(A szomorúság háromszöge. Svéd–amerikai–angol–francia–görög film. Forgatókönyvíró-rendező: Ruben Östlund.)

Ruben Östlundnak sorban a harmadik alkotása játszódik abban a közegben, amelyről kevés mai film szól, mert megközelíthetetlennek látszik: a high society elzárt világában. Elsőként a Lavina, aztán A négyzet, s most A szomorúság háromszöge. Mindhárom díjat nyert Cannes- ban, utóbbi kettő Arany Pálmát, ami így egymás után eddig csak a legnagyobbaknak sikerült. A cannes-i fesztiválpalota vörös szőnyegén black tie-ban és nagyestélyiben parádézó úri közönség láthatóan semmit nem élvez jobban, mint az úri közönség kigúnyolását.

(Fűző. Osztrák–luxemburgi–német–francia film. Rendező-forgatókönyvíró: Marie Kreutzer.)

Vélhetnénk, a címbéli fűző a szigorú kötöttségek jelképe, de erről sincs szó: a hősnő maga erőlteti egyre szorosabbra a szörnyű ruhadarabot. Ez a mániája, s vele a beteges diétája inkább testképzavarra utal, mint az udvari etikett kényszerére. A dolog paradoxona, hogy a míder a valóságban tényleg szerepet játszhatott Erzsébet halálában: az ellene elkövetett merénylet után ezért nem vehették azonnal észre súlyos sérülését, amely késlekedésbe később belehalt. A film készítői más halált szántak neki, tökéletesen elrugaszkodva a tényektől, ami nem lenne gond, ha lenne értelme, ám nem derül ki, a költött vég mit tesz hozzá Sissi drámájához (a rákövetkező ízléstelen zárókódáról nem is beszélve).

(Bereményi kalapja. Magyar film. Rendező: Papp Gábor Zsigmond)

Bereményi csaknem összes munkája személyes élményekből táplálkozik, mégis, újabb kori irodalmunk egyik legrejtőzködőbb alkotója ő. A maga építette legendárium tarka paravánja mögé rejtőzik, lehetetlen elválasztani a valódi történéseket az elképzeltektől, az emlékeket a tényektől – a kettő játéka adja szövegeinek összetéveszthetetlen ízét. Játékos alkat, mintha folyamatosan bújócskázna. Papp Gábor Zsigmond portréfilmje ezt a Bereményit állítja elénk: a saját legendájával játszót. Meg sem kísérli, hogy a legendák mögül a szerzőt előcsalogassa, ellenkezőleg, tovább építi a Bereményi-mítoszt.

(18. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. 2022. szept. 9–17.)

Négy magyar premiernek adott otthont Miskolc, róluk is lesz alkalom majd bővebben szólni. Közülük az Erőss Zsoltról készült Magasságok és mélységek harmonikusan illeszkedett az idei program gerincét adó ember-természet tematikába. Az elsőfilmes Szakonyi Noémi átütően tehetséges Hat hétje megérdemelten nyerte el az erős játékfilmes mezőnyben a fesztivál nagydíját.

(Elvis. Amerikai–ausztrál film. Rendező: Baz Luhrmann)

A mozgókép korának celebjeiről mozgóképet készíteni jószerivel reménytelen vállalkozás. A hangsúly az emberi drámáról óhatatlanul a színészi megjelenítésre tevődik át, ezért is válhatott ez a szubzsáner a színészközpontú Hollywood kedves gyermekévé – sztár játszik sztárt –, s emlegetnek rendre, a film minőségétől függetlenül, „Oscar-várományos alakítást” az ilyesfajta kifejezésekkel élő kritikusok.

(Ott torony volt. Víg Mihály-portré. Rendező: Kécza András.)

Nagy történet ez, megírásra vár. A százperces portréfilm mindezt nem pótolhatja, nem is célja. Az említettek mellékalakok csupán, az intim premier plán háttérfigurái, elmosódott nagytotálban. A film hőse Víg Mihály, akinek csendes, visszahúzódó alakja szinte mindig, mindenhol jelen volt, s aki nélkül ez a történet nem írható meg. A külső, a megjelenés változott, de a dalok nem: ma is ugyanolyan erővel szólnak.

 (The Beatles: Get Back. Angol–amerikai–új-zélandi film. Rendező: Peter Jackson.)

Nem tudni, mi és milyen alapon került be a kétórás moziverzióba (a hét és fél órás tévésorozatba nyilván sokkal több), de belőle nagyon kevés derül ki a Beatles titkáról. Talán azért, mert nincs titok, épp ez a Fab Four lényege. Hogy minden tiszta és egyszerű, ez tükröződik a muzsikájukban. Kézbe veszik a gitárt, odalépnek a mikrofonhoz, s olyan természetesen születik meg a dal, mint a tiszta hangú, romlatlan gyerekek ajkán. Nincs mellényúlás, rontás, konfliktus, erre mintha alkatilag képtelenek volnának.

(Il Cinema Ritrovato, Bologna, 2022 jún. 25. – júl. 3.)

Bologna, amely az európai kultúra és oktatás egyik bölcsője, az újrafelfedezett mozi ideális helyszíne. Nemcsak a filmek mások itt, hanem a fesztiválnépség is. Mozis kutatóhelyekről, archívumokból, egyetemekről, laborokból érkeztek – közülük az egyik legismertebb épp a Cineteca di Bologna –, szelíd, kedves arcok, akik őszintén örülnek egy-egy szépen felújított Bunuel-, Sirk-, von Stroheim-, Renoir- vagy Murnau-klasszikusnak, s vitatják meg délelőttönként a restaurálás művészi és etikai problémáit.

(21. Transilvania International Film Festival. Kolozsvár, jun. 17–26.)

Száz év után Kolozsvár ismét felkerült a nemzetközi filmművészet térképére mint a régió egyik legizgalmasabb filmes találkozójának barátságos otthona. Az idén a két díszvendég Lengyelország és Izrael volt, ám számunkra fontosabb, mert példaértékű, az immár hagyományos Magyar Napok visszatérő rendezvénye.

(Quo vadis, Aida?, boszniai–osztrák–román–holland–német–lengyel–francia–norvég–török film. Rendező: Jasmila Žbanić)

Srebrenica ma Mariupol és a földdel egyenlővé tett, ártatlan civilek temetőjévé vált többi ukrán település, amelyeknek – akárcsak korábban Srebrenicáét – most tanuljuk a nevét. Nacionalista tébolytól fertőzött térségünkben időről időre – ahogy a költő írja – megőrül a Sátán. A civilizált világ döbbenten figyeli ismét, mi történik a kapuinál, s ezúttal is tehetetlen. Többek között erről szól Jasmila Žbanić filmje.

(6. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál. Szeged, május 24–28.)

Szeged egyike a világ kevés számú operatőr fesztiváljainak – magam mindössze négyről tudok –, s mivel a világfesztiválok zsűrijei a képek mestereivel nem foglalkoznak, csak itt kerülhetnek a figyelem középpontjába. Nagy volt ezért az érdeklődés, négyszáz nevezésből került ki a negyvennél több versenyfilm, mellettük információs programok, speciális vetítések, köztük Jancsó, Mészáros Márta, Pálfi György munkájáé a zsúfolt Széchenyi téren.

(Katinka. Magyar dokumentumfilm. Rendező: Pálinkás Norbert.)

Ennyiben egy kivételes nő története a Katinka, aki mindent megnyer, amit lehet, ám már másfajta célok érdeklik. A mágikus hatású Shane Tusup után egy feltétlenül szerető, nem követelő partner, egy ház, egy kert, egy barátságos kutya, utazások olyan helyekre, ahol nem csak szállodai szobákat és uszodákat lát, ahol nyugodtan élvezheti a tájat, és nem kell a másnapi versenyre gondolnia. A film egy asszony felnövéstörténete, öntudatra ébredése, aki immár nem akar sem másoknak, sem a szerepének megfelelni, csak önmagának.

(A munkászubbony. Magyar némafilm. Rendező: Bródy István. Főszereplő: Hegedűs Gyula. 1914–2022. Az idézetekért és az adatokért köszönet illeti a hangosfilm.hu-t és Kurutz Mártont, a Filmarchívum kutatóját.)

A magyar nézők számára igazi csemege Hegedűs Gyula játéka, aki A táncz mellett mindössze két filmben szerepelt, közülük csak A munkászubbony maradt fent. A szereposztás érdekessége, hogy filmbéli asszonyát második felesége, Hegedűsné Berzétey Ilona játssza, a cigány lány szerepében az ünnepelt Puccini-énekesnő, Szamosi Elza látható. Hegedűs Gyula a filmvásznon is elementárisan nagy színész, akit, ismervén legendás orgánumát, csak 1931-es halála akadályozott meg abban, hogy Csortoshoz, Somlayhoz hasonlóan az újraéledő magyar hangosfilm sztárja legyen.

(Licorice Pizza. Amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró: Paul Thomas Anderson)

Paul Thomas Anderson ezekben a rövid jelenetekben erősebb, mint a történetmesélésben; nem véletlenül a mozaikokból építkező Magnóliák a legjobb filmje. A Licorice Pizza mélyebb és sekélyesebb epizódjainak dramaturgiai kanyarjaiban a sztori darabjaira esik szét.

(Bergman szigete. Francia–belga–svéd–német–mexikói film. Forgatókönyvíró-rendező: Mia Hansen-Løve.)                        

Igazából nem a sztorikkal lenne a gond, hanem azzal, hogy, Fårö ide vagy oda, hiányzik belőlük mindenfajta mélység és eredetiség. A kapcsolatoknak nincs igazi tétjük, a figurák érdektelenek (ezen az amúgy kitűnő Tim Roth sem tud segíteni), még azt a fajta könnyedséget is nélkülözik, ami egy-egy késői Woody Allen-filmet áthat és nézhetővé tesz. Kellemes film a Bergman szigete, de csak annyira, mint egy kirándulás a Fårön kanyargó sárga busszal. Nézőpontja a szafarituristáké.

(Menekülés. Dán–svéd–norvég–francia–amerikai–szlovén–észt–spanyol–olasz–finn–angol–holland film. Rendező: Jonas Poher Rasmussen.)

Amikor ezek a sorok megjelennek, még nem tudni, a páratlan számú Oscar-jelölésből Rasmussen filmje, pontosabban Amin tragédiája, hány díjat nyer. Önmagában bizarr élmény a filmvilág nagy divatbemutatójának milliós ékszer- és ruhakölteményei között látni ezt a filmet, ezt a sorsot. Az ukrajnai vérfürdőt követő mai menekülthullám fényében különösen. Hollywood, amely mindig hajlamos volt a látványos gesztusokra, minden bizonnyal bedobja a bűnbánat csengő obulusát az ezüsttálba.

(Melegvizek Országa. Magyar–szlovák film. Rendező-forgatókönyvíró: Igor és Ivan Buharov)

Fentebb – a magam számára is – igyekeztem összefoglalni az összefoglalhatatlant, ám Igor és Ivan Buharov filmje több ennél: nem racionális, hanem érzéki élmény. Nem állítom, hogy maradéktalanul értem, de S8-as kamerával fölvett, roncsolt, erős színekben tobzódó képeinek minden pillanatát élveztem. S alighanem ez a lényeg, elvégre az ember az összes gagyi tévésorozatot érti, csak – éppen ezért – nem élvezi. Mert nincs titka, világa, ami több a puszta sztorinál. Buharovék, szinte utolsó mohikánként, következetesen építgetik avantgárd életművüket.

(Kopaszkutya. Magyar film. Rendező: Szomjas György. Digitálisan felújított változat.)

Időutazás a film, ugyanakkor mentes mindenfajta nosztalgiától, az volt a készítésekor, s az ma is. Ezzel a kőkemény muzsikával nem fér össze az ábrándos múltba révedés. A régi zenék és zenészek filmje a máról, rólunk szól. Mert a hivatalos kultúra árnyékában – akkor is, ha az nem annyira idiotikus, mint manapság –, búvópatakként mindig felbukkannak új és új truppok, színházban, zenében, filmben, szabadok és őszinték, nem lehet elhallgattatni őket, övék a jövő.