(Lőrinczy Attila – Koltai M. Gábor – Zsigó Anna: Élve megégetve, r. Koltai M. Gábor, Szegedi Nemzeti Színház; Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus, Szigligeti Színház, Nagyvárad)

Érdekes, hogy a nőket illető frusztrációk a nagyváradi bemutatóban is megjelennek, amely igazi metadarab. Folyamatosan tetten éri saját magát és a történelmi emlékezet „feledékenységét”, például ami a női történeteket illeti. Attól tartok, nem is annyira főhőséről, a néhai báró Nopcsa Ferencről szól, mint arról, kik vagyunk mi, és hogyan emlékezünk saját gyökereinkre. Bár a kettő még csak nem is zárja ki egymást, mindenesetre valószínű, hogy ezért osztják szét az alkotók a báró úr szerepét megannyi színész, nagyrészt nők közt. Vagy amikor a színészek ironikusan sopánkodva megjegyzik, hogy az előadás rendezője „román”, igaz, hogy a dramaturg „magyar”, de hogy mindkettő „nő”.

(Lezsák Sándor: 80 vödör levegő, r.: Oberfrank Pál, Veszprémi Petőfi Színház – Márai Színház, Thália Színház; B. Brecht – P. Dessau: Kurázsi és gyerekei, r.: Zsótér Sándor, Budaörsi Latinovits Színház)

Joggal gondolhatjuk, hogy a budaörsi Kurázsi is Putyin háborújáról fog szólni, amint meglátjuk Ambrus Mária elhíresült színpadképét a Kurázsi és gyerekei hosszú asztalával, amelynek két, egymástól távol eső végébe lelki szemeinkkel odaáthatjuk Putyint és Orbánt. Elsőre nem is biztos, hogy észrevesszük, hogy a sárga-kék zászló az asztal közepén bizony nem ukrán, hanem svéd (à la Brecht). Ugyanezt a színkódot erősítik a Kurázsi család jelmezei, akiket Benedek Mari sárga-kékbe bújtat, a címszereplőt farmerbe, napsárga garbóval.

(Kárpáti Péter: Szaturnusz Gyűrűje, Örkény Stúdió)

Ha majd nem lesz többé nálunk olyan, hogy független színház, az olyan alkotók számára, mint Kárpátiék, biztosan maradnak kőszínházi óvóhelyek. Veszélyeztetett vadak számára állatkertek. Az Örkény pedig kockázatvállaló, valódi szellemi műhely, amely tágasra tárja az ajtaját. De meddig vezethetnek ezek az ajtók?

(Ferdinand von Schirach: Isten, r.: Mácsai Pál, Örkény Színház)

Remek formában van az Örkény, vélhetően Schirach izgalmas felvetéssel élő (és kisköltségvetésű) darabján keresztül is a társadalmi viták tátongó hiányára akartak rámutatni. Pedig ahelyett, hogy szolidan, de biztosan terelgetnek minket a „helyes” válasz felé, iszonyúan adná magát a témában egy valódi vita. Konkrétan az Örkény vitaszínházi sorozata is eszembe jut, a szélesebb közönség a Partizánból ismerheti, az Örkény is régóta űzi, kezdetei a független szférában gyökereznek. A vitaszínházban is van hely a társulat színészei számára, de valódi szakértőknek is, és – ami fő – van hely a mindenkori néző estéről estére változó érveinek, mert hiányzik a mindentudó nézőpont.

(Borbély Szilárd: Nincstelenek, r.: Horváth János Antal, Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros; Borbély Szilárd: Akár Akárki, r.: Horváth Csaba, Szkéné)

A Nincstelenek szenvtelen, minimalista nyelvétől, gyerekelbeszélőjétől nincs olyan távol Agota Kristóf és A nagy füzet, amelyből Horváth Csaba készített emlékezetes előadást. Bár ő most egészen másféle alapanyagot választott. Az Akár Akárki kevésbé jelentős Borbély-szöveg, mégis remek formáját mutatja vele a társulat, bár még a Widder Kristóf átiratában istenien előadott brechti songok sem képesek teljesen megfosztani a didakszistól.

 (Bíró Bence: magyartenger, r.: Alföldi Róbert, Centrál Színház)

Nem akarok álszent lenni, a politikai tehetetlenségnek ezen a fokán jól tud esni az ilyesfajta röhögés, és nekem szimpatikus, hogy Alföldi Róbert mostanában rendezőként a bohózatot látja meg a kortárs darabokban, azúttal fiatal szerzőtől; hogy eltartja magától a sznob elitizmust. De annyiban mégsem sikerül eltartani, hogy a homofób rokonok messze eltúlzottabbak, és ebből adódik, hogy kizárólag rajtuk röhögünk az egész első felvonás alatt. Már ha nem sírni van inkább kedvünk.

(Varga Zsófia – Tarnóczi Jakab: Magányos emberek, r.: Tarnóczi Jakab, Katona, Kamra)

Ez a szituáció meglehetősen jelen idejű, noha pontosan így szerepel Hauptmann 1891-es keltezésű darabjában is, aminek szerkezetét, de még a párbeszédek tetemes részét is gyakorlatilag egy az egyben megőrizte az új szerzőpáros, Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab. Az elhangzottakból több az eredeti, mint gondolnánk. Érdekes kérdés, átirat-e ez egyáltalán, de már a darabválasztás izgalmas kísérletté avatja a Magányos embereket, amelyre nehéz pillanatban vállalkozott Tarnóczi Jakab. Akkora szakmai siker veszi körül, amitől egy elefánt is kiterülne.

(Ulrich Hub: Az utolsó bárány. Rendező: Cseri Hanna. Budapest Bábszínház)

Az utolsó bárány humorát a látvány és a gegek mellett pontosan a zenei poénok adják. Mert nem épp csengettyűk hangja száll, hanem billentyűzet és basszgitár, utóbbi van Ács Norbert kezében is, amikor az evangélista bika szerepében Betlehem-külsőről elmeséli, hol szokott rá a szemétevésre, és itt még egy bevállalós „félre” is belefér a felnőtteknek. Máskor pedig zenei poénok, hol ennek, hol annak a korosztálynak: alaposan kitalált rendszert képez, ahogy a Suttog a fenyves és más karácsonyi dalok egybeolvadnak a misékkel, liturgikus énekekkel, megszabadítva ezeket a dalokat a „Coca-Cola” karácsonyi reklámhangulattól.

(Józsa Péter Pál: Agón, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház; Raubinek Lili: Dioráma magyarokkal, SÍN–Trafó)

Üres hatásokkal dolgozó, mégis hatástalan spektákulum az Agón, amelynek szibarita váza kétségtelenül hordoz valamit a Vidnyánszky képviselte formátum csíráiból. Ennél is érdekesebb, mennyi minden köti össze a Dioráma magyarokkal című trafós performansszal, amelyet azoknak ajánlok, akiket érdekel, lehetséges-e meglátni a valódi embereket az identitáspolitikai jelszavak mögött.

(Fekete Ádám: Moby Dick, avagy a fehér bálna; Varsányi Péter: Népmesebeavató333 – Trafó)

Bármennyire kevéssé nézőbarát, nehéz utálni egy előadást, ami érezhetően a barátságról szól. De az „olvasók” és közém betehénkedik (vagy bálnázik) Moby Dick, a maga nagy fehér bálnatestével (micsoda munka lehetett pedig az eredetivel egybevetni, újrafordítani, megtanulni, és milyen kevés jut el belőle hozzánk). Mintha itt valakik a Moby Dicken keresztül próbálnának bevezetni annak örömébe, hogy milyen együtt utazni a szövegtengeren, olvasni egy művet, és beszélgetni róla. De éppenséggel ellentétes hatást érnek el, nekem legalábbis egy idő után megszűnt a vágyam mindenfajta értelmezésre. Amit azért is sajnálok, mert biztos vagyok benne, hogy lett volna mit megfejteni.

(Csiky Gergely – Mohácsi István – Mohácsi János: az üzlet az üzlet, avagy eladó a menyasszony, Budaörsi Latinovits Színház)

De azért álljunk meg, mert összevissza használok két kifejezést, akkor most újgazdagok vagy dzsentrik? Ezt éppenséggel nem dönti el az előadás sem, amelyben a dzsentrik „ispánoznak” és „alapítványoznak”, cigányoznak és zsidóznak (bár a „nőzés”, mármint a nők elnyomásának kiforgatása jobban következne a darabból), de a probléma ettől még probléma marad: Csiky Gergely Csehov kortársa, ezért lecsúszott, deklasszálódott arisztokratákról ír. Viszont a NER-elit, amelyre az előadásban néhány kiszólás utal, újgazdagokból áll, akikről korábban a Hyppolitban regéltek Mohácsiék, de akik éppen hogy felemelkedtek, nem volt nekik honnan lecsúszni. Bár a szellemi többszörös közös. 

 (Franz Kafka – Bodó Viktor – Róbert Júlia – Veress Anna – Sibylle Meier – Kovács Krisztina: A kastély. Rendezte: Bodó Viktor, Vígszínház)

Bodó Viktort akkor fogadták be Magyarországon, amikor először hajtott fejet a magyar színházi hagyományoknak. Liliomával maga mögött hagyta a korábbi őrületet, és meglepő módon most Kafkával is ez történik. De ez csak azokat fogja zavarni, akik ismerték és szerették olyannak, ahogy eldobta az agyát. Persze ez így önellentmondás: a régi Bodót kérem számon az újon, konzerválnám azt, ami tetszett.

(Pintér Béla: Az Imádkozó, UP – Újpesti Rendezvénytér)

Sosem tartoztam a fanyalgók közé, akik szerint Pintér Béla nem tud darabot írni, amit ő csinál, éppen azt bizonyítja, hogy a klasszikus dráma igenis összefér a szappanoperával és a poppal, ettől áraszt jóféle, elitellenes hangulatot (más kérdés, hogy egyre inkább csak az elit tudja megfizetni). Valamiért mégis azt szoktuk gondolni, hogy azok a kiemelkedő munkái, amelyekben a nevetés drámaisággal párosul, és ez az, ami a legutóbbi bemutatóknál elmaradt, ahogy most is, bár a Vérvöröst én bírtam, mert nem akarta a régi receptet, önazonos volt és új irányt hozott. Az Imádkozó viszont a bevált hatásra törekszik.

(Sirály, rendezte Székely Kriszta, Szolnoki Szigligeti Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad, szeptember 10.)

Székely Kriszta vonzódik a klasszikusokhoz, a nagy érzelmek rendezője, miért is ne rendezhetne egy vidéki nagyvárosban – esztétikai értelemben nem fogja szétfeszíteni a városi színházak eszményképe, a „népszínház” kereteit, mármint azt, amit itthon értünk rajta (mert ez az eszmény éppen a néptől kerül egyre távolabb, értsd: ki jár ma színházba?). Ha viszont a pár sorral feljebb írottakra gondolunk, valamint a magyar színházpolitikai sáncokra, akkor éppenséggel lehet, hogy mégiscsak meg fogunk lepődni. Aztán megnéztem a városmajori szemlén a Szigligeti Színház vendégjátékát, és arra jutottam, hogy Székely Kriszta Sirálya pontosan erről a meghívásról szól. Igaz, hogy nem szándékosan.

(Alvis Hermanis: Gorbacsov, Nemzetek Színháza, Moszkva, 2020)

Érdemes rákeresni, a felvételen látható, hogy a moszkvai bemutatón maga Gorbacsov is részt vett, és hatalmas, tüntetésszámba menő tapsot kapott azoktól, akik számára ő nem egy széthullott Birodalom felelőse, hanem a szabadság tétova ikonja. Gorbacsov történelmi szerepéről persze joggal fognak még vitázni a történészek, de úgy kell annak, aki az előadásból szeretné megérteni a politikai döntések – hamleti hezitálások – mögötti okokat, hogy miért és hogyan omlott össze a Szovjetunió.

Volt színházigazgató, aki felpofozta, és volt rendező, aki el akarta törni az ujját. Mondják, egy Nagy Rendező, aki sokat szapulta, utóbb (vagy előbb?) plagizálta az egyik tanulmányát. De akkortájt, amikor megismertem, még Vidnyánszky Attilával együtt véleményeztek előadásokat a gyulai Shakespeare Fesztivál készülő programjába a legnagyobb kölcsönös megbecsülésben. Koltai Tamás, azaz Tamás, mert utálta a tekintélytiszteletet, tehát szeretett tegeződni, most lenne 80 éves.

(Pozsgai Zsolt: A miniszterelnök és a fiú, Ivancsics Ilona és Színtársai, Thália Színház – Arizona Stúdió)

A propagandisztikus értelmezés ellen szól mindenesetre, hogy nehéz ebből a Viktorból kinézni, hogy igazak lennének rá a szép szavak, melyekkel Antall elhalmozza. Még a heroikus jövőkép sem látszik rajta, mondjuk az végképp nem, hogy valódi trickster, nagy kártyajátékos lesz belőle. Antall víziója az, hogy benne és Orbánban két, a vezető szereptől menekülő, társadalmi sorsát kénytelen-kelletlen betöltő tragikus vátesz-politikus öltött testet, akiknek terhére van a hatalom, ami különösen Orbán esetében merész állítás, tekintsük ezt a darabbeli Antall vakságának, bár erre nem utal semmi.

Budapesten valamivel jobb a helyzet, vidéken valamivel rosszabb. Vezet a Pinceszínház (3 fő), őket követi a Katona és a Budapest Bábszínház (2-2 fő), majd az Örkény és a Nemzeti következik: 1-1 fő. A Vígszínház: 0 – bár a házi színpad műsora még nem nyilvános, és elképzelhető, hogy Rudolf Péter is folytatja az Eszenyi-éra gyakorlatát: „nőket a padlásra!” (kivételt képezett ez alól korábban maga Eszenyi, aki mindig rendezhetett nagyszínpadon). A Radnóti Színház igazgatását Kováts Adél anno részben a női rendezők előtérbe tolásával nyerte meg, később azonban nem váltotta valóra ezt az ígéretét. Elismerendő, hogy második pályázatában ezért elnézést kért és jelezte, szeretne az arányokon javítani, de csak szerzőket említett, a Radnóti jövő évadtervében ehhez mérten nem is szerepel női rendező

(Bánkitó Fesztivál, 2022)

Visszatérve Bánkra, ez egy kiváló underground minifesztivál, minden műfajban nyitott az újra (vagy ami itthon új). A Nagymamáról álmodtam pedig valahol kultelőadás (ha csak egy szubkultúra számára is), de több okból nehéz róla írni. Minden kártyát kijátszik a szerethetőség érdekében: van itt rokoni szál, személyesség, humor, és a legfőbb kártya, a holokauszt, ki merne kritizálni egy holokauszt-előadást, pláne ha azt egy – állítása szerint – zsidó unoka készíti saját, túlélő nagymamájáról.

(Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozója – Kecskemét)

Aligha érdemelte ezt a „vidám” felvezetőt a kecskeméti bábszínházi találkozó, ahol idén két napot töltöttem, és amelyet most a COVID miatt a szokásos kettő helyett négy éve rendeztek meg utoljára, talán részben ezért is volt ennyire erős a felhozatal. A Freeszfe és a Gólem Színház remek (14 pluszos) Ladislav Fuks-adaptációjában Cseri Hanna mesterien játszott a különböző bábtechnikákkal, kivetítve elénk egy zsidó Akárki, a rettegő Mundstock úr belső világát a középkori bábszínház humorával és annak kicsiny hősei sorában.