Ebben Isten is egészen hasonló hozzám. Ezzel kezdeném, aztán arról mesélnék, hogy ezt mondtam Rita néninek, aki a hittan tanárom volt az általános iskolában, és aki ezután teleírt kettő oldalt az ellenőrzőfüzetemben, szüleimnek címezve, hogy gondolkozzanak el, ha a gyerek az iskolában, egy tanárnak, nem is akármilyennek, hanem egy hittan tanárnak ilyeneket mond, akkor miket gondolhat magában kimondatlanul. Rita néni nem volt különösebben szigorú, inkább nagyon vallásos, bár ez a kettő gyakran kéz a kézben jár, de az ő hitének más oka volt, nem a neveltetés, nem a halálfélelem, és nem az a tudat, hogy ha valaki több mint kétezer évvel ezelőtt valamit visszafordíthatatlanul megváltoztatott a világunkban, akkor az aligha lehetett más, mint egy magasabb rendű életforma képviselője, vagy akár maga ez az életforma, részben, hiszen részben ember, illetve nem is részben ember, hanem annyira ember, amennyire Isten.

Elég-e az, hogy beszélek? Hogy igazából se eleje, se vége nincs nagyon, csak elkezdem valahol a nem-történetet, aztán együtt izgulunk, hogy mi sül ki belőle. Mint egy tábortűz körül, ami pont olyan, mint Berényben, a gimi alatt az ifitáborban. Ott sem volt semmi, ültünk egymás mellett, aztán összeért a vállunk, és csak az járt a fejemben, hogy meg akarom fogni a kezét. Olyan ez is itt, együtt izgulunk, de nem fogtam meg. Szóval, elég-e ez így? Nem lesz-e felesleges? Szófosás, netán majd azt mondja valaki, hogy neki erre nincs ideje. Ezt mondta anyám is, amikor kihajolt a hatodikról, hogy elkészült az ebéd, én meg elfutottam egy fa mögé, miközben a kis Pisti, így hívtuk, mert az apja is Pisti volt, csak ő a nagy, szóval ez a kis Pisti mutogatott, hogy hát ott van, ott van, én látom, hallod, én látlak, hiába, én látlak!