► Minden csillag. Magyar film. Rendező: Olasz Renátó.

„Telik, de nem múlik”

A Minden csillag idő- és térkezelése a filmben produceri szerepet vállaló Tarr nagy filmjeinek idő- és térkezelésére emlékeztet: ezúttal sem világos, hol járunk és mely korban pontosan. A települések az időtlenségbe dermedtek, nincs múltjuk és nincs jövőjük. Csak annyi biztos, hogy Ká-Európa koszos végvidékén kocsmázunk, az idő pedig a folyamatos jelen. Tarr műveiben, a Kárhozatban, a Sátántangóban, a Werck­meis­ter harmóniákban jut ilyen nagy szerephez a helyi kricsmi, benne a zene, a danse macabre-ra emlékeztető apokaliptikus tánc.

► Szia Sári! Rendező: Haragonics Sári. Apám lánya. Rendező: Lea Podhradská. A Verzió Filmfesztivál bemutatói.

Míg Haragonics gyakorlatilag a semmiből építi föl családi moziját, a hasonlóan privát képeket használó Lea Podhradská készen kapta otthonról a súlyos filmdrámát. A gyerekkori fölvételeken nála is boldog família tűnik fel: apa, anya, idősebb fiútestvér, nővér és a legfiatalabb: Lea. Előbbi kettő apjuk első házasságának gyümölcse. A film Lea féltesvére, Denisa válságos története.

► BIFF 2. Budapest International Film Festival, október 25. – november 2.

Bár az első BIFF programja is színvonalas és gazdag volt, a második tudatosabb kurátori koncepcióról tanúskodik. Ha a válogatók az időszak nemzetközi terméséből reprezentatív mustrára törekszenek, két út áll előttük. Az első: megszerezni lehetőleg mindent, ami a nagy fesztiválokon jelen volt, nyert, borzolta a kedélyeket. Nevezzük ezt a koncepciót FOMO-nak, nagyjából így áll össze a miskolci Cinefest Csákvári Géza válogatta jó mezőnye. A másik, az első szempontokat nem figyelmen kívül hagyva, nem a sikert, a médiavisszhangot, a fesztiválszerepléseket helyezi a középpontba, hanem a minőséget.

► A mihaszna. Angol–amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró: Harris Dickinson. A magyarhangya bemutatója.

Egyszerű film A mihaszna, az ilyenkor elkerülhetetlen pszichedelikus álomjelenetek sem ízlésbántóak. Erénye a londoni külváros népének hiteles ábrázolá­sa, anélkül hogy olyasféle társadalomjob­bí­tó prédikációba fordulna, mint a ha­son­ló témájú jótékony mozidarabok. Frank Dillane kiváló a kisfiús alkatú, seb­zett Mike szerepében, méltán kapta meg Cannes-ban a legjobb alakítás dí­ját, s igazi felfedezés a szerelmét játszó Megan Northam is.

► Random. Magyar film. Forgatókönyvíró-rendező: Salamon András.

Bravúrosan kapcsolódnak egybe a film különböző rétegei, stílusa és nyelve, a mágikus realizmustól a naturálisig, s hasonlóan harmonikusan illeszkednek egymáshoz a történet szétváló, majd megint egymásba akaszkodó szálai. Az epizódok olyan gördülékenyen váltakoznak, hogy észre sem vesszük a moziban pergő filmidőt, a jeleneteken belüli vágások üteme is taníthatóan pontos. Rég láttunk magyar filmben – s nem csak magyarban – ilyen kiérlelt forgatókönyvet.

► 21. Cinefest. Miskolc, szeptember 5–13.

A rosszkedvű mezőnyben egyszerűségével és tiszta stílusával tűnt ki a megérdemelten fődíjat nyert Joachim Trier-­film, a Cannes-ban is díjazott Érzelmi érték. Nem nagy mű, de legalább nincs benne görcsös nekifeszülés, eredetieskedés, erőltetett „mondanivaló”. Kamaradráma két nővér és híres filmrendező apjuk kapcsolatáról, Bergman szellemében, ám a svéd mester filozófiája és lélektani mélységei nélkül – mintha Bergman forgatókönyvét Liv Ullmann vagy Lasse Hallström vitte volna a vászonra.

► Orlando. Angol–francia–holland film, 1992. Rendező: Sally Potter. Felújított kópia. A Cirkofilm bemutatója.

Volt nekünk is filmmúzeumunk, előbb egy nagyobb, majd egy kisebb – már egyik sincs, a jó ízlésű forgalmazókra, mint most a Cirkofilm, maradt, hogy a hiányát pótolják, s egy-egy időtálló remekművel örvendeztessék meg az ínyenc publikumot. Bár többször tennék, a mai zsibvásárban visszaadva az exkluzív mozizás meghitt élményét-hangulatát.

Sally Potter Orlandója erre tökéletesen alkalmas, mert semmit nem öregedett az elmúlt bő harminc évben. Nem fogott rajta az idő, miként hősnőjén, a modern irodalom egyik legtitokzatosabb alakján sem.

► Gaucho Gaucho. Argentin film. Rendező-operatőr: Michael Dweck és Gregory Ker­shaw.

A gauchókról készítette el az utóbbi idők egyik legszebb filmjét a Michael Dweck – Gregory Kershaw rendező-operatőr páros. Dokumentumfilmnek mondják, ekként is díjazták fontos fesztiválokon, Locarnóban, Tromsøban és a Sundance-en, ám ez csak annyiban jogos, hogy a gaucho közösség tagjai önmagukat játsszák, a saját életüket élik a többnyire megrendezett epizódokban. Ettől még lehetne dokufilm, elvégre a műfaj legtöbb és legjobb darabjaiban jelen van a rendezői irányítás-szervezés. Ám az alkotópárostól mi sem áll távolabb, mint a témából kézenfekvően adódó szociográfiai-antropológiai megközelítés.

► Egy nyár Párizsban. Francia film. Rendező: Valentine Cadic. Főszereplő: Blandine Madec.

Egynyári film az Egy nyár Párizsban. Könnyű, akár egy laza fröccs a kánikulai teraszon. A lassan rövidülő, de még forró augusztusi napokra ajánlott, megbújni vele két órára a mozi léghűtött sötétjében. Feledtető és feledhető léha lektűr, azzal a fecsegő, édes semmitmondással, amilyet csak a francia mozi tud és tudott, már Renoir, Pagnol, Rohmer és Sautet óta.

► Aranyláz. Amerikai film. Író-rendező-zeneszerző-főszereplő: Charlie Chaplin. Felújított 4K kópia.

„Chaplin bajuszkái / őriznek ma mindent, / mi Európa arcán / még európai” – írta a nagy amerikai filmesről egy nagy orosz költő, Majakovszkij. „…még európai…” Száz éve drukkolunk neki.

► 39. Il Cinema Ritrovato. Bologna, 2025. június 21–29.

Il paradiso dei cinefili, azaz a cinefilek paradicsoma a jelmondata minden évben a bolognai Cinema Ritrovatónak (lásd Az újra felfedezett mozi, ÉS, 2022/28., júl. 15.). Ha létezik a mozibolondok mennyor­szága, az a nyarankénti két hét ebben a patinás itáliai városban. Több száz remekmű a filmtörténet eddigi száz­harminc évéből: Lubitsch, Hitchcock, Kubrick, Wilder, Sternberg, Ophüls, Godard, Truffaut, Ford, Chaplin, s mellettük fölfedezések, mint Jean Seberg a hollywoodi Szent Johannában (három évvel a Kifulladásig előtt), az iráni Dariush Mehrjui Postása, a japán Mikio Naruse és az amerikai Lewis Milestone életműve, sorolni is nehéz, végignézni lehetetlen.​​​​​​​

► Köln. Német–lengyel–belga film. Rendező-forgatókönyvíró: Ido Fluk. Pink Floyd: Live at Pompeii 4K. Belga–francia–NSZK film. Rendező: Adrian Maben.

A hetvenes évek elején, amikor Jarrett Európában az első nagy sikerű szólókoncertjeit adta, a Pink Floyd a pompeji amfiteátrumban lépett föl. Film készült erről is, dokumentumfilm, eredeti felvételekkel, egy rövidebb és egy hosszabb változat, nálunk most a rövidebb – egyórás – felújított verziót mutatták be. Jól tették, semmi lényeges nem maradt ki belőle, pusztán a londoni Abbey Road stúdióban fölvett próbák, kajálások, szövegelések, amelyek megtörik az amúgy koncepciózus mű egységét.

► 17. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. Május 27. – június 1.

Az alkotók, műhelyek továbbra is megbízható, magas színvonalon teljesítenek, csak éppen hiányzik az új hang, a meglepetés, amely mindig a motorja volt a műfaj fejlődésének. Vigyázó szemünket ezúttal is a rövid versenydarabokra vetjük, az ad megbízható képet a helyzetről. Bár mostanában az egész estés animációk több izgalmat kínáltak, előbb a Ruben Brandt, majd a Kojot, a Műanyag égbolt, s most a Kék Pelikan – ám belőlük mindössze kétszereplős, jelképes versenymezőny áll kétévente össze (az idén az összes induló, a Kék Pelikan és a Csongor és Tünde is díjat kapott). A tendenciák a rövidekből rajzolódnak ki, s ebben nem látszik elmozdulás.

► A hajfonat. Francia–kanadai–olasz–belga film. Író-rendező: Laetitia Colombani.

A hajfonat története, s vele a film véget ér, ám a rendezőnő nem zárja le az epizódokat: nem tudjuk meg, segítettek-e az istenek Smitán, a tökéletes paróka Sarah-n, csak az itáliai szál végződik happy enddel. A három sorsból töredékeket látunk csupán. Külön-külön egyik sztori sem állna meg a lábán, de erre nincs is szükség. Az egybefonódó dramaturgia lényege a hasonló mintázat: női sorsok, tragédiák fénytörésében.

► Grand Tour. Portugál–olasz–francia–német–japán–kínai film. Rendező: Miguel Gomes.

Gomes filmjében nem a kapcsolat az érdekes, hanem az út. Különös érzelmi zarándoklat ez, keresztül-kasul Ázsián, a legkülönbözőbb helyszíneken, életeken és kultúrákon. Nem annyira road-movie (ennek megvannak a maga szigorú szabályai), hanem pikareszk, azaz kópéregény, vagy ha lenne ilyen: kópéfilm. De még ez sem pontos – nehezen meghatározható a műfaja –, mert a dupla fedelű szerelmi kalandtúra a vásznon metafizikai utazássá változik.

Goebbels, a manipuláció művészete. Német–szlovák film. Forgatókönyvíró-rendező: Joachim Lang.

Joachim Lang korabeli dokufelvételekkel egybeszerkesztett játékfilmjének középpontjában nem a tömegmanipuláció technikája, pszichológiai rejtélye áll, hanem a Führer és hűséges famulusának kapcsolata. A forgatókönyv alapjául a náci vezetők beszédei, írásai, mindenekelőtt Goebbels Naplója szolgáltak. Többet nem tudunk meg belőle, mint a grafomán Doktor bő lére eresztett írásaiból – talán nem is lehet erről többet tudni, s ha mégis, ahhoz egy játékfilm kevés.

► Fekete táska. Amerikai film. Rendező-operatőr-vágó: Steven Soderbergh.   

Hollywoodi mércével viszonylag olcsó mozi ez – Soderbergh, mint rendesen, most is megkapta a legdrágább sztárokat. George szerepében Michael Fassbender elegánsan hűvös és titokzatos, akár Michael Caine késői reinkarnációja. A máskor lenyűgöző Cate Blanchett unottan hozza a kötelezőt, láthatóan nem érdekli a figura.

► Bird. Angol–amerikai–francia–német film. Forgatókönyvíró-rendező: Andrea Arnold.

A filmet Andrea Arnold és Yorgos Lanthimos kedvenc operatőre, a többszörös Oscar-jelölt Robbie Ryan fényképezte: rugalmas kézikamerás hosszú követései, mikroközelijei, horizontot fürkésző tágas totáljai és mobilfelvételei a mozgóképművészet magasiskoláját mutatják. S ezt – a szakma magasiskoláját – képviselik a játszók is.

► Keserű igazságok. Angol–spanyol film. Forgatókönyvíró-rendező: Mike Leigh.

Leigh minden művének középponti kérdése, miért boldog vagy nem boldog az ember. A boldogságot keresi a Hajrá, boldogság! derűs hősnője, aki nem érti, gépkocsioktatója miért olyan végzetesen-agresszívan megkeseredett. A Még egy év a következő pszichológusi kérdéssel indul: „Egytől tízig terjedő skálán hány pontra értékelné a boldogságát?” (Tom és Gerri, ÉS, 2011/45., nov. 11.). „Hol van a boldogság?” – a létezés alapkérdését intonáló bárgyú slágerszöveg az összes filmjének a mottója lehetne.