(Paulik Móni – Vincze Zsuzsi: Lili és a bátorság, r.: Somogyi Tamás, Mesebolt Bábszínház, Szombathely)

Kedvelt szokás firtatni a mesék nevelési hatásait (lásd a lövöldözős rajzfilmeket és társaikat), itt pedig konkrétan az merült fel, hogy a Lili lerombolhatja a gyerekek bizalmát elsősorban a férfiakban, de ekkora ereje ma a színháznak szerintem – sajnos vagy nem sajnos – nincs. Hozzáteszem, pozitív értelemben sem. Az információ viszont jól jön, ha érthető módon szeretnénk is azt hinni, hogy jó családba való gyerekünk potyára szembesül egy „mocskos” mesével: a mocskos sajnos az, amiről a mese szól.

(Kárpáti Péter: Moszkva–Peking Transzszimfónia, r.: Novák Eszter, Katona József Színház; 451 Fahrenheit, r: Nagy Péter István, Radnóti Színház)

A poétikus című Moszkva–Peking Transzszimfónián még inkább érződik Bodó Viktor kézjegye, de az előadás csillagzata több okból is szerencsétlen. A sok éven át álló forgószínpadot mintha a COVID alatt javították volna meg a Katonában: Tarnóczi Jakab elindította a gyönyörű Melancholy Roomsban, és ez most nem kedvez Novák Eszternek, mert a forgószínpaddal imitált vonat óhatatlanul utánlövésnek hat. Ráadásul az előadás Oroszországban játszódik, valamikor ma, de mivel pár éve írták, témája még nem a háború...

(Fábry Sándor: Etűdök rókafűrészre – Akvárium Klub; Rainer-Micsinyei Nóra: Innen szép nyerni – Dumaszínház)

Rögtön itt is van valaki, színészi kvalitásokkal, és akin végre nevetni is lehet, nem csak mosolyogni. Ez ritka, mint Pintér Béla és Bödőcs Tibor. Rainer-Micsinyei Nórát – most legyen RMN – én még kaposvári főiskolásként jegyeztem meg magamnak, már akkor is a humoráról. Azóta Enyedi Ildikó-filmeken át a volt Szputnyik Társulaton keresztül sok fontos előadásban szerepelt, leginkább mégis epizódszerepekben. A magyar színház felismerte, mégsem tudta értékelni, talán mert ritkán és csak kivételes esetben képes értékelni egyéniségeket.

(Wéber Kata: Pieces of a Woman, r.: Mundruczó Kornél, TR Warszawa, Vígszínház – Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Lévén az anyaság intim, az ember érzékelését is alapvetően megváltoztató téma, filmen hálásabbnak tűnik, szerintem mégis az előadás a sikerültebb; gondolok például a filmet terhelő, súlyukhoz képest szerintem felületesen kezelt transzgenerációs traumára és a holokausztra. Ha ezt kiegészítem a lakhatási válsággal és a menekültekkel, az utóbbi évek Mundruczó–Wéber-előadásainak és filmjeinek nem mellékesen a piachoz is illeszkedő témáit kapjuk, amelyek ízlésem szerint nem minden esetben találtak jelentőségükhöz mérhető nyelvet.

(Székely Csaba: Mária országa, r.: Alföldi Róbert, Szegedi Nemzeti Színház – Kisszínház)

A (szándékos) látszat ellenére a Mária... még csak nem is Szűz Máriáról szól (bár a plakát és az utolsó kép az övé), ezzel szemben „fiúsított” királynőnkről, mondjuk így, Rex Máriáról, akit csak mint királyát ismert el a nemzet közössége (értsd, a nemesek). Székely Csaba türelmes alkat: rátalált egy pontjára a magyar történelemnek, amikor nő uralkodott fölöttünk. 

 (Kultúrbrigád – Átrium – Kosztolányi Dezső Színház: A trianoni csata – díszelőadás, részekre szakítva, r.: Urbán András, Átrium)

A majdnem performansz- és tegyük hozzá kabarémester (!) Urbán tehát egy jól irányzott döntéssel egymás mellé helyezi a „perifériát” (a Trianon „miatt” perifériává lett) Szabadka legendás, itthon még mindig botrányosan alig ismert „bomba” színészeit és a pesti legendákat. Hölgyeim és Uraim, az Átrium színpadán Szabadka és Budapest, úgyis mint „periféria” és „centrum”. És az első, egészen kiváló felvonásban semmi más nem is történik, mint a színészek civil nevén hívott szereplők froclizása éppen ezzel: saját kisebbségi-többségi helyzetükkel.

(Benkó Bence – Bíró Bence: Rebellisek – az ellenállás történetei, rendezte Benkó Bence. ELTE BTK)

Nemcsak az előadás (és megkockáztatom, hogy a társulat eddigi munkássága), de a kortárs magyar politikai színház legjobb jelenetei is azok, amelyek a dilemma mindkét pólusát képesek érdemi súllyal bemutatni. Kultúránk olyan mélyrétegeit hozzák felszínre, amelyek nem veszítették volna el kontextusukat egy kormányváltással sem, mert túlmutatnak a NER által behatárolt szűk szellemi kereteken.

Márton László: Bátor Csikó. Kalligram Kiadó, Budapest, 2011, 295 oldal, 3990 Ft

Érzésem szerint a két „felnőtt” darab maradandóbb részei a kötetnek, de mindháromra egyszerre igaz a vonzó paradoxon, hogy hiteles, Thomas Bernhard-i mizantrópiával, ugyanakkor vaskos, vásári stílben íródtak. Archaizálásuk nem, de bátor látomásosságuk merőben szokatlan a magyar színpadon, már csak ezért is azt gondolom, kéne ott számukra némi hely. Mert inkább ne vegyünk példát a Bátor – pontosabban kissé gyávácska – Csikótól, nem olyan rossz dolog különbözni.

(Schiller: Don Carlos, r.: Nagy Péter István, Radnóti Színház – eSzínház)

A naiv hősök rendezője ezúttal Nagy Péter István, ő maga is fiatal alkotó, a Don Carlos pedig első munkája a (virtuális) Radnótiban. Szépen kivitelezett debüt, még ha a freeSZFE generáció polgári dicséreteként is olvasható előadás elmarad az említett mozgalom színházi radikalitásától. (Ma éppen a freeSZFE akciói hatnak-hatottak olyan frissítően és felrázóan, mint a polgári „aktivista” színház a maga korában.) Igényes válasz viszont a Carlos a pandémia és a polgári színház (tehát a magyar fősodor) problémájára. De nem úgy, mint ahogyan azt több helyütt olvastam, hogy önálló online műfajt teremtene. Egész egyszerűen követi azt az – egyébként nemzetközi – gyakorlatot, hogy a színház online közvetítése vágott változatban élvezhetőbb.

Be kell valljam, hogy ez a Disney-Jane Austen speciel számomra is nézhetetlen. Nem is erről szeretnék írni, még csak nem is arról, hogy a Netflix közönségét láthatóan megbotránkoztató jelenség a brit színpadokon sok évtizedes gyakorlat a diverzitás nevében. Hanem arról, hogy a színház egyik, világszerte meglehetősen elterjedt hagyománya éppen arról szól, hogy valaki eljátszik valaki mást. Hogy a szereposztási kérdések mennyiben esztétikai kérdések? Vagy mennyiben függnek össze azzal, hogy ki a néző? Ki jár tehát színházba Angliában vagy éppen Magyarországon?

A POSZT nem azért szűnik meg, hogy Jordán Tamás (és elődei) munkásságát eltöröljék a föld színéről. Nagyobb előnye, hogy így biztosan nem indul a céggel szemben büntetőeljárás. Ennél a szánalmas történetnél akkor már ezerszer ordítóbb a Tavaszi Fesztivál ügye: hiszen ott valódi teljesítmény szűnik meg. Mert pénz láthatóan van, 1,75 milliárdból indul a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek és az őszi Liszt Ferenc Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál. Holott a BTF nemzetközi brand volt.

De vajon mit olvasna ki egy erre tévedt földönkívüli azokból az online sorozatokból, amelyeket most a színházak oldalán látni? Pécs például folyamatosan jelen van friss tartalommal, bár az Örkény-egyperceseket mérsékelten nevezném húsbavágónak. A Katona kortárs írókat kért fel. Magyarországon ez sajnos ritkaságszámba megy, de azért a színház terjedelmes píárbeszélgetésén elhangzott „új műfaj születik” az első rész alapján túlzás.

Trump volt már Hamlet, Julius Caesar, Coriolanus, V. Henrik, és a sort bőven folytatni lehetne. Az olvasó erre joggal válaszolja, hogy itthon is megszaporodtak a színpadokon a Macbethek és a III. Richárdok, és egyértelmű utalásokért nálunk sem kell a szomszédba menni. Bár, ha most elkezdeném ezeket sorra venni, ahogy azt a Times szerzője tette, az alighanem felérne egy feljelentéssel.

(Szépművészeti Múzeum: Textúra 2020, eSzínház)

Az idősebb Jan Brueghel állatos képéhez tartozó etűd legnagyszerűbb részei pedig Keresztes Tamás elképesztő állathangjai. A tikkes teremőr a ráosztott majom mellett még számos további állat bőrébe belebújik, ami összehasonlíthatatlanul izgalmasabb, mint amiről beszél. Mert – reklám ide vagy oda – az idei Textúra legjobb jelenetei inkább arról szólnak, hogy mi most a magyar színház, mintsem a művészeti területek közti párbeszédről.

(Tizenhárom almafa, Wass Albert regénye alapján, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház)

Verebes Ernő dramaturgiája mostanáig cikázott az időben a negyvenes évekből a húszas évekbe és vissza, de csak azért jutott el végül a jelenig, hogy onnan visszatekintve szócsövén, egy „József” nevű színészen keresztül megfogalmazza Trianon egységes olvasatát. Amely elfed és elmos minden egyet nem értést, drámát és vitát. Egyetlen ideológiát közvetít. Pontosabban: nincs igazam. Mert Vidnyánszky már megint jobb rendezőnek bizonyult, mint szerette volna, nem véletlenül zarándokoltunk annyian Apponyi-nézőbe a Nemzetibe. Hiszen ezzel a beszéddel egyszerre rendezett propagandadarabot saját maga mellett és saját maga ellen.

(A szerző az egyetem óraadó tanára volt)

 Amikor a hallgatók megalapították a Titkos Egyetemet – a Tanköztársaságot –, akkor ez a fórum, a fikció lett a valóság. Mert amit még mindig kerget a kormány által kirendelt állami egyetemfoglalók hada, az már nem igazi egyetem: csak az avatatlan szem számára tűnhet annak. Igaziak a falai, nincs azonban benne élet. Az autonómiával együtt odaveszett az identitása. Az igazi egyetem most a Tanköztársaság: fizikai és időbeli határok nélküli, imaginárius iskola. Az évek óta folytatott törekvés pedig, hogy megvalósuljon az együttműködés az egyetem különböző szakjai között, végre sosem volt intenzitással állt össze ebben az elképzelt, összművészeti térben.

(Katona József: Bánk bán, r.: Vilmos Noémi, Pécsi Nemzeti Színház)

A rendező azonban továbbra is ironikusan viszonyul az alapanyaghoz: derülünk a Bánk bán „nemzeti drámaságán”, a rárakódott kultikus gennyen, mintha még mindig a szándéka ellenére komikus, fennkölt szöveget mondanák a színészek. Így viszont a távolság erősebb (legalábbis számomra erősebb), mint az „aha” élmény: a nahát, most már értem. Bera Márk Bánkja például egy paprikajancsi, és a legtöbb helyzet is bohózatba illő: Bánk és Melinda hálószobájából a félrelépés utáni reggelre egy francia bohózat „átjáróháza” lesz, II. Endre egy szerencsétlen. Nagy farce is kerekedhetne ebből, ami eredeti rendezői elképzelés, a kérdés csak az, hogy itt ez az olvasat mitől nem válik a Bánk bán paródiájává. Marad-e emberi tartalom is, túl az irónián?

(Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz, adaptálta és rendezte: Tasnádi István; Orlai Produkció – Füge; Jurányi)

A gyerekek ellen elkövetett, családon belüli szexuális erőszak mindenkit érdekel mindaddig, amíg nem a mi családunk az érintett. Az alkotók a probléma társadalmi szinten elhallgatott vetületét kívánták felszínre hozni. Ha újságban olvasunk gyerekek szexuális bántalmazásáról, szívesen szörnyülködünk a témán, de nem találjuk a szavakat, ha közvetlen környezetünkben esik meg valakivel. És elnémulunk, ha velünk történik.

(Pintér Béla: Vérvörös Törtfehér Méregzöld, UP – Újpesti Rendezvénytér)

Gegek, valóságmorzsák akadtak az Anyaszemefényében, de a sztori mégsem tudott 2019 szürreális párlata lenni; az Ascher Tamás Háromszéken és Pintér jelenleg legnépszerűtlenebb előadása, a Jubileumi Beszélgetések már jobban sikerült, sokakkal ellentétben én kedveltem ezeket, volt bennük valami punk és valami igazi. De olyan léptékű víziót, mint az új bemutatóé, nos ilyet rég láttunk Pintértől. Még ha a darab váza – ugyanaz, mint Pintér első nagyobb visszhangot kapott darabjában, a Parasztoperában: az Oidipusz király – itt nem is képez tragikus mélyréteget. Inkább melodramatikus, ahogy a végén sírnak és üvöltenek. Cserébe Pintér ismét bemutatja, hogy a kabaré is lehet szürreális és vérfagyasztó, semmivel sem „alantasabb”, mint a tragédia.

(Peter Shaffer: Amadeus, r.: Koltai M. Gábor, József Attila Színház)

A József Attila Színház kommersz repertoárjából ez az Amadeus feltétlenül kiemelkedik mint minőségi bulvár a maga népszerű dallamaival és extra lehetőséggel a saját irigységeinken való derültségre. Amit zavarba ejtőnek éreztem, az a koreográfia: Blaskó Borbála munkáit ismerve meglepő, hogy művészieskedő, hanyatt vágódó táncosnőiből pontosan az említett önirónia hiányzik. Különösen, amikor egyiküket mint lenézett feleségét löki artisztikusan a földre Salieri: otromba poénjának is derültség a jutalma. A különösebb értelem nélkül, annál jelentőségteljesebben vonagló testek etűdjei gőgös mázat képeznek a populárisan őszinte darabon.