Ezeréves, keresztény államiság és nemzeti szuverenitás. Ez a két szlogen a magát nemzeti konzervatívként identifikáló kormánypárt politikusainak s a Fidesz szellemi holdudvara vezető kádereinek nyilatkozataiban, interjúiban, hosszú eszmefuttatásaiban, valahányszor a bevándorlás bonyolult kérdéséről, az Európai Uniót vezető intézményekhez fűződő feszült viszonyunkról vagy az „illiberális állam” koncepciójának megideologizálásáról van szó. Ráadásul úgy, hogy az egyre agresszívabbá váló Brüsszel-ellenes retorika egyenesen a nyugat-európai országokon s azok jobbközép pártjain kéri számon, hogy a szekuláris államok – már lassan három évszázada – nem védelmezik elég erősen a keresztény hagyományokat, illetve hogy a nemzetállami nacionalista nézetekkel szemben előtérbe helyezik a konföderáció eszméjét.

Kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a „Magyarország előre megy, nem hátra” kampányszlogenen nem a nyugati jólétet és szabadságot, sokkal inkább Latin-Amerika bal-populista autokráciái felé való sodródást kell érteni. Az elmúlt hónapokban ugyanis a kvázi jobboldali magyar kormány olyan irányba kormányozta az országot a populistábbnál populistább látszatintézkedéseivel, s olyan közállapotok kezdtek eluralkodni, hogy úgy látszik: a kormány egy államszocialista rendszer kiépítésére tesz kísérletet. Persze a kádári pártállami diktatúrával való összehasonlításra is érdemes fenntartással tekinteni. Nincs nyílt diktatórikus kormányzás, sem egypártrendszer, és egyelőre nincs tervgazdaság sem – habár erősen közeledünk felé.