Eszembe jut, hogy anyuka milyen szépet mesélt a lánykori udvarlójáról, aki pilóta volt, és felszállás után, mert nem messze volt a repülőtér, először egy kört tett a házuk felett, majd ledobott egy csokor virágot az udvarukra.

Anyuka szó nélkül kimegy a spájzba, halk csörömpölés hallatszik, ilyenkor pakolni szokott. Van, hogy csak egy sor befőttet tesz át a másik polcra, vagy kicsit csírázza a krumplit, közben pedig sír.

Igyekezz már, ne piszmogj annyit! – szól apuka, de rám sem néz. – Mariska, rendet raktál már? Indulnunk kellene!

Jóska is csinos, igaz, nekem nem tetszik. Fehér, rövid ujjú ing van rajta, térdig érő sötétkék nadrág és barnás zokni szandállal. Az a baj, hogy kilátszik a pipaszár lába, és az annyira vicces. A göndör haját le kellett lapítania, hogy ne álljon úgy, mint a szénaboglya, ezért bevizezte és órákig fésülgette. Azon kuncogok, hogy már a sarki rendőrös útkereszteződésnél visszaugrik neki minden haja szála göndörbe, mert addigra megszárítja a nap.

Apuka elegáns. Nincs kalap a fején, nyakkendőt sem kötött, de tetszik. Élére vasalt nadrágját indulás előtt lekefélte, bőrszandálját kibokszolta, hosszan fényesítette. Magával hozza az aktatáskáját, lehet, hogy azt is kibokszolta, úgy fénylik. Kihajtós gallérú bordó-szürke kockás inget vett fel.

– Én ugyan nem fehéringezek ezeknek! Nekem nem ünnep ez az állami maskara, csak egy tavaszi nap, hogy a gyerekek jól érezhessék magukat a ligetben – jegyezte meg a tükör előtt.

Sötétedni kezd, felkapcsoljuk a villanyt.

– Katica, tedd fel a sötétítő függönyt – szól anyám, miközben fazék vizet rak a platnira melegedni az esti mosakodáshoz. A sparhelt környékén meleg van, az ablak közelében hűvös.

Apám az ablakok szigetelését készíti elő, az asztal fölé görnyedve újságpapírt szabdal hosszú csíkokra, azokat félbehajtja, majd gondosan végighúzza hüvelykujját a papíron, a felezett papírt újra kettéhajtja, s úgy is lelapogatja. A papírcsíkok beborítják az egész asztalt. Ácsorgok az asztal mellett, szívesen segítenék, de tudom, hogy ügyetlen vagyok, és nem sikerülne olyan szépen nyomogatni a papírt, mint apámnak. És fel sem érem igazán az asztalt.

– Anyuka megkért valamire. Nem hallottad? Süket vagy? – veti felém egykedvűen.

Fogom a kisszékem és indulok az ablakhoz, ott még a székemen állva is pipiskednem kell, hogy elérjem a szöget, amelyre felakaszthatom a sötétzöld anyag egyik felső sarkát. A másik csücsök egy kampós szögre van erősítve, ezért a sötétzöld anyag mindig az ablak mellett lóg, mint a szélre várakozó zászló.

Baktattam anyám mellett a temetőben. Tavasz volt, a fák még nem bújtak lombszoknyába. Az ágak közt élesen tűzött át a napfény, sugarai megnyúlva sávokat húztak a beton síremlékekre, megtörve tovább csíkozódtak a gyalogúton.

Keskeny volt a sírhalmok közti hely, egymás után, libasorban mendegéltünk. Sütkéreztünk, kerülgettük az ibolyák lila fejecskéit. Lábunk alatt még zörögtek a fakó levelek, de már élettel teli fűszálak hajladoztak lépéseink nyomán. A sírokra ősszel ültetett árvácskák átvészelték a telet, s pillangófejükkel bólogattak felém. Megfigyeltem, hogy minden egyes virág mosolyog, noha árva valamennyi. Nincs szemük, szájuk, orruk, mégis ezernyi színű szirmaik egy olyan pontban futnak össze középen, amelyből vidámság árad szét.

A következő napok takarítással teltek. Anyuka a konyhával kezdte. Először lesúrolta a sparhelt vasplatniját, aztán bekente fekete kencével. A kence úgy készült, hogy zacskóból a kormot egy kis konzervdobozba kanalazta, vékony vízsugarat csurgatott rá, és egy gyújtósnak készült fadarabbal összekeverte. Ámulva néztem, hogy a mindig szanaszéjjel szálló korom hogyan áll össze sűrű masszává. Anyám rám nézett.

– Katica, szeretnél segíteni?

– Igen! Igen! – csillant fel a szemem.

– Itt ez az újságpapír – leterített a földre egy tűzre félrerakott Délmagyart, és rátette a konzervdobozt –, a bal kezeddel fogd meg a dobozt, a jobbal meg szépen, óvatosan kavargasd, ami benne van, én meg öntök hozzá még vizet.

– Hogy olyan legyen, mint a tejföl, csak feketében – vágtam közbe.

– Úgy bizony! – nevetett fel anyám. – Mi ketten most fekete tejfölt csinálunk.

– Mama, bemutatom a vőlegényem!

– De Ibolyka! Gyertek már be, ne bohóckodj itt az utcán!

Anyuka tétova, a szőke lány meg felkap és a karjába vesz. Alig férünk el, mert a gyönyörűséges lány engem ölel, én meg a mackómat ölelem. Engem már ketten ölelnek. Finom virágillat száll a lány hajából.

Sokáig nem láttam sem a lányt, sem a vőlegényét. Egyszer felismertem őt egy fényképen, és a bátyám elmesélte, hogy ő is a testvérem, csak nem úgy, mint ahogy mi ketten vagyunk testvérek, mert neki valaki más volt az apukája.

Később Ibolykának születetett egy kisfia. Akkoriban már nagy ritkán anyámmal meglátogattuk őket. A kisbaba egy rácsos ágyban aludt. Icipici kezecskéje kilátszott a halványkék horgolt takaró alól. Győző az asztalra feltett lábbal újságot olvasott, Ibolyka folyton ide-oda szaladgált. Győző néha kinézett a papírfal mögül, és vigyorogva odavetette nekem: – Mondd azt, hogy „cica”!

Az utca sarkára kettőnket állított ki anyánk, hogy figyeljük a mentőt, ha jön, nehogy rossz utcába kanyarodjon. Még soha nem láttam közelről mentős autót. Igazából nagyon érdekelt volna, milyen az, amikor nem máshová száguld szirénázva, hanem pont mellettem áll meg, és én beleshetek a nyitott ajtaján. Addig azt kiváltságos dolognak gondoltam, de ott az utcasarkon már féltem.

Apám a szobában feküdt, mint valami óriás baba, mozdulatlanul. Anyuka különös megfontoltsággal nyitogatta a szekrényajtókat, akkurátusan összehajtogatta a kikészített holmikat, és egy kisebb bőröndbe tett egymásra törölközőt, pizsamát, még egy pizsamát, alsónadrágokat, vasalt zsebkendőkből sokat, szappant, borotválkozódolgokat. Mielőtt lezárta volna, lekapta az asztalon levő aznapi újságot, és apám szemüvegével együtt a bőröndbe tette azt is. Aztán lezárta a bőröndöt, és kivitte az előszobába. Apámra oda se pillantott, holott cipekedés közben maga elé sziszegett.

– Pista, Pista, mit tettél!