett robotolnia az aranybányában, de mire odaért, már a marhavagonban befagyott a töke, mondta, és mert, hála a Szűzanyának!, befagyott, nem volt többet gondja vele, nagy tehertől szabadult meg, még szerencse, tette hozzá elgondolkozva, van azért felesége, folytatta, de nem azért, azért nem is lehetne, a feleségének, ő is józsefházi sváb, Kopejszkben fagyott be mindene, vágyak és jövő nélkül élnek soha el nem fogyó szerelemben és békességben, még szerencse, mondta a falu esze, a lágerben a 365-ös számot kapta, nyugodtan szólíthatom én is háramszázhatvanötösnek,

(670) a józsefházi Alsó utcai, szalmatetős vályogházat az öreg Simpftől béreltük, öreg Simpf, és mindig hozzátették: a falu esze, a konyhát dupla ajtó választotta el a gazos udvartól, a bejárati falépcső elkorhadt, vagy szándékosan bontották el, hogy jelezzék, nem kell odamenni, nem lakik ott senki, a konyhából jobbra egy tágasabb szoba nyílt, amiben a lătești-i barakkunk mindenestől elfért volna, balra egy valamivel kisebb, mellette keskeny, körbepolcozott üres éléskamra, a ház kert felőli oldalán alacsony tetejű pincegádor vezetett a vasalt tölgyfa ajtóig, a kisebbik szobában Anyánk, Nényu és a lányok rendezkedtek be, az utcára néző nagyobbikban az öt fiú, a konyhai pamlagon a túlélőkre kíváncsi rokonok aludtak 

(671) a fiúszoba ablaka a szemközti magyar iskola keskeny, a műútra merőlegesen ráfutó, frissen meszelt épületére nézett, a tőlünk messze eső végében, a szolgálati lakásban Rita lakott, első és egyetlen szerelmem, ő szorított magához életemben először úgy, hogy érezzem magam egy lánnyal, boldogan megmutatta káprázatos melleit, profilból nézzed, mondta, úgy szebbek, és ő tanította meg, hogyan szívhatom a saját véremet a karomból, amikor szorongás fog el vagy rémálmok gyötörnek  

Kovács Örs Levente (vál., szerk.): Át akarta ölelni az egész világot. Harag György színháza. MMA, Budapest, 2020. 244 oldal, 7800 Ft

Az Át akarta ölelni az egész világot című, háromnyelvű (magyar-román-angol), könyvtárgyként is figyelemre méltó Harag György-albumot (tervező: Vincze Judit) legalább három paradoxonra építi a szerkesztő Kovács Örs Levente. Az első „szívszorító paradoxont” az igen informatív bevezető tanulmányt jegyző Gajdó Tamás színháztörténész hozza szóba: Harag testamentum-előadásáról „jóval több írás született, mint korábbi rendezéseiről”. És ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló kritikákból nehezen rekonstruálhatók olykor igazán fontos Harag-előadások, és amennyiben nem rendelkezünk tévéfelvételekkel, akkor csupán kedves anekdotákra szorítkozhatunk.

Darida Veronika: Filozófusok bábszínháza. Kijárat Kiadó, Budapest, 2020, 196 oldal, 2500 Ft

Amennyiben a színházat a társadalom közösségi percepciója közvetlen és azonnali mintázatának tekintjük – kérdés persze, milyen meggyőződés talaján állíthatjuk ezt –, akkor különös jelentőséggel bír a Beszéd eltűnése tünetegyüttesének leírása és elemzése, amit Derida Veronika a dehumanizáció és a poszthumán színpadain figyel meg, lenyűgöző finomsággal és gondolati szigorúsággal, hiszen, mint írja, „létezik egy olyan tudati kegyetlenség is, amely a tisztánlátással rokon”. Mit mutat meg nekünk önmagunkból Romeo Castellucci, Nagy József, Valère Novarina vagy Jeles András színháza? Meddig jutottak el Pasolini és Fassbinder manifeszt transzgressziói, amelyek a „létező vagy nem létező Istent” provokálták a hústest megmutatásában, a mirigyek működésére redukált kétségbeesett szerelemben, valamint a vérben és a testnedvek kitörésében megmutatott szenvedésben? Hova tűnik a Beszéddel együtt az ember a kortárs színház színpadairól: van-e olyan, még az érzékelésünk terében maradó szemlélet, amely képes túllépni „az emberi nézőponton”?