Nem ihattam többé, ez volt az igazi elvonókúra. Kell ennél hatékonyabb? Mert addig, ha tudná a világ, hogy hányszor jártam idegen városok kórházait, hogy kivonják belőlem azt a rengeteg alkoholt, amit magamba döntöttem! Mindig a legnagyobb titokban történt, különféle betegségek ürügyén, és mindig messze attól a kisvárostól, ahol éltünk. Egyszer még tüdőrákos is voltam, amit el is lehetett hinni, mert sokat cigarettáztam. Sikeres volt a műtét – híreszteltük –, és újra munkába álltam, de időnként vissza kellett mennem kontrollra, ami természetesen egy újabb elvonókúra volt, nyugodt lélekkel járkáltam oda-vissza a tüdőrák örvén, egyszer azonban annak is véget kellett érnie, annyi kontrollt már nem vett volna be a város. Akkor viszont veseelégtelenséget állapított meg az orvos, kezdődő, bár még gyógyítható elégtelenséget, sikerült is helyrehoznia, és amikor már végképp kifogytunk minden hazugságból, elvágódtam a konyhában, nyöszörögtem, a mentők jöttek értem, megütött a guta, ezzel véget is ért az életem. Ha jól emlékszem, egy konyakos üveget rántottam magammal, a férjem azonban időben észrevette, a fehérköpenyesek elfintorították az arcukat, ömlött belőlem a konyakszag, de voltak olyan diszkrétek, hogy Zolinak nem tettek érte szemrehányást, a diagnózisba viszont kérlelhetetlenül belekerült, de nem azzal okolták az agyvérzést, egy érgörcs tette meg alaposan a magáét.

Addig örüljünk, amíg szabadok vagyunk. Addig, amíg nem kívül, belül van a kolonc. Amíg belül van, és amíg ilyenformán egyek vagyunk vele, és ilyenformán a kisbaba nem kolonc, egyáltalán nem, a részünk. Hogy lenne kolonc a mi kis utódunk, akit annyian várnak!

Számoljuk csak össze, ki várja, ki lesi világra jöttét a semmiből. Kezdjük azzal, aki magában megteremti, az anyával. Figyeli, nem változott-e benne valami, van-e egy kis jel, amely arra mutat, hogy mától új világ kezdődik, és ettől kezdve várakozik, várja, hogy mi történik hétről hétre, hónapról hónapra. Nem egyedül.