(Célpont, Hír TV. A sámándob utóélete)

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a világkiállítás többek között alkalmat ad arra, hogy egy nemzet be tudjon mutatkozni. Mi, magyarok így mutatkoztunk be. Kezdődött azzal, hogy az országos építészeti pályázaton ugyan pécsi alkotók, Getto Tamás és dr. Hutter Ákos „Malom” terve nyert, de Szőcs Géza akkori kormánybiztos úgy döntött, hogy a sámándob épül fel Milanóban. A döntés óriási vitát váltott ki szakmai körökben, noha nem ez az első ilyen eset: 1992-ben például Janáky István lepkeháza nyert, mégis Makovecz Imre építhette fel tornyos épületét Sevillában. Ezen a magyar közvélemény akkor is, most is hamar túllendült.

(Troll. EchoTV)

Nyilván senki sem várja el az Echo tévétől, hogy objektív legyen, de azt igen, hogy ne legyen ennyire amatőr. Alaptétel, hogy egymással mindenben egyetértő emberek nem tudnak nézhető műsort produkálni. A stúdióban egyetlen inspiratív ember sem ült, így aztán egyelőre minden kedden leteperi őket a feladat: „a magukat BBC-etalonnak képzelő balliberális és Soros-médiumok cikkeinek, irányultságának és egyoldalú látásmódjának górcső alá vétele.”

(180 fok. Csintalan Sándor műsora, Hír TV)

A csatorna amúgy is ezeknek a vitázó műsoroknak a terepe lett, különösen azóta, hogy az ATV láthatóan át is engedi ezt a világot, egyelőre kideríthetetlen meggondolás alapján. Kálmán Olgát nem fogja tudni pótolni Rónai Egon egyedül, és nem csak azért, mert aki mellette vezette volna az Egyenes beszédet, nem volt hadra fogható állapotban, hanem azért sem, mert nem lehet egy csatornát átalakítani azzal, hogy leszerződtetem  a hazai  televíziózás néhány eltévedt emberét.

Csintalan pedig mindeközben lubickol, láthatóan kedvére való, amit tesz. Érdekes fordulat tanúi vagyunk, már, ami a két konkurens csatorna viszonyát illeti. Egyelőre az a meglepő tanulság mutatkozik, hogy talán mégsem mindig a bulvárosodás a nyerő.

(Szinetár Miklós 1991-es interjúja Aczél Györggyel, ATV)

Ajánlom ezt az interjút mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy minden rendben van. Annak főleg, aki már a szabad világban, 1990 után született, és természetes számára a szabad gondolkodás, a vélemény szabad nyilvánításának az élménye. Tudjon róla mindenki, hogy ez nagy érték, amit mindennap meg kell védeni, különben könnyen ugyanazon az ülőgarnitúrán láthatja Aczél Györgyöt meg Orbán Viktort.

(Augusztus 20. a televízióban)

Ami az ünnepi beszédeket illeti, abban megerősíthettek bárkit, aki látta és hallotta, hogy ez az ünnepi beszédmondási kötelezettség közjogi méltóságaink vállán jókora teher, mondhatnánk úgy is, púp a hátukon. Ha ez nem így lenne, ha ezeket a beszédeket azért írnák meg, mert mondanivalójuk van a hallgatóság számára, akkor ezek a beszédek nem ilyenek lennének. Általában sincs méltóságainknak érdemi közlendőjük, újabban összes gondolatuk a migránsok bejövetele és Soros György tárgyában születik, de most, az ünnepen legalább az utóbbit nem nevezték néven.

(Az Atlétikai Világbajnokság londoni megnyitója M4, Eurosport1.)

Mondhatni, hogy London annyi sikeres nagy világversenyt rendezett már, hogy a város történetében egyáltalán nem számít olyan különlegességnek az atlétikai világbajnokság, mint Budapestnek az úszóvébé. Csak hát az efféle megnyitóknak, amint azt szakírók írják és politikusok hirdetik, üzenetük van a világ felé, gondolkodást és mentalitást fejeznek ki

(A budapesti vizes világbajnokság tévéközvetítései – M4)

(Új nevek az ATV-nél)

A hírek arról szólnak, hogy mini TV2 épül. Előtérbe kerül a családi televíziózás, és a magyar sajtó történetében az úgynevezett családiasítás többnyire a korábbi arcél elvesztésével és a bulvárnak valamilyen árnyalatával járt. Érkezik Demcsák Zsuzsa, Kárász Róbert, Bochkor Gábor, ami alapvető irányváltásnak látszik. Mindent egybevetve, olvasva a neveket valószínűleg Kálmán Olgának volt igaza, amikor egy kiválóan sikerült évvégi céges buli alkalmával, kilépve a decemberi hideg éjszakába, bejelentette, hogy távozik.

(Miss Hungary, Duna Tv)

Itt következtek a „Szépségkirálynőként én azt szeretném, ha…” kezdetű gondolatok, amelyek tartalmasak, gazdagon fölépítettek voltak, de sajnos, pontosan annyira unalmasak, egysíkúak és előadásukat tekintve életidegenek, mint az est maga. Aztán spontán találkozás a Hősök terén hozzátartozókkal. Nem fogja elhinni senki, de minden versenyzőnek hiányzott az otthoni koszt. A mama főztje, az édesanya meggyestúrósa. Ami azt illeti, az egymásra borulás is igen vérszegény volt, ami lehetett természetesen a gyenge operatőri munka terméke, persze, hogyan boruljon egymás nyakába anya meg lánya, barát meg barátnő. Borul, ahogy borul, de ettől a produkció egésze unalmas marad.

(Üres székek a stúdiókban)

Legújabban már a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya sem megy be a stúdióba, hiába egyeztettek vele korábban. Bernd Storck minden további nélkül megengedhetett magának úgyszólván mindent. Először még az Andorra elleni meccs előtt vállalta, hogy élőben nyilatkozik. A világraszóló vereség azonban nyilván elvette a kedvét, felvételről akart nyilatkozni, engedték neki (miért, ki tudja?), aztán a felvételtől is elment a kedve, lemondott mindent, jött megint az üres fotel. Berkesi Judit az üres széknek beszélve olyan kérdést tett föl, amely egy ilyen csapat elleni gyalázatot követően a legnyilvánvalóbb: gondolkodott-e azon, hogy lemond?

(Egyre több a természeti csapás – Echo Tv, május 30.)

Ezek a televíziós tudósítással megfejelt kormányfői, államelnöki falujárások mindezektől függetlenül egyre életidegenebbek. Orbán Viktor meglátogatja Bözsi nénit, aki azóta nem találja helyét a mindennapokban, és úgy nyilatkozott, ha még egy ődöngő politikust meglát a környéken, ráhívja a rendőrt. Ez a Rozsály nevű kis derék település is éli mindennapjait, amíg megjelenik a köztársasági elnök (alaptörvény ide vagy oda, maradjunk annál, amire vágyunk), és már azzal is sok kárt okoz, hogy ki sem derül, mit keres ott.

(Felvételek kormányzathoz közeli portálokról)

(Tudósítás a debreceni önkormányzati választásról, Fidesz.hu. A felvétel látható több helyen is, a Fidesz honlapján a hozzászólásokat elég hamar letiltották.)

Pósán László is köszöntötte a miniszterelnököt, majd mire ebben a köszöngetős hierarchiában mindenki megkapta azt a köszönetmennyiséget, ami neki jár, az aznapi győztesből köszöngető, hálálkodó, jelentéktelen figura lett, aki a felvétel tanúsága szerint csak a választóknak nem köszönte meg azt, amit kellett volna.

(A parlament és a televízió)

A testi elhárításon túl a népszuverenitás névtelen letéteményesi olykor üléstermi tér- és formakialakításokat végeznek, ugyancsak szimpla jelenlétükkel. Ha a teremben még kormánypárti képviselő vár késői megszólalásra, akkor a népszuverenitás letéteményesei a felszólaló mögötti székek elfoglalásával tömött alakzatot képeznek, érzékeltetve azt, hogy a fölszólaló mondandója fontos, még a késői órában zsúfolt széksorok várják a szónokot. A mai televíziós kultúra és gyakorlat ezt minden további nélkül elfogadja, nem mutat üres sorokat, nem a teljes érdektelenséget láttatja, hanem partner ebben a tömény félrevezetésben.

(Kormányválaszok a nyilvánosságban)

Hogy miként jutott a nyilvánosság egykori bajnoka olyan helyzetbe, hogy rendeletekkel veteti körbe magát az újságírókkal és úgy általában is a nyilvánossággal szemben, azt talán soha nem tudhatjuk meg, de az eredmény látható: az egykori forradalmár ma vastag és magas falakon belülről kiabál kifelé. A nyilvánosságot rosszul megfogalmazott levelek jelentik, ezt a fajta kommunikációt valami brutális félreértés folytán társadalmi konzultációnak hívja. Hogy milyen kérdések szerepelnek benne, az az olvasók idegállapotának rongálása nélkül aligha írható le.

(Heti Napló. Sváby András műsora, ATV)

(Civil kör, EchoTV)

Hogy mások szenvedésein miért vidámkodik színházigazgató, történész és politológus, azt nem tudom. Azt meg végképp, hogy mire jók az olyan televíziós és rádiós beszélgetések, ahol minden meghívott egyetért a másikkal, egyetértésük jeleként púposra lapogatják egymás vállát, és ebben mondhatni, jó kötőanyag a beszélgetést vezető szaktárs. Ez a vita nélküli vitaműsor minden csatornán halálra van ítélve. Nézetkülönbség nincs, feszültség zéró.

(A Dal, 2017 – Duna TV)

„Sok ismert előadó már az elején kiesik, hiszen nem biztos, hogy a legjobb dalokat a legjobb énekesek adják elő, de ez általában nem így történik. Most kisebb botrány is kerekedett ebből, egy olyan dal jutott el egészen a döntőig, amelyik elég közepes színvonalú volt – de mégsem ez okozta a balhét, hanem az, hogy nem ez a dal lett a végső győztes. Kis magyar rapszódia.”

(Ki mit tud? A hatvanas–hetvenes évek versenyei, Duna TV)

A jelen elviselhetetlenségének biztos jele, hogy az ember döbbenten áll saját fölismerése előtt: milyen jó volt az a világ. Amit persze azonnal tovább gondol, hiszen dehogyis volt jó az a világ, a nézőtéren önfeledten tapsolók között minden tizedik ember a besúgó valamelyik változata. (…) Volt az a sokat emlegetett tragikus közmegegyezés, hogy ha már így van, akkor mit lehet tenni, próbáljuk elviselni. Itt azonban most nem állambiztonságról van szó, bár kétségtelen tény, Antal Imre meg az általa vezetett Ki mit tud?-ok egyszerre bizonyították, hogy csapdában vagyunk – akkoriban azt hittük, egy életre –, másfelől, hogy valahol mélyen mégiscsak dobognak a szívek, pulzál az ország.

(Puzsér Róbert: Sznobjektív. Hír TV)

Puzsért csak az nézze, aki elfogadja, hogy sokféle igazság van, bármely dolognak, személynek, helyzetnek sokféle értékelése, és ezek közül az övé az egyik. Ő sem gondolhatja magáról, hogy mindig a legigazabbat, a legvalóságosabbat mondja, akárhogy kiabál is. Ha nem így volna, hanem elhinné, hogy az övé és csakis az övé az igaz, akkor Orbán Viktornak hívnák, de nem: a műsor címe talán nem véletlenül Sznobjektív.