► Giovanni Giacomo Casanova: Szökés az Ólombörtönből. Fordította Zsámboki Zoltán. Magvető Zsebkönyvtár (32.), Magvető Kiadó, Budapest, 2025, 232 oldal, 3299 Ft

Casanovának három évtizeden át minden előkelő társaságban az Ólombörtönből való szökés elmesélése a fő attrakciója. A történeten nyilván minden alkalommal igazított, csiszolt valamit. Vagyis olyan kiérlelt szövegről van szó, amelyben elválaszthatatlanul keveredik tény és fantázia, valóság és fikció, kalandregény és emlékirat. A szökés történetét is még veszélyesebbnek tünteti fel, mint amilyen lehetett. Akárhogyan is, ez a kerek történet központi helyet foglal el az Életem történetében. Egyszerre árnyékolja be, visszafelé, az 1755-ös letartóztatás előtti gondtalan évek naiv és gyanútlan boldogságát, és vetíti előre az 1789-es földindulást és ennek utórezgéseit. Még pár év, és kiderül: a rokokó derűvel leírt Ólombörtön, az együttérző börtönőrrel, a hazulról hozatott bútorokkal meg a közeli vendéglőből rendelt ebédekkel, nem is lehetett olyan kellemetlen hely Spielberg zord celláihoz képest.

Ahogy közelednek a 2026-os választások, úgy szaporodnak a kérdőjelek: mi történik abban az esetben, ha az ellenzék győz?  És csakugyan, a hatalmat nem mindig adják át úgy, mint váltófutáson a stafétabotot. És ahol simán átadják, ott se megy a dolog kisebb-nagyobb pszichodrámák nélkül. „Nyerni mindenki tud – jegyezte meg a 2012-es balul végződő elnökválasztás után Nicolas Sarkozy –, de veszíteni csak kevesen tudnak; sokkal nehezebb nagyúrként veszíteni, mint királyként győzni.” Pár példa az ötödik köztársaság történetéből.1

Nemcsak a hazai kormánypártnak szokása, hogy akkor ír ki szavazásra egy erősen vitatott törvénytervezetet, amikor a honpolgár épp nyaralással van elfoglalva. Ezért szavazott a francia Nemzetgyűlés is július 8-án az (idehaza is alkalmazott) acetamiprid nevű növényvédőszer újbóli engedélyezéséről, amelynek ártalmasságára és csak hosszú távon észlelhető hatásaira több független szervezet is felhívta a figyelmet. A törvénytervezetet, amelyet Haute-Loire megye szenátora, a Les Républicains párthoz tartozó Laurent Duplomb nyújtott be, 316 igennel és 223 nemmel fogadta el a francia parlament első háza.

A nyolcvanas évektől számított jó négy évtizedben Franciaország óriási gazdasági-társadalmi változáson ment át. Olyannyira, hogy a mai ország csak nyomokban hasonlít a korábbira. Ez a metamorfózis párhuzamos a politikai élet szerkezetének látványos átalakulásával. Az átrendeződést – a 2017-es elnökválasztás után – a 2022-es elnökválasztás, valamint a 2024-es képviselő-választás is megerősítette.

Az EU 2024-es jogállamisági jelentése szerint Franciaországban a honpolgárok 54 százalé-ka „nagyjából kielégítőnek” tartja az igazságszolgáltatás függetlenségét. A viszonylag pozi-tív véleményben az is közre­játszhat, hogy az igazságszolgáltatás az utóbbi időben akkor is teszi a dolgát, ha történetesen vezető politikus ül a vádlottak padján. Elítélt már két exállamfőt (Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy személyében), két exminiszterelnököt (Alain Juppét és François Fillont); volt miniszterekről (Jérôme Cahuzac, Bernard Tapie stb.) nem is beszélve. Marine Le Pent a napokban tiltotta el (igaz, nem jogerősen) a bíróság öt évre a választásokon való indulástól. A franciáknál ugyanis az igazságszolgáltatás függetlenségének megvannak a felrúghatatlan garanciái.

Játsszunk el a gondolattal: mi történne, ha Emmanuel Macron magyarországi mintára (vagyis postai úton ki- és visszaküldött kérdőívekkel) olyan – jogszövegekben nem létező – „véleménynyilvánító konzultációt” kezdeményezne, amelynek lebonyolítását és eredményét egyetlen alkotmányos szerv sem ellenőrzi? Az efféle átlátszó manipulációval a francia államfő politikailag teljesen lejáratná magát, sőt – ami még súlyosabb – a hívei szemében is nevetségessé válna. Jó ízlésű európai politikus már csak azért sem vállalkozik ilyesmire, mert a XX. században a „nép” véleményére való álságos hivatkozás (gondoljunk csak 1945 előtt Hitlerre vagy 1945 után Francóra) a diktatórikus politikai rendszereknek volt a sajátjuk.

Nem a mostani az első szoboráldozata a FIDESZ–KDNP által vizionált francia keresztényüldözésnek: Kocsis Máté – akkor még VIII. kerületi polgármester – már 2017-ben is ajánlkozott annak a ploërmeli II. János Pál-emlékműnek a befogadására, amit, akárcsak a nizzai Jeanne d’Arc-szobrot, szintén bírósági ítélet alapján kellett eltávolítani egy breton kisközség közterületéről. 2017-ben a közigazgatási bíróság a francia laicizmus előírásainak akart érvényt szerezni, Nizzában viszont az a probléma, hogy a helyi polgármesteri hivatal a szobor megrendelésekor figyelmen kívül hagyta a közbeszerzési törvény előírásait.

„Ha egy kormány ma hatalomra kerül Franciaországban, eszébe se jut, hogy saját érdekében újrarajzoltassa
a választókerületek határait.” (Bruno Le Roux [PS])

Köztudomású, hogy több szavazat reményében hatalmi pozícióból is szokás (már ahol ilyesmi keresztülvihető) újrarajzolni a választókerületek határait. De vajon lehetséges-e a gerrymandering, avagy – ahogy a francia mondja – a charcutage électoral (kb. ’a választókerületek feltrancsírozása’) a mai Franciaországban? Vajon milyen jogi keret szabja meg, hol húzódjanak a választókerületek határai?

A gondoskodó állam fokozatos kiépülése, a közszolgálatiság elvére alapozott közoktatás, közlekedés és egészségügy, a szélesedő individuális szabadságjogok, az előítéletek (elsősorban a rasszizmus) visszaszorulása, a szexuális kisebbségek jogainak védelme – nagy vonalakban ez jellemezte a XX. század második felét Franciaországban. A kilencvenes évektől azonban mintha ezzel ellentétesen lendülne ki az inga. Mintha Franciaország hirtelen rükvercbe kapcsolt volna. Ennek a konzervatív hátraarcnak van sajtója, van tévécsatornája, van értelmisége, vannak szervezetei, és vannak pártjai is.

A Nemzeti Tömörülés (Rassemblement national, RN) – korábbi nevén Nemzeti Front (FN) – jelentéktelen párt volt, amikor a francia Algéria meg a Vichy-rezsim hívei 1972-ben megalapították. Ma, jó ötven évvel később, az RN Franciaország legerősebb, legdinamikusabb pártja.

Az ötödik köztársaság alkotmányával Charles de Gaulle meg az alapító atyák sok egyéb mellett az olyan politikai válságot is igyekeztek elkerülni, amelynek egy ideje tanúi vagyunk Franciaországban. Vajon nem lehetséges-e, hogy a sokáig tökéletesnek hitt alkotmány mégsem garanciája a hatalmi ágak zökkenőmentes működésének? Nem lehetséges-e, hogy mégiscsak van valamilyen alaphiba az 1958-ban megszövegezett (és 1962-ben módosított) jogszövegben? Vagyis abban az intézményes reformban, amelyet a negyedik köztársaság egyik legtisztességesebb politikusa soha nem tudott elfogadni...1

Az ötödik köztársaság mindeddig olyan elnöki rendszerként működött, amelyben – kétfordulós többségi választással – mindig a választók döntötték el, hogy ki kormányozza az országot. Úgy látszik, ennek vége. Mostanra – és ki tudja, meddig – az ötödik köztársaság olyan parlamentáris rendszerré változott, amelyben már nem a választók döntik el, hogy ki alakítson kormányt, hanem a képviselők, mégpedig olyan pártalkukkal, amikre a választóktól előzetesen nem kértek felhatalmazást.

A francia EP-választásokon, június 9-én a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés végzett az élen: 31,5 százalékkal 30 mandátumot szerzett, szemben a kormánypárti Renaissance pártformációval, amelynek 14,6 százaléka mindössze 13 helyre volt elegendő az Európai Parlamentben. Válaszul Marine Le Pen választási sikerére, Macron elnök váratlanul feloszlatta a Nemzetgyűlést, és június 30-ra, illetve július 7-re tűzte ki a törvényhatósági választásokat. A földindulásnak is beillő esemény tükrében még élesebben vetődik fel a kérdés: vajon mi a társadalmi háttere Marine Le Pen és pártja egyre eredményesebb szereplésének? Mi a magyarázata, hogy Marine Le Pen pártját választani ma egyszerre számít konzervatív és protesztszavazatnak?

Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy megbízatása alatt öt, illetve négy volt az államfő által kezdeményezett történelmi megemlékezések száma, François Hollande már tizennyolc, Emmanuel Macron pedig nem kevesebb mint huszonnyolc történelmi évfordulón méltatott, tisztelgett, temetett, koszorúzott. Ha csak az utóbbi heteket-hónapokat nézzük, valóságos megemlékezésáradattal van dolgunk. Elnöki megbízatása alatt már François Hollande is lényegesnek tartotta, hogy valamennyire tompítsa a francia társadalmat megosztó emlékezetkonfliktusokat. Törekvését 2017-től utódja, Emmanuel Macron is magáévá tette; ő a különböző emlékezetnarratívák összebékítését állította emlékezetpolitikájának középpontjába

Az a tény, hogy 2024. március 4-én a művi terhességmegszakításhoz való jogot Franciaországban beiktatták az 1958-as alkotmány 34. cikkelyébe, nem feledtetheti el, hogy az utóbbi száz évben milyen hosszú utat tett meg a francia törvényalkotás – a nőmozgalmak meg a közvélemény nyomására – a terhességmegszakítás szigorú megtorlásától a fogamzásgátló szerek meg az abortusz liberalizálásán át egészen a mostani alkotmánymódosításig…

Ahogyan a vincennes-i erdő híres tölgyfája alatt IX. (Szent) Lajos minden megkötöttség nélkül ítélkezett, a francia köztársasági elnök is szabad belátása szerint élhet az 1958-as alkotmány 17. cikkelyében biztosított kegyelmi jogával. Bár a Francia Köztársaságban sokkal nagyobb a konszenzus a politikai intézményeket illetően, mint nálunk, az államfői kegyelemben részesülő személy, sőt, maga az államfői kegyelem intézménye sokszor ott is heves viták tárgya.

Ahogy augusztusi interjújából és újévi köszöntőjéből is kiderül, Emmanuel Macron a bevándorláspolitika mellett a közoktatás terén is szélesre tárja a kaput a szélsőjobb előtt. Ennek tükrében nem árt részletesen bemutatni, milyen elképzelései vannak a jelenlegi államfőnek, és milyen elképzelései az államfői ambíciókat dédelgető Marine Le Pennek a közoktatás átalakítását illetően. Már csak azért sem, mert tapasztalatból tudjuk: a közoktatás minden szélsőségesen nacionalista politikai rendszer obszessziója...