Aztán 10 óra felé érkezett meg egy kétszemélyes, erősen kapatos különítmény. S. úr, a szemetes, fekete télikabátban, és A. úr bőrdíszműves, zöld lódenben, vállán első világháborús szuronyos karabély. Ezt onnan tudom, hogy apám megkérdezte A. urat, hogy tudja-e használni a fegyvert, aki nemmel válaszolt. Apám elkérte a puskát szétszedte, összerakta, közben részletesen – mint a kiképzésnél – magyarázott. A. úr csodálattal hallgatta, aztán rátért a tárgyra. Hát Haskó úr, arról lenne szó, hogy magát fel kellene akasztanunk. Központi utasítás. Hol van a központ? – kérdezte apám. Az titok, mondta a szemetes. Illetve nem tudjuk, mondta a bőrdíszműves. Értem, mondta apám, akit nem először, nem is másodszor ítélt halálra valamilyen központ. És határidő van? Az nincs! – nézett egymásra a két forradalmár. Akkor előbb igyunk valamit – ajánlotta apám. Bement a házba, kihozott egy liter cseresznyepálinkát és három poharat.  Koccintottak.

Flautner Lajos: Lagúnák gyermekei. Velencei festők regényes történetei. IAT Kiadó, Budapest, 2021, 262 oldal, 3990 Ft

A szépség és a rettenet – a dolgok természetét ismerve – elkerülhetetlenül összeütközik. Veronesét beidézi az inkvizíció, amiért Utolsó vacsora című festményén Krisztussal együtt szerepeltetett arra méltatlan figurákat. Veronese megkéri Tizianót, hogy tanúskodjon mellette, aki a politika pimaszságán felháborodva természetesen kiáll Veronese és (kiváltképpen) a művészet szabadsága mellett. A tárgyalást a Tízek Tanácsa termében tartják, amelynek falait Tiziano és Veronese képei ékesítik. Ez azonban nem befolyásolja az inkvizítorokat, illetve csak annyira, hogy – szerintük – enyhe ítéletet hozzanak. A szokásos kínzások helyett arra ítélik Veronesét, hogy fesse át a képét, ami számára a kínzásnál is rosszabb. Szerencsére – emberi alakot öltve – megérkezik a „Deus ex machina”, vagyis a happy end.  Lesbia és Lorenzo is egymáséi lesznek és az Utolsó vacsora is átfestetlen marad. Meg lehet nézni! Érdemes.