(Valami bűzlik az akku-hulladékok körül: több selejtet termel az ipar, mint amit fel tud dolgozni, Átlátszó.hu, szept. 7.; Felháborodott alsózsolcaiak a tervezett akkufeldolgozó lakossági tájékoztatóján, Borsod24.hu, szept. 2.)

Milyen érzéki a magyar nyelv, én legalábbis örülök, hogy az akkumulátorban is „cellák” vannak. Mert így nem kell semmit magyarázni, minden a helyén. Az Átlátszó Valami bűzlik… című riportja olyan, mint egy kegyelemdöfés, ömlenek a szikár tények, ott a sok kínai, koreai felirat, jelek, kódok, a jászsági koreai gyár azonosítói, tudható minden, az is, hogy piti büntetésekkel megússzák, ahogy azt is megúszták, hogy magyar emberek százai lettek a munkakörülmények miatt rákosak, mentek el évtizedekkel hamarabb, nem látták a gyereküket felnőni, az unokát pancsolni.

Németh László mozdonyvezető utolsó szolgálata, Hárman a pályán vlog, YouTube, augusztus 1.

De mi is lehetne a valóság éberebb tükre, mint egy félkatonai szervezet, ahol a szolgálattevők mindezek ellenére szeretik és becsülik, amit csinálnak, és minden pórusuk tiltakozik, amikor látják, szánt szándékkal úgy állítják össze a menetrendet, hogy ne lehessen elérni a csatlakozást – hogy az adott kor elvtársai bezárhassák a viszonylatot… Mostanában mentek a lecsóba a Dél-Alföld utolsó szárnyvonalai. Az ember, aki milliárdokat költetett el arra, hogy egy nyomorult megye felvegye a nevébe, „Csanád”, most Csanád összes járatát bezárta, vagy be fogja zárni.

(Így készült a megrendezett Balaton Sound riportunk, 444.hu)

Az ÉS az utolsó nyomtatott kulturális hetilap e hazában, és mivel a print már csak ilyen, nyomdába megy, esélyem se volt lapulni. Már forogtak a nyomdagépek, amikor megjelent a 444.hu önleleplező riportra, az Így készült a megrendezett Balatond Sound riportunk című. Ebből kiderül, hogy a korábbi montázs kamu, fake-videó, megvezetés. A humoruknál lévő fiatalokat megkérték, játsszák el, hogy inzultálnak egy magyar újságírót, elegük van a libsikből. A filmet hárman készítették, de Ács Dániel az arca, ő a hitele a fake gesztusnak. 

(„Büszke vagyok a magyarságomra...”, Telex.hu, „Még a parlamentben is...”, 444.hu, „Magyarországon nincs saját lakás...”, 444.hu) 

A 444.hu másik videója a Balaton Sound konkrét arcát mutatta, ahol az elvadult és kiégett magyar valóság köszön vissza, a szabadságnak megélt agresszió, a kivagyiság és a düh a mindent lehet ország magukat áltató kisembereivel, akik azt játsszák, mint a nagyok, mint a törvény emberei, hiszen már rájöttek, nincs keret, szabály, törvény, itt semmit sem kell és lehet betartani, és nemcsak így élnek, de így is szórakoznak.

(Brutális vadvízi amurfárasztás!, „Csatipeca” videója, YouTube, 2023. május 28.)

A napokban több tízezer honfitársammal együtt megnéztem egy videót, közel harmincezren látták, ez a kultúrában veszett nagy szám, jazzkompozíciót, dalkölteményt, énekelt verset a büdös életben se néznek meg ennyien, de ez nem számít, mert éppen arra trenírozom magam, hogy ne legyen szándék, csak a folyamat maga, Buddha, Jézus és Lenin tanításaiból úgy oldva ki a hatóanyagot, hogy a létezés művészetét alázattal, de önzőn tudjam művelni. Ne érdekeljen semminek a következménye és végeredménye, de ne azért, mert rossz ember vagyok, hanem mert tágabb perspektívában létezem, párolt és egoista alázattal.

(Mezőkövesd–Ferencváros, M4, május 29.)  

Az Avasi lakótelepen üldögéltem, a létezés mélyén, egy bazi nagy kivetítőn meg a magyar bajnokság záró meccse ment, némán, a fölöttébb diszkrét kocsmában a közvetítést nem forszírozták. A budai szemmel talán lehangolónak látszó teraszon iszogattak néhányan – többnyire meggysört –, és volt bennük valami közös.

(Hír TV-műsorok anyák napján, Telex-videók a diáktüntetésekről)

Ülnek az órabéres uszítók a stúdióban, a pedagógusokat mocskolják. Homályos a tekintetük, vastag vérerek futnak a retinában, a vékonyra, pengére húzott szem azt üzeni: legszívesebben cselekednének. Nézem a gyűlölettől taknyos szemüket, és a bennük lakó gyerekre gondolok. Akit felneveltek, és jól vagy rosszul, de igyekeztek tisztességes emberré faragni, akit szerettek, támogattak, tanítottak, attól kezdve, hogy gömbölyítette első magyar betűit, odáig, hogy némelyik bejárkált az Élet és Irodalomba a novelláival, meg a Népszabadság szerkesztőségében gondozták írásait.

(„Odajönnek hozzám azzal, hogy jaj, te szegény, téged még senki sem dugott meg”, Telex, április 16.)   

Mégis, ahogy néztem az etűdöt, azon gondolkodtam, milyen rémisztő ez: a lövészárkon túlra nem jut szó, érzés, fájdalom, se innen oda, se onnan ide, mindenkinek magában fáj, és nincs hír, jel, ami segítené az empátiát. A magukat normálisnak gondolók, sőt, konzervatívak rendre sértve érzik magukat, mert egyre több felől azt hallják, ők nem képesek elfogadni a másságot, hogy vigyázzanak a szájukra, mert kirekesztők. Ahogy a kisebbségi szerepbe kényszerülők is hiába szajkózzák, mondjuk, hogy a szexualitás nem magánügy, nem lehet a négy fal közé száműzni. Nem lehet, mert a társas kapcsolatainkra alapul az életünk, a párunkkal vásárlunk, jelenünk meg, élünk társadalmi életet, és hogy milyen párunk van, hogyan öltözik, szólal meg, mit sugall a mi együttlétünk, az már nem a hálószoba ügye.

(„Tarra vágták az erdőt az uniós támogatásból épült lombkoronasétány építése közben”, átlátszó.hu, YouTube)

Amíg a római erődítményre emlékeztető, csodálatos fatákolmányt élő fák veszik körbe, egyfelől eltakarják, másfelől látni se lehet tőlük. A lombkorona magasában ugyanis levelek vannak, azok meg vékonyak és laposak, mint valami csempe, és tökéletesen elfednek mindent. Nem beszélve a bogarakról, amik lubickolnak a gazban, meg a madarakról, amik odafészkelnek az ágakra. Ki szereti, ha a csinos lombkoronasétánya örökké csupa szar?

(Kylie Minogue: Sydney WorldPride Opening Concert 2023, YouTube)   

Nem nyugtatott meg, hogy arrafelé is meg vannak bolondulva az emberek, engem nem vigasztal a távoli szomszéd betegeskedő tehene. Annál többet árultak el a profi koncertvideó közönségképei. Legalább három kamera kóborolt a táncoló tömegben, és kettő figyelte fentről a rajongókat. Boldog, kedves, önfeledt emberek táncoltak a nézőtéren, hatvan, hetven pluszosak is, sokan, nem számítottak bolondnak, kuriózumnak, amire persze lehet azt mondani, egy régi előadóval együtt öregszik a közönsége, de ez is általánosítás lenne, az ausztrál főváros koncertjén temérdek fiatal táncolt, kihívó ruhákban vagy szelíden.

(Henflix, YouTube)   

Ennél valódibb, igazságosabb, kegyetlenebb műsort nem tudok elképzelni. Többször is belenéztem, pazar. Nem is véltlen, kétszáz néző alatt szinte soha nem volt az éppen ott szórakozók létszáma. És ezen nincs is mit csodálkozni, és nem azért, mert nyugalmat sugároz (ad notam: a tévétársasgoknál létezik kandallótévé is, melyben online ég a tűz, és ha a magamfajta lakásban sínylődő ódivatú tűzre vágyik, akkor monitoron kábíthatja magát, ha van rá elég kábultsága)… Az élőben közvetített baromfiudvar ennél sokkal valódibb, akkor is, ha ez  csak illúzió, és nincs szarszag, tetű, nem kell etetni, itatni, bezárni, kinyitni, zöldet kaszálni, tojást szedni, semmit sem tenni a világon, csak bámulni. Akkor is „hitelesebb” az online kandallónál.

(Debreceni összefoglalók az akkumulátorgyár meghallgatásairól)

Ülnek az elvtársak a pulpituson, és csak egy dolog fontos, nem szabad kijönni a formából, nem lehet kiabálni, izgulni, idegesnek lenni. Aki felszólal, ha Gödről jött, ha helyi, ha tanár, ha kisnyugdíjas, mind ingerült lesz, remeg a hangja, felszorul. Az ilyen embernek nincs igaza, nyilván azért olyan vehemens, mert gyötri a lelkiismeret. Hol higgadtság, ott elegancia, hol elegancia, ott igazság, hol igazság, ott pénz.

(Reptéri történetek, Friderikusz podcast, 2022. december 30.)

A reptéri ankét azt hozta, amit vártak tőle, úgynevezett átlagemberek, ha szabad még ilyet mondani, gyönyörűen mesélnek magukról, a lányukról, a karrierjükről, hogy miért nincs családjuk, hogy kit várnak. Pedagógus lesi a tanítványát, feleség a békefenntartó férjét, apa az anyai örökséget továbbvivő lányát, harmincas munkás férfi jön haza a svéd kohó mellől az édesanyjához. Elmesélik, hogyan kerültek oda, ahová, mit csinálnak a messzeségben, miért jó és miért nem. Felemelő, megható, megrázó a műsor, és ez jórészt Friderikusz érdeme, kiváló ütemben kérdezi mindig a lényeget. Mivel nem profi alanyok igyekeznek elmondani valami előre bekészített okosságot, hanem fáradt, csellengő ember beszélnek a saját világukból kifelé, ez hihetetlenül fontos.

Nem tudom, mi volt az eredendő bűn.

Mi bántotta alapból, mi volt az örök sértettség vastag korma alatt, mitől volt súlyosan sérült ember, és ez bánt. Hogy ennyire már sajnos nem ismertem, pedig az elsőszülött fia vagyok. És az is elkeserít, hogy Antal doktor, a pályaelhagyó pszichiáter volt évtizedek után az első radikális jel, félreérthetetlen üzenet. Mármint ha konokul ragaszkodom a hitemhez, hogy apám beszélni akar velem, és a túlvilági üzenetekre valahogy választ is tudok juttatni. 

(A legendás szendvics és a hihetetlen burger; december 6., Magyarósi Csaba csatornája, YouTube)

A „mi minden történik velem és körülöttem” szabadpályán éppen Magyarósi Csaba videóit találtam meg legutóbb. Magyarosi anyagai képileg jóval az átlag fölött vannak, akkurátusan fotózik, tudja, hová kell tenni a kamerát, szép, amit látunk, van ritmusa, jól is vág, tud adagolni, szerkeszteni, ha sok a duma, feloldja, mer hangulatot, aurát teremteni.

(„Miért van az ökrök orrában karika?”, „Szántás”, videók Sahin Gábor csatornáján, YouTube, 2022. okt. 27.)  

Azok a fiatalok, akiknek van ökrük, lovuk, birkájuk, kecskéjük és így tovább, felveszik magukat, mert tudják, hogy egzotikus tevékenységet végeznek, hogy különcök, mások, és erre büszkék. A paraszti élet a végletekig kemény fizikai munka, a kert meg a jószág felelősség, és nem vár, sohasem vár, szóval van is mire büszkéknek lenniük, de az öntudat narrálása szerintem nem csak a lehetőség hozzáférhetőségével magyarázható. Igaz, hogy a mobiltelefon a tehenet is felveszi, de biztos vagyok benne, nem azért rögzítik az emberek, hogyan élnek mellettük az állatok, miként lehet ökörrel vontatni vagy szántani, mert olyan mozgókép még nincs.

(A 18. Média Építészeti Díja hivatalos videója a nyertes, derekegyházi Szentháromság templomról, YouTube)

A falunak 777 éve nem volt temploma, azóta a Károlyiak egykori nagykonyhájában vallották meg bűneiket a katolikus hívők. Ezerszer megrabolt, magára hagyott, elfeledett vidék ez, mióta Krasznahorkai László Berlinben él, még lassabb lett arrafelé az élet. Felcsúton egy lámpaoszlopra többet költenek alkalomadtán, mint amennyi Szentes járásnak az évben jut. Nincs folyóvize, hegye, tava, ásványkincse, turizmusa, bora, nem fedezték föl filmrendezők, más értelmiségiek, nem költöztek oda vidékinek lenni milliárdos fővárosiak, nincsenek patakparti mislencsillagos éttermek, puszta van, tág puszta, semmi, nyomor. 

(Híradó, időjárás-jelentés, M1, október 28.)

Hát a meteorológusnak is van szíve. De a magyar állami tévében embereket tesznek tönkre, aláznak meg, lehetetlenítenek el, művészeket, zenészeket, írókat is, vagy egyszerűen csak elhallgatják őket, tizenéve nem tudnak róluk. Azon a csatornán nincs ártatlan gesztus, ami ártatlan, az sem az, és azért nem, mert ők azt akarják, hogy ne legyen. És ezt akkor sem lehet elfelejteni – ha mindentől függetlenül – én inkább hallgatnék Beatlest, mint időjárás-jelentést.

(Babarczy László beszél, magánfelvétel, Facebook)       

Micsoda kincsek lapulhatnak még így, magánkézben, kallódó videófelvételek, interjúk, kordokumentumok, melyek őrzik a soha fel nem dolgozott kaposvári csodát, a magyar színháztörténet egyik legfontosabb alkotóközösségének létét, okait, miértjeit. Mindezek kallódnak, kopnak, elvesznek, kidobódnak, ahelyett, hogy egy dokumentumfilmben egyesülnének, de ez a dokumentumfilm csak a mi szívünkben, fejünkben forog.

Nádas 80, Darvasi 60 – Tematikus próza-összeállítás

Imponálóan kerek számok ürügyén továbbírt, újragondolt, átrajzolt írói motívumok, születésnapi köszöntések helyett prózatételek. Nádas Pétert és Darvasi Lászlót, és velük a magyar prózát ünnepeljük. Bán Zsófia, Forgách András, Grecsó Krisztián és Kácsor Zsolt állt bele a hatástörténetekbe.

Amennyiben tehát van felfelé a pokol irányából, apám a legjobb esetben is a purgatóriumban várakozik, ami otthonos lehet a számára, rövid földi pályafutásának jó részét elvonókon, kórházakban, kezeléseken, belgyógyászatokon és elfekvőkön töltötte, és tudom, hogy szegényes a fantáziám, de a lélek angyali kezelését sem vagyok képes radikálisan másképpen elképzelni, mint a szentesi elvonót. Ami annak idején, amikor mi voltunk ott törzsvendégek – ő mint kezelt, mi, a családja meg látogatói, ápolói –, az ideg-elme pincéjével volt azonos, az ajtón belül nem volt kilincs, és kívülről sem nyílt.

Ezeken a kezeléseken, illetve ezekről szabadulva lett gyógyszerfüggő, és mivel rövid idő után az alkohol is újra megkapta az életében az őt illető helyet, drogos. Erre utaltam az imént, amikor azt mondtam, függött a pszichiáterektől, orvosoktól. A múlt század második felében a falusi, középkorú drogosok egy Andaxin nevű gyógyszert használtak a leggyakrabban. Mezei nyugtató volt, a mai Xanax elődje, állítólag egyszerűbb és brutálisabb szer volt, mint a Frontin és a már emlegetett barátja, melyet az én ismerőseim szednek, szinte mindenki, aki demonstratívan büszke rá, hogy soha nem iszik alkoholt.