Értem én, persze, hogy a Next Top Model Hungary végső soron egy valóságshow. Kell a feszkó, nem elég, ha ezek a nők szépek, jöjjön a preraffaelita-faktor is: legyenek „egyszerre a legkívánatosabbak és a legszörnyűbbek, akik valaha léteztek”. Mindent értek, csak az arányokat nem, mert ez így egy fotónyomott tucatképek közé felakasztott Millais-festmény. Megtudunk ezt-azt a zsűri szempontjairól – de mégis nem volna ennél százszor izgalmasabb, ha részleteznék, pontosan miért is nem szép egy adott mozdulat vagy kép? Ha kulturális referenciákkal, példákkal elmagyaráznák, mi működik és mi nem?

(Szoboszlai Dominik és a magyar sportcsatornák)

A pontosság kedvéért: a szurkolók mindkét esetben felháborodtak, az utóbbiban pedig az Arena4 is fegyelmit osztott ki Sebők Vilmosnak és az ő produkcióját rögzítő Monoki Lehelnek. Nem is erről szól ez a cikk, hanem arról, ami a mélyben húzódik: vajon miért nézünk el rendre olyasmit férfi szakértőknek a sportműsorokban, ami után egy nő azonnali hatállyal lekerülne a képernyőről? Miért nézzük heti szinten a stúdióba nyilvánvalóan felkészületlenül beeső szakértőket, miért feszengünk a béna kérdések miatt, és mégis miért nem veszik észre a bődületes közhelyeket az illetékesek, akik ezeket a közvetítéseket, adásokat szerkesztik?

(Szigorlat, ATV)

Miközben a jogász úr a terminusok tisztázásával van elfoglalva, mert hát, ugye, ez fontos, nehogy folt essék a tisztelt nagykövet úr becsületén, ugye, csak tárol, nézeget, nem készít, arra ott vannak neki a dark web hűséges katonái – a szegény tévénéző meg már azt se tudja, mit kell gondolni ebben az országban. Most akkor mégse úgy volt? Most akkor az nem is annyira gáz, ha csak otthon maszturbálgat vagy átdobja néhány havernak? Édes Jóistenem, hát egy jogász, aki ennyire pedánsan igyekszik kijavítgatni mások pontatlanságait, nem gondol bele abba, mekkora kárt okoz egy ilyen kijelentése? Hogy hány pedofil önérzetét legyezgetni, hánynak altatja vissza a lelkiismeretét, hát hisz megmondták a televízióba’ is, hogy ez nem pedofília!

(Griselda, Netflix)

A népszerűségi lista élén trónoló Griselda a Narcos készítőinek új sorozata, a ’70-es-’80-as évek Miamija hírhedt drogkartell-vezetőjének, Griselda Blancónak a történetét meséli el meglehetősen szabad átköltésben. A nőét, akiről Pablo Escobar azt mondta: „Egyetlen embertől féltem életemben, és az Griselda Blanco volt.” A sorozatból hamar kiderül, hogy korábbi traumák ide vagy oda, Griseldában valóban lappang valami sötét gátlástalanság – és mindezt nem más tálalja, mint a Modern családból vagy az Ellen Show jeleneteiből ismert kolumbiai származású Sofía Vergara. Igen, a kiváló komika.

(Minden kémia, Apple TV)

Ugyanakkor a Minden kémia összetevőit tekintve akár kifejezetten hatásvadász elegynek is tűnhet: feminizmus, szexuális erőszak, polgárjogi mozgalom, STEM szakmában hátrányt szenvedő nő – mindez csodálatos, cukormázas látványvilággal, cuki kutyával, még cukibb gyerekkel, igazságérzetünket hol felkorbácsoló, hol hájjal kenegető fordulatokkal. Lássuk be, ezek között jó néhány „hot topic” van – ettől persze (vagy épp ezért) még a Minden kémia lehetne nagyon, nagyon rossz sorozat. De nem az.

(Abstract – A dizájn művészete, Netflix)

Nemigen van ugyanis olyan dokuszéria, amely ennél közelebb hozná az egyszerű földi halandóhoz azt a kérdéskört, mi is a jó dizájn. Tizennégy briliáns dizájner – például építész, autó- és cipőtervező, színpadi látványtervező, grafikus, fotográfus és enteriőrtervező – napi rutinjába, alkotói módszerébe, gondolkodásmódjába láthatunk bele, és ez egyes részekben olyan remekül sikerül, hogy egészen személyes részleteket is megtudunk arról, miként alakult ki a rájuk oly jellemző stílus.

(Matt Rife: Természetes szelekció, Netflix)

(Dancing With The Stars, 4. évad, 3. adás, TV2)

Biztos-e, hogy ízléses és felelős szerkesztői döntés megható, katartikus, stb. beérkezésként beállítani valakinek a táncprodukcióját, miközben a nyilvánosság elé citált gyerekek százainak, ezreinek nem lesz soha beérkezése, csak szorongása, iskolai bántalmazása és önértékelés zavara? Ki mesél a Dancing With The Stars célközönségének digitális lábnyomról, deepfake-ről, darkwebről, mesterséges intelligenciáról, amely a gyerekük cuki popsis-strandolós képeiből percek alatt készít pedofil pornót? Ki magyarázza el, hogy nepo-bébinek lenni nem vágyálom?

(Kőgazdag fiatalok, TV2)

Az egyetlen kategória, amelynek megfelel a Kőgazdag fiatalok, az a trash, csak hát abból meg olyan, mint a tengeri teknős nyakára csavarodott nejlonzacskó: egy másodpercig sem vicces, ellenben végletesen kártékony, és kínszenvedés nézni. Hogy miért nézik mégis? Talán, mert megkínálja a nézőt azzal a hamis illúzióval, ami adhat némi megnyugvást a befizetetlen számla miatt egyirányúsított telefonnal a kezében: hogy tessék, nekik is mennyi pénzük van, aztán mégis milyen emberek. Mi legalább jobbak vagyunk, hiszen rajtuk szörnyülködünk, nem?

(Nagykutya – Top Boy, Netflix)

Ez eddig lehetne egy sablonos díleres sorozat is, a Top Boy azonban akkora népszerűségnek örvend, hogy többek között dalszövegek tucatjaiban énekelték meg, tele az internet a legújabb évadról készült mémekkel, s neki köszönhetően a jamaicai-angol „wagwan” kifejezés (a what’s going on?, azaz mi a helyzet? megfelelője) lassan a magyar szlengbe is beszivárog.

Merthogy a Top Boyt nem lehet a kontextus nélkül szemlélni: a szereplők a brit zenei színtér nagy nevei.

Marsra magyar!, YouTube

És akkor elérkeztünk ahhoz, ami nagyon nem jött össze: egyensúly, az nincs. Nyilván piszok nehéz egy eleve blődségekre építő szitkom esetében eldönteni, mit mennyire lehet és kell túltolni – itt azonban túl gyakran az az érzésem, hogy egy jó szemű szerkesztőnek kellett volna megnyirbálnia a késznek tűnő anyagot, akárcsak a cikkeknél szokás. Néhol iszonyatosan vontatott, máshol már-már követhetetlenül pörögnek az események – és valószínűleg ez a két fő oka van annak, hogy ennyire megosztó a sorozat.

Japán–Norvégia és Svédország–USA vb-nyolcaddöntők, m4 Sport

A jóindulatú szexizmus kevés helyen világlik ki annyira, mint a futballban: ugyan mi értelme van egyik szakágat a másikhoz hasonlítgatni? Sírunk-e amiatt, hogy a Győri Audi ETO játékosai nem férfiak, és ennek megfelelően nem is férfiként lépnek pályára, cseleznek vagy nyernek kupát? Netán ez a kiváltság csak a női labdarúgóknak jár, úgy kell nekik, máskor majd valami nőiesebb sportágat választanak?

(A Hillsong titkai, Disney+)

A Hillsong titkai közel sem hibátlan dokusorozat, de rendkívül fontos, hisz az első feldolgozása egy szövevényes, jelenleg is alakuló ügynek. Érezhető az alapos újságírói munka, kellő távolság híján azonban még inkább csak afféle összesítése annak, amit eddig tudunk. A zenei szerkesztés briliáns, telis-tele van videoklipszerű képi megoldásokkal (bevágott archív képek, filterek stb.), ami miatt végig van egyfajta finom iróniája is a sorozatnak. Az áldozatokat, a Hillsong ellen kifogást emelőket viszont empatikusan kezeli.

(Wanda Sykes: I’m an Entertainer, Netflix)

Az Emmy-díjas Sykes társadalmi érzékenyítő tevékenysége nem újdonság, színészi és humoristakarrierje előtt a nemzetbiztonságiaknál szolgált, s mindig is arra használta hírnevét, hogy felhívja a figyelmet a fekete közösséget és a nőket érő igazságtalanságokra. Új műsorában tökélyre fejleszti ebbéli gyakorlatát: családi történetei mellé úgy állít példaként konkrét jogsértéseket, rendőri túlkapásokat, hogy nincs jóérzésű ember, aki csak megpróbálna vitatkozni Sykes észérveivel. Rendkívüli arányérzéke ugyanakkor sosem hagyja cserben: higgadtan vált témát, amikor a feszültség (legyen szó egy csúcsra járatott poénról vagy egy mellbevágó hírről) már nem fokozható tovább.

(Magda – Vitray Tamás riportfilmje)

Operarajongóként izgalmas helyzetgyakorlat, ha eljátszom a gondolattal, hogy fogalmam sincs, ki az a Nádor Magda. Mit kapok akkor ettől a filmtől, ha sejtésem sincs, mi bomlik ki a gyermekkori bántalmazásból induló történetből? Mit lát, akinek nincs ismerete arról, ki az a Nádor Magda? Nos, mindent. Riadt kézmozdulatokkal csengető nőt, aki a létezéséért is elnézést kér a világtól. Aztán az arc, amely a riportfilm első pillanatától azon dolgozik, hogy ne engedje ki azt a tengernyi könnyet, ami feszíti az emlékek láttán, úgy ragyog fel az első elénekelt hangnál régi iskolájának táblája előtt, mintha hirtelen egy másik ember állna előttünk.

(Hannah Gadsby: Something Special, Netflix)

Nanette című, hatalmas nemzetközi sikert arató, öt évvel ezelőtti előadásának zsenialitása abban rejlett, hogy az ADHD-s, spektrumon lévő, leszbikus Gadsby bravúros történetmesélésével kisebbségi pozícióba helyezte közönségét. Amely egyrészt kapott némi ízelítőt abból, milyen így élni a nap minden órájában, másrészt nevetve szembesülhetett azzal, ami amúgy a legkisebb mértékben sem vicces. Gadsby a színpadon kívül is kiáll az inkluzivitásért, simán beleszáll a soviniszta pályatársakba, és rámutat a rendszerszintű kirekesztésre, így aztán okkal számíthattunk egy újabb kamikaze-akcióra. Ehhez képest a Something special pont ennek ellenkezőjét hozza. Gadsby már a legelején leszögezi: ez egy „feel good” előadás lesz – a néző pedig óhatatlanul felszisszen: a humorista önként és dalolva rakja le mindazt, ami világhírűvé tette?

(Mellékhatás, RTL+)

A második évad jóval sötétebb, mint az első: széthulló kapcsolatok, folyamatos nyomás és reszketés a lebukástól, családon belüli erőszak és totális kiszolgáltatottság. Ez egyébként fontos érdeme a Mellékhatásnak: az ózdi szál enged némi betekintést abba, miként kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy béranya legyen – a budapesti elit pedig hogyan képes tárgyiasítani valakit a végsőkig, és hiheti, hogy valóban bármit megtehet, mert pénzzel meg kapcsolatokkal minden szabály áthágható. Bőven ad gondolkodnivalót ez a sorozat erkölcsökről, etikáról, gyerekvállalásról és társadalmi szakadékokról, miközben okosan építi fel a feszültséget, és néhány logikai bukfenctől eltekintve többnyire valószerű is tud maradni.

(Wellmania – Jóllét mindenáron, Netflix)

Ha megpróbáljuk félretenni a producer-főszereplő személyét, és csupán „klasszikus” sorozatként vizsgáljuk a Jóllét mindenáront, akkor könnyen felmerülhet a kérdés: ugyan miért akarnánk egy ismeretlen színésznő harsány tálalásában bámulni egy kissé idegesítő karakter beöntését vagy épp edzőtermi hányását. (Nyilván ugyanazért, amiért Bridget Jonesnak kultusza van, még ha Celeste Barber nem René Zellweger is.)

Mindent összevetve talán úgy érdemes leülni a sorozat elé, hogy tudjuk: az oly gyakran szarkasztikus kontextusban emlegetett megváltozott tartalomfogyasztási szokásaink szerelemgyerekét tartjuk a karunkban épp.

(The Glory, Netflix)

Számos oka van, amiért a The Glory az egyik legfontosabb sorozat, amelyet valaha a bántalmazásról készítettek. A legfőbb mind közül talán az, ahogyan a bántalmazók torz csoportdinamikáját ízekre szedi. Az újabb és újabb fordulatok mindig további mélységeit mutatják meg hamis, szintén bántalmazásra épülő és robbanásra kész összefonódásnak: mindenki a másikat akarja bemocskolni, menti a saját bőrét, vagy épp bosszút áll a kisebb-nagyobb sérelmeiért. Nincs olyan, hogy vége a bántásnak, legfeljebb más az áldozat.