Herczog Noémi

(Molnár Ferenc Mohácsi István Mohácsi János Kovács Márton: Az üvegcipő, Vígszínház)

Lehet, hogy nem túl fair Mohácsiéktól azt várni, hogy bő ezerfős nézőtér előtt is próbáljanak meg reflektálni a változásra, amely 2016 Vásárhelye és 2023 Budapestje, de még sokkal inkább Molnár és Mohácsiék saját ideje közt történt. De hát ki mondta, hogy minden vágyunk fair. Talán mégis ez az érzés munkálhatott bennük is, mert a fináléban mintha megpróbálnának egy másik testvérpár, a Grimm-mesék idejéből visszatérni 2023 Magyarországára, és komolyan venni, milyen emberi viszonyok lehetnek egy tündérmese boldog befejezése mögött igaziból.

Tovább

(Pintér Béla: Réka és az Oltatlanok, Újpesti Rendezvénytér)

Valójában Pintér Béla pont abban a pillanatban váltott vissza vérbeli punkba (aki mindig is volt), azaz egy sokak számára taszító, provokatív, artikulálatlan és nem utolsósorban plebejus hangvételre, amikor piaci értelemben ez a legkevésbé állt érdekében. Nézői közül, úgy tűnhetett, sokan nem akarnak még beletörődni abba, hogy a drámai összetettség helyett eluralkodjon a performansz, a kabaré, a punk és a show. Miközben ugyanezek a nézők mégsem a kifacsart, hanem az eredeti Kosztolányi-soron nevettek a leghangosabban.

Tovább

Nagy Petra: Leporelló – Herfli, Lippogó, Magyar Színház; Julia Donaldson: A legcsinosabb óriás, Bánki Gergely – Fekete Anna, Jurányi Ház

Hároméves korban a csecsemőszínházi korosztály véget ér, és itt kezdődik a Jurányi „Hab a tortán!” kínálata, mely kiváló mesesorozat keretében az inkubátorház kurátorai művész párosokat – kissé a bulvárvonalra is felülve szülőpárokat – kérnek fel egy-egy gyerekelőadás létrehozására (nem mintha a művészeti szcénában – ugyanúgy, mint máshol – nem volna egyébként is markáns a „családban marad” attitűd, ami nem mindig szerencsés tapasztalataim szerint, itt viszont annál inkább). A legcsinosabb óriással hároméves kortól várják az óvodásokat, ők már egy rövid történetet is elbírnak.

Tovább

És ami a legfontosabb, milyet a nézőknek? Egy évadzárás után, amíg folyamatosan azt hallgattuk, hogy a „színház ünnep”, és hogy a Színházi Olimpia a „színház legnagyobb ünnepe”, engem jobban érdekelne, mi lesz a hétköznapokkal. Mert ez lett a színházba járásból Magyarországon az utóbbi időben a többség számára: rezsicsökkentett, 200 Ft-os, bizonytalan minőségű színpadi termék, ingyenes és ezért kivételes ünnepi alkalom, ahová évente egyszer ki lehet öltözni, és még busszal el is visznek, ha a Nemzetiről van szó.

Tovább

A csoport. Rendező: Bodó Viktor, 6szín

Aztán minden összefolyik, szolid „bodós” káosszá kutyulva a külső és belső eseményeket. És akkor jön A csoport „patriarchátus-monológja” (lásd Barbie-film): itthon minden ötödik nőt bántalmaznak, és megfelelő, azaz éppen nem megfelelő családi háttérből érkezve majdnem garantált, hogy valakiből függő legyen. Függőnek születünk, méghozzá nem kevesen, állítják a végén, bár addig ennek inkább ellentmondó, egzotikus és különleges esetek sorjáztak, hogy ne unatkozzunk. És nem is, mármint én egyáltalán nem untam.

Tovább

(De Spiegel: Botanika, Eötvös10, SENSES Nemzetközi Fesztivál – 10. Színházi Olimpia)

Cinikus ábrázatomat végül amúgy istenigazából először egy De Spiegel nevű, úgynevezett „immerzív” belga babaszínház derítette fel, ami nem csoda, hiszen húsz éve készítenek előadásokat kizárólag a legeslegfiatalabbaknak. Amit csinálnak, az sokkal egyszerűbb, mint amit a hangzatos „immerzív” elnevezés sugall, holott nemcsak a színház, de a korcsoport lelkivilágának is mély, összetett ismeretén alapul. Megpróbálom elmesélni.

Tovább

(Madách Projekt 2023, r.: Vidnyánszky Attila, MITEM, 10. Színházi Olimpia, Hajógyári-sziget)

Annál is inkább érdemes ébren maradni, mert még sosem éreztem ennyire helytállónak Ádám fohászát, „hová lesz énem zárt egyénisége”. Vidnyánszkyt ugyanis rendezőként tényleg totálisan hidegen hagyja a színpadon az egyén, mármint a színész. Ezek egytől egyig arctalan tömegkoreográfiák. Még a tíz nyelv is nemzeti csoportok kohézióját, paradox módon egyenesen nacionalista üzenetet erősít fel: az egyes színek egységes, nemzeti kultúrákat jelképeznek kvázi a magyarság (magyar nemzeti klasszikus) szolgálatában.

Tovább

(Tokio Sunrise Fesztivál – Freeszemle II.)

Úgy tűnik, hogy ezekben a holt terekben zajlik ma az élet, a színházi jövő képzése. Ide menekülnek azok, akikben még van életkedv. A jövőkép persze más kérdés, a független színházak lenullázásával ezeknek a diákoknak itthon nem terem babér. De a fesztivál megszervezése éppen a jövő színházához remek tréning, mert úgy fest, hogy a magyar kísérleti színház és performansz a jövőben pontosan ilyen csigaházakban kap majd helyet.

Tovább

(Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről, r.: Berzsenyi Bellaagh Ádám, Budaörsi Latinovits Színház; KV Társulat: Tulipán, RS9 Színház)

Ezúton ajánlom a Tulipánt a Déryné Program kurátorai figyelmébe. Nincsenek illúzióim, de szívesen megkövetem őket, ha inkább az ilyen előadásokat utaztatnák körbe az országban, főként, hogy a társulat számos sorstársukkal együtt nulla forintot kapott a színházi többlettámogatások eredetileg mentőövnek ígérkező pályázatán.

Tovább

(Stereo Akt: Remény panzió, r.: Boross Martin, Trafó)

A Remény panzió (vagy eredeti, tübingeni változata, Hotel of Change) nemcsak a Stereo Akt, de a kortárs színház történetében is meghatározó utat követ, amikor laikusoknak ad szót a színpadon, hogy ott saját magukról beszéljenek. A dokumentarizmus e válfajára van példa a hazai független színházban is, a Stereo Akt azonban kezdettől művészszínházi igénnyel hív be civileket az előadásaiba, amint ezt a (ha egyetlen példát kell mondani, a már e rovatban is többször idézett) Rimini Protokoll is teszi.

Tovább

(Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember, Radnóti Színház)

Megint vendégségben vagyunk. Ahogy Hajdunál lenni szokott, ismét érkezik valaki, aki megszakítja egy közösség hétköznapjait: itt és most éppen a négy fiatal közé csöppenő, időtlen arcú Bob, Hajdu Szabolcs. Ahogy önironikusan el is hangzik, a felépítés, amelyet egyébként az előadás is követ, és amely az egyforma mértékű figyelmet kapó fiatalok és az idegen köré összpontosul, állítólag a francia nagyregény szerkezete.

Tovább

(Semi-Automatic Memory Unit: Menekülés Godot elől – ChatGPT változat, r.: ifj. Sebő Ferenc, RS9)

Mert az máris egy (emberi) döntés, hogy a rendező abszurdot irat az AI-val. Állítólag azért, mert az akkori szoftverről még joggal feltételezték, hogy mást nem tud. De arra is gondolok, hogy ez egy dráma, tehát nem a próbafolyamat során, közösen fejlesztették az anyagot, mint az a kortárs színházban lenni szokott (bár állítólag ebbe az előadásba is kerültek részek, amelyekben a színészek improvizáltak a szoftver ötleteire, sajnos a néző számára nem derül ki, hogy melyek voltak ezek), hanem az AI megírja előre (Sebő Ferenc) íróasztalánál, à la Molnár Ferenc ,vagy témánknál maradva, S. Beckett.

Tovább

(Balogh Rodrigó: Rothadó madarak, Független Színház Magyarország, FüSzi)

Nehéz hiteles hangot találni egy „nemes ügyeket felkaroló” előadáshoz. A Rothadó madarak engem direktségével és témájában talán váratlannak ható humorával vett meg, amit már a címéből sem nehéz elképzelni, de a „verje meg az Isten az összes jótevőt!” sorral, amely eredetileg Holdosié, szintén orientálják a nézőt, ne hatódjon meg túlságosan. Alighanem ugyanerre utal a műfaji megjelölés is – „punkopera”.

Tovább

(Lőrinczy Attila – Koltai M. Gábor – Zsigó Anna: Élve megégetve, r. Koltai M. Gábor, Szegedi Nemzeti Színház; Gianina Cărbunariu: Magyarosaurus Dacus, Szigligeti Színház, Nagyvárad)

Érdekes, hogy a nőket illető frusztrációk a nagyváradi bemutatóban is megjelennek, amely igazi metadarab. Folyamatosan tetten éri saját magát és a történelmi emlékezet „feledékenységét”, például ami a női történeteket illeti. Attól tartok, nem is annyira főhőséről, a néhai báró Nopcsa Ferencről szól, mint arról, kik vagyunk mi, és hogyan emlékezünk saját gyökereinkre. Bár a kettő még csak nem is zárja ki egymást, mindenesetre valószínű, hogy ezért osztják szét az alkotók a báró úr szerepét megannyi színész, nagyrészt nők közt. Vagy amikor a színészek ironikusan sopánkodva megjegyzik, hogy az előadás rendezője „román”, igaz, hogy a dramaturg „magyar”, de hogy mindkettő „nő”.

Tovább

(Lezsák Sándor: 80 vödör levegő, r.: Oberfrank Pál, Veszprémi Petőfi Színház – Márai Színház, Thália Színház; B. Brecht – P. Dessau: Kurázsi és gyerekei, r.: Zsótér Sándor, Budaörsi Latinovits Színház)

Joggal gondolhatjuk, hogy a budaörsi Kurázsi is Putyin háborújáról fog szólni, amint meglátjuk Ambrus Mária elhíresült színpadképét a Kurázsi és gyerekei hosszú asztalával, amelynek két, egymástól távol eső végébe lelki szemeinkkel odaáthatjuk Putyint és Orbánt. Elsőre nem is biztos, hogy észrevesszük, hogy a sárga-kék zászló az asztal közepén bizony nem ukrán, hanem svéd (à la Brecht). Ugyanezt a színkódot erősítik a Kurázsi család jelmezei, akiket Benedek Mari sárga-kékbe bújtat, a címszereplőt farmerbe, napsárga garbóval.

Tovább

(Kárpáti Péter: Szaturnusz Gyűrűje, Örkény Stúdió)

Ha majd nem lesz többé nálunk olyan, hogy független színház, az olyan alkotók számára, mint Kárpátiék, biztosan maradnak kőszínházi óvóhelyek. Veszélyeztetett vadak számára állatkertek. Az Örkény pedig kockázatvállaló, valódi szellemi műhely, amely tágasra tárja az ajtaját. De meddig vezethetnek ezek az ajtók?

Tovább

(Ferdinand von Schirach: Isten, r.: Mácsai Pál, Örkény Színház)

Remek formában van az Örkény, vélhetően Schirach izgalmas felvetéssel élő (és kisköltségvetésű) darabján keresztül is a társadalmi viták tátongó hiányára akartak rámutatni. Pedig ahelyett, hogy szolidan, de biztosan terelgetnek minket a „helyes” válasz felé, iszonyúan adná magát a témában egy valódi vita. Konkrétan az Örkény vitaszínházi sorozata is eszembe jut, a szélesebb közönség a Partizánból ismerheti, az Örkény is régóta űzi, kezdetei a független szférában gyökereznek. A vitaszínházban is van hely a társulat színészei számára, de valódi szakértőknek is, és – ami fő – van hely a mindenkori néző estéről estére változó érveinek, mert hiányzik a mindentudó nézőpont.

Tovább

(Borbély Szilárd: Nincstelenek, r.: Horváth János Antal, Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros; Borbély Szilárd: Akár Akárki, r.: Horváth Csaba, Szkéné)

A Nincstelenek szenvtelen, minimalista nyelvétől, gyerekelbeszélőjétől nincs olyan távol Agota Kristóf és A nagy füzet, amelyből Horváth Csaba készített emlékezetes előadást. Bár ő most egészen másféle alapanyagot választott. Az Akár Akárki kevésbé jelentős Borbély-szöveg, mégis remek formáját mutatja vele a társulat, bár még a Widder Kristóf átiratában istenien előadott brechti songok sem képesek teljesen megfosztani a didakszistól.

Tovább

 (Bíró Bence: magyartenger, r.: Alföldi Róbert, Centrál Színház)

Nem akarok álszent lenni, a politikai tehetetlenségnek ezen a fokán jól tud esni az ilyesfajta röhögés, és nekem szimpatikus, hogy Alföldi Róbert mostanában rendezőként a bohózatot látja meg a kortárs darabokban, azúttal fiatal szerzőtől; hogy eltartja magától a sznob elitizmust. De annyiban mégsem sikerül eltartani, hogy a homofób rokonok messze eltúlzottabbak, és ebből adódik, hogy kizárólag rajtuk röhögünk az egész első felvonás alatt. Már ha nem sírni van inkább kedvünk.

 

Tovább

(Varga Zsófia – Tarnóczi Jakab: Magányos emberek, r.: Tarnóczi Jakab, Katona, Kamra)

Ez a szituáció meglehetősen jelen idejű, noha pontosan így szerepel Hauptmann 1891-es keltezésű darabjában is, aminek szerkezetét, de még a párbeszédek tetemes részét is gyakorlatilag egy az egyben megőrizte az új szerzőpáros, Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab. Az elhangzottakból több az eredeti, mint gondolnánk. Érdekes kérdés, átirat-e ez egyáltalán, de már a darabválasztás izgalmas kísérletté avatja a Magányos embereket, amelyre nehéz pillanatban vállalkozott Tarnóczi Jakab. Akkora szakmai siker veszi körül, amitől egy elefánt is kiterülne.

Tovább
Élet és Irodalom 2024