Mentünk le Tamásiba, uram, még sohasem voltam arra, azt se tudtam, hogy létezik, a város, sok minden ismeretlen volt nekem egykoron, úgy, ahogy most is, nem voltam jól, szenvedtem a kocsiban, valamit félrenyeltem, igen, elnyeltem, lenyeltem, mint azt már megtettem néhányszor eddigi életem során, az a valami nagyon ki akart jönni, feljönni, mászni, törni, kaparta a torkom, lökdöste, bokszolta a nyelőcsövem, kezemben zacskó leledzett, hátha sikerül neki, révbe jut, de csak a törekvését tapasztaltam, észleltem, uram, a nagy-nagy akarást, igyekvést, hogy feljusson a csúcsra és maradjon ott, ameddig bír, de hát a csúcson, a közelében, mint tudjuk, elfogy a levegő, éreztem is gyerekkoromban Kranjska Gorán, a Vršičen,

Ültünk a krki parkban, uram, egészen közel a szinte megdermedt tengerhez, se egy futam vagy hullám, akárha befagyott volna, üvegsima volt, hajókkal, csónakokkal, de semmi ringás vagy hasonló, mint valami állókép, ami örökké áll, a hold már fent volt az égen, a fénye, sárgája csúszkált a vízen, meg a Ríva lámpáinak ragyogása is, mintha korcsolyáztak volna az augusztusi nyárban, az egyik barátom Norvégiába utazott, mondtam is neki, a korcsolyát ne felejtse itthon, nem bírja a nyarat, a meleget, a havasokról jött, faházat bérelt valami kicsiny szigeten, esténként befűt, igen, ez a nosztalgia, uram, mindegyikünknek van, de vagy bevállaljuk, felvállaljuk, vagy nem, de mi van akkor, ha a halál után vágyakozunk visszafelé, talán már voltunk ott, éltünk benne lakályosan, komótosan, mint a barát a norvég faházban, ahol nyáron is pattog a tűz, és ki tudja, milyen édes, hazai, otthoni illatokat áraszt a fjordok körül növő, terjeszkedő erdők fája, annyira, hogy elhiszi a barát, elhiheti, hogy egészen máshol van

És akkor, sok-sok év után jött az a New York-i út, majd vissza, majd megint egy másik ország, közben meg amott dúlt a háború, amiről itten nem nagyon akartak tudni, valahogy nem volt sikkes, uram, nem volt tétje, igazi visszhangja, bezzeg ha a havasok között hallatta volna a hangját, sikolyát, nem így alakul, és álltam az ismert-ismeretlen városban, feleségtől elhagyatottan, és nagyon világos volt, nekem nő kell, igen, mint abban a szép olasz filmben, ahol az egyik szereplő egy nagy fára mászik, és ordibálni kezd, donna, donna, tehát itt az újság, kezdeni kellett valamit, tele hirdetéssel, mindenfélével, igen, emlékszem, még a manhattani parkban, amikor abban a vastag kiadványban lapoztam, mint már említettem, számomra ez igazi Amerika volt, még karácsonyra is hirdettek érzéki programokat, vagyis hogy a hét, a hónap, az év minden napján nyitva az ajtó, a bejárat, merülhetsz, megmerülhetsz mindenféle lében, szeszben, személyben, míg én azokban a napokban (...)

És ilyenkor felállt, és úgy érezte, csak rá süt a nap, és indult a ház felé, ahol az udvaron baromfik hangoskodtak, és időközönként felkurjantott a hatalmas kakas, tudta, mindig rossz időben, délben, kora délután vagy éppen sötét éjszaka, hajnalban, reggel sohasem, mintha megtiltották volna a cifra madárnak, haladt a gondosan megnyírt sövény mellett az otthonához, ahol a fiú, a jövendő orvos, felnőtt, akadályok nélkül, ha tehette, vastag könyveket vásárolt neki, de az erdőbe is kivitte néha, hogy csak tapasztaljon a gyerek valami mást is, de amikor serdülni kezdett, mikor halvány szőrszálak serkentek ki az orra alatt, mikor órákra bezárkózott a szegényes fürdőszobába, vagy kulcsra zárta piciny szobájának ajtaját, úgy gondolta ez a nagydarab, kérges kezű ember, hogy elárulták őt, de ha a kocsmából hazafelé tartott, övé volt a világ, megjutalmazom az asszonyt, elvégre ő szülte, fogadkozott, és felforrt vérrel lépte át a küszöböt, és szólította párját, de ez is csak a játék része volt, igen, mert mindig tudta, hol találhatja ezt a kissé tartózkodó hitvest, aki, ha jól bepörgették, hajlamos volt anyái gátlásait, berögződéseit magáról levedleni, és úgy omolni a férje ölébe, ahogy az itt nem szokás.

Megdöglött a feketerigó társa, így mondja nekem a férfi, uram, kinyiffant, egyszerűen leesett az ágról, az olajfa zsenge ágáról, és huppant egyet, határozottan hallottam a halál hangját, a másik meg csak várt, várt ugyanazon az ágon, ide-oda mozgatta a fejét, sárgás csőrével eltökélten bökdöste a levegőt, közben fel-felerősödött a bóra a szigeten, a tenger apró hullámokat produkált, nagy fehér-fekete hajók úsztak a távolban, és a rigó csak várt, el kellett mennem, így nekem a férfi, uram, meg kellett néznem az állatokat meg a krumpliföldeket a közeli faluban, meg az olajfákat is vizsgálnom kellett, úgy szeretem széthúzni a lombot, a leveleket, és nézni, lesni, hogy alakul a termés, hogyan duzzad a remegő bogyó, és akkor szívom magamba az illatot, a zöldet, az olajosat, meg a földét, is, igen, a vörös, hússzínű talajét, amely sohase egyenletes, apró kövek, sziklák tarkítják mindenütt, és locsolni kell, öntözni szorgalmasan, hogy éljen,

Mindent elkövetek, uram, csak hogy múljék az idő, suhanjon, gyorsuljon, repüljön, igen, száguldozzon, maga mögött hagyva mindent és mindeneket, hogy ne is lássam, érezzem, tapasztaljam, menjen, haladjon izzadva, lángba borult arccal, verejtékezve, alkut, kompromisszumot nem ismerve, könyörgök, imádkozom, hogy így legyen, ne hagyjon cserben a hit és a remény, akárha sebes vonatból nézne ki az ember, és vág az arcába a levegő, a táj, a barna föld és a néha megbolydult, meglékelt, felhasított égbolt, így tűnjön minél gyorsabban, mert fáj nekem, most nagyon, uram, fáj az az idő, amit a Szigeten töltök, nincsenek sirályok, és nincsen tenger, kopárság van, és vasdarabok, és álmos ég, ami ránehezedik, -tenyerel az itt levőkre, pedig, akartam ezt, örömmel választottam, kaptam utána évekkel ezelőtt, és szövögettem a terveim, mint valami fényes testű, komoly tekintélynek örvendő anyapók a hálóját, a boldogságot szerettem volna befogni itt, uram, a derűt, a csillogást, az elképzelt tenger apró csillámait, mert a folyót akkor még néha óceánnak is tudtam látni, és így, eképpen beszéltem hozzá, szólongattam, becéztem néha, cirógattam, és ő válaszolt, igen, éreztem, tudtam ezt, és akkor örültem én, átnedvesedett a lelkem, nem nyikorgott, csikorgott, dörzsölt, olajozott volt, honfoglaltam, szigetfoglaltam, és fürdettem az arcom az elképzelt sós szélben.