(Ruzante–Peer Krisztián: Csapodárok. Radnóti Színház, r.: Szőcs Artur)

A Csapodárokat (ismertebb címe: A csapodár madárka) még a járvány söpörte el tavasszal, ezért csúszott évadkezdésre, és lett belőle a Radnóti – talán véletlen – krédója arról, hogy a járvány után jöhet a felhőtlen szórakozás, a kiszabadulás (átmeneti) öröme. A cifra bunkóságmenü és a trágárságszótár ízes gyűjteménye legalábbis könnyed vásári mulatságot ígér; utóbbiban Peer Krisztián átiratában a polgári közönség érzékenységére való tekintettel a biztonság kedvéért azért sáfrányos szeklicének nevezik a fingot és falafelnek a faszt (de előtte még megtanítják nekünk, hogy mi mit jelent). A végén a szórakoztató szándékot erősíti a finálé is – szó szerint egy gatyaletolós poénnal –, amit a polgári kultúra Nagymező utcai hajlékában bátor gesztusnak is nevezhetnénk,  de inkább azt mondanám, hogy megbízható, ősi humorforrás.

(Tandem Színház: A Kóbor Szálló; Fapados revü – és közösségi rágcsa, Thealter Fesztivál, Szeged)

Végül Szeged önkormányzata segített, hogy mégse maradjon el a fesztivál, miközben a Margitszigeten Vidnyánszky Attila éppen hetedszer (!) rendezte meg a Bánk bánt (lassan kéne rendszeresíteni újrázó kedvű rendezőink mellé egy számlálót), az Erkel Színházban pedig bemutatták a Puskás Öcsi-musicalt. Nincs kifogásom az ellen, hogy megvalósultak, csak próbálom érzékeltetni, melyek azok a reprezentatív projektek, amelyek most kiemelt támogatásban részesülnek. És hogy mindeközben egy harmincéves nemzetközi fesztiválnak, amelynek mostanára már legalább egy Avignon off-fá kellett volna kinőnie magát, nemhogy szegényszínházként kell stagnálnia, de léte is megkérdőjeleződik. Miközben halljuk a mantrát, hogy a vidéki települések nem jutnak minőségi kultúrához, nem érti az ember, hogy a Thealter miért nem érdemes a létezésre, amikor idén harminc éve szolgáltat kísérleti színházat Szegeden. Mert ha valami, akkor a kísérletezés tényleg fővárosi privilégium.

(W. Shakespeare: Hamlet, r.: Éry Franciska, Csokonai Színház – Nagyerdei Stadion, Debrecen)

Pedig ebben a Hamletben az a legvonzóbb, hogy nem kényszerek, hanem demokratikus energiák áradnak belőle, ahogy a debreceni Csokonaiból is. Jó lesz rájuk odafigyelni. Vidám közönség széled szét az előadás után, és amikor egy kicsit feltámad a szél, ha hegyezzük a fülünket, meghallhatjuk a természetes debreceni „(szél)hangkulisszát” is.

(KissPál Szabolcs: Mitől lesz az? Tilos Rádió, dokumentum-hangjáték)

A hangjáték a Komfortzóna és progresszivitás a magyar zsidó kulturális életben című szociológiai kutatásból, pontosabban egy ahhoz készült interjúból született, tehát – legalábbis látszólag – a magyarországi zsidó intézményrendszer belügyeit tárgyalja. Magyar színpadon a zsidóság, ha egyáltalán, akkor metaforikusan, a „mindenkori kirekesztett” allegorikus (halott) figurájaként szokott megjelenni. KissPál Szabolcs kitört ebből a keretből, amikor a mai zsidó intézményrendszer meghatározó személyiségeivel felvett beszélgetésből szerkesztett színdarabot.

Nem azt állítom, hogy a színháznak okvetlenül tanodává kell válnia. De például a drámainstruktor-képzés rengeteg olyan színházi utat is kínál, amely akár a társadalmi mobilitást is ösztönözheti. Aki közösségi zenén és színházi nevelésen vagy akár csak diákszínjátszón nő fel, az nyitottabb felnőtt lesz, és jobban tud kiállni magáért. De még az is benne van a pakliban, hogy nemcsak fogyasztója lehet a kultúrának, hanem uram bocsá’, netán alkotója is.

Rendkívüli, hogy most sokan – színházi emberek – végre politizálni kezdtek, azaz kiállnak az egyetem mellett; így azok is, akik az átlagosnál szabadabban mozognak mondjuk a Nemzeti és a Vígszínház között, például ifj. Vidnyánszky Attila, aki jövőre osztályt indít Hegedűs D. Gézával, vagy Vecsei H. Miklós. De a hallgatók már akkor politizáltak, amikor tavaly ősszel, a Hallgatói Önkormányzat elnökválasztása előtt, egyhetes kampányt és nyílt vitát tartottak, lehetőséget adva a jelöltekkel való ismerkedésre.

(Független Színház: Falunap – Gasztrotúraszínház a Gellérthegyen. Írta és rendezte: Balogh Rodrigó)

A Független Színház alkotói egyszerre végeznek oktató tevékenységet, építenek roma színházi hálózatot Európában és készítenek előadásokat. Olyan ez a társulat kicsiben, mint a jövő színháza, vagy úgy is mondhatnám, a normalitás: közösen dolgoznak benne romák, nem romák. A társulat oktató-előadó tevékenysége egyedi, jelenleg semmi mással nem összehasonlítható Magyarországon. Mert rajta keresztül a kultúra a magyar polgárosodás miniatűr modelljeként működik.

Pénz tehát van, de még az Örkény Színház műszakja is kimenekül külföldre mosogatni, mert különben éhen döglik. A színészeknek és a háttérszakmák képviselőinek pedig felkopik az álluk, mégpedig műfajokon és a rájuk sütött politikai stigmán átívelően: vagyis az lenne a cél, hogy a jobboldalinak bélyegzett színházakból is merjenek belépni a színészek a szakszervezetbe. A fentiek pedig azért tudtak ilyen nyíltan elhangozni, mert volt egy felkészült (és fáradhatatlan) moderátor, aki néha tévesztett ugyan, de alapvetően végre nem álsemleges civilséggel fordult vendégei felé. Mi több, képes volt őket politizálni.

Ezekben a társadalmakban végtelenül alulértékelt szerep a művészé: vagy ingyen bohóc, vagy showman. Bár Kelet-Európában legalább van hagyománya az állami kultúratámogatásnak, nálunk, a munkaalapú társadalomban annyival rosszabb a helyzet, hogy mintha kmk lenne minden kísérletező művész: a vidéki színházak bemutatószáma olyan magas, hogy új közönség kinevelésére, az épület elhagyását igénylő, a helyi közösségekkel szorosabb kapcsolatot tartó munkaformákra esély sincsen. Bármire, ami azok számára is elérhetővé tenné a kultúrát, akiknek most nem az.

Bár itthon sokszor úgy beszélünk a Treffenről, mint a „sosem látott, innovatív formák” fesztiváljáról, feladata nem kevésbé fontos, de inkább a kőszínházakhoz kötődik: a hagyományok és a jelen között közvetít és jelöli ki a német színházi kánont. A nemek aránya pedig végül hat-négyre alakult, így a kissé konzervatív programnak szóló csalódásukat néhányan félig mókásan rögtön azzal magyarázták, hogy a női kvóta megbukott. Én két előadást emelnék ki: az egyiket a japán Toshiki Okada rendezte, a másikat a német Rimini Protokoll tagja, Helgard Haug. Akárhogy nézzük is, egy-egy. Viszont mindenképp meglepő, hogy milyen kevés volt idén az új név: úgy hallom, a beválogatott rendezők többsége tíz éve is befutottnak számított.

Létay Vera azon kevés kritikus közé tartozott, akiket színházi kortársai máig szeretettel emlegetnek, holott nem csak pozitívat írt. MGP-t nem éppen. A könyvben e gyűlölet gazdag motívumhálóját látjuk (zárszóként egy frappáns zsidó viccel), és ő ebben saját szerepéről változó reflektáltsággal ír. De számomra félelmetesebb az a morális felsőbbrendűség, amellyel a kiváltságokat hozzá hasonlóan élvező értelmiség „számonkérőszéke” vonja őt felelősségre néhány kritikája miatt (ha hihetünk az önéletrajzíró csalafinta emlékezetének). Bizonyos előnyöket MGP is élvezett, de legalább nem tetszelgett ellenálló szerepben.

Mert a taps folytatódik, csak nem a színészeknek, hanem az egészségügyi dolgozóknak, szociális munkásoknak, boltosoknak, futároknak szól, tehát mindazoknak, akiknek muszáj a nyilvános terekben vagy egyenesen a frontvonalban dolgozniuk. Ez a közös esti taps sokak számára jelenti most a koronavírus „hangját” világszerte. (Pontosabban ez meg a szirénáké.)

(Racine: Andromakhé – karantén-videókonferencia, r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház)

Az Andromakhé tehát több, mint „helyettesítő drog”, aminek egy egyébiránt igen hálás német kritikus a Faustot nevezte: mert általa végre megolvadtak a színház nálunk rég megmerevedett műfajhatárai – ki tudja, hol állnak meg. A cél: többé nem gépiesen színházat gyártani (ki tudja, miért?), hanem kapcsolatot teremteni egymással, a nézővel, itt és most. És itt és most így lehet. Hívjuk ezt akárhogy.

(Arthur Miller: Az ügynök halála, r.: Bérczes László, Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat)

Ahogy a példa is mutatja, a színház még így, szövegkönyv formájában is kifejezetten hasznos (és morális) intézmény. Pláne, ha eljut minden háztartásba, mint ez a túlélést segítő agitprop. Csakhogy a színház nálunk mostanáig jóformán sosem jut(ott) el. Legfeljebb most, annak a rengeteg élő és archív színházi felvételnek a formájában, amelyek kiszabadultak végre a maguk karanténjából – elárasztva az internetet – azzal párhuzamosan, hogy mi viszont benn rekedtünk a magunkéban. Most derül ki, mennyien szerették volna ezeket látni. De nem jutottak hozzá, mert már nincs közszolgálati média (illetve amíg volt, addig is a kereskedelmi versennyel volt elfoglalva): ahogy most sem a tévé közvetíti ezeket a felvételeket.

(Kovács Márton–Mohácsi testvérek: Johanna, avagy maradjunk már emberek, r.: Mohácsi János, Szegedi Nemzeti Színház)

Szóval ebben erős a Johanna: az első osztályú humorban, a „rettentő törisített” Jeanne d’Arc-kal, akit – mint a kékbe öltöztetett lánycsecsemőt (vagy a Miranda című sitcome nagydarab címszereplőjét, ha ismered) – többen férfinak tévesztenek. Ágoston Katalin törékeny, de annál harciasabb és öniróniával is rendelkező Johanna, aki úgy gyűri le magába hősiesen a csigát a francia hadsereg álmélkodására (némi öklendezés kíséretében), ahogy Emilia Clarke a Trónok harcában a „sárkányszívet”: ugye, amikor az idegen uralkodónő ezzel hódítja meg a dothraki törzsbeliek szívét. És végre itt egy feminista Jeanne d’Arc-karikatúra, egy kék harisnyás. Akit nem tetteit meghazudtoló naivitása avat női hőssé, hanem az, hogy hisz valamiben.

(Czukor Balázs: Vonat elé leguggolni, r.: Czukor Balázs, Jászai Mari Színház, Tatabánya)

De ha nagyon akarjuk, akkor a Vonat elé leguggolni nem József Attiláról szól, hanem egy Attila nevű tinédzserről (nem emlékszem, hányadik szülinapját ünnepli az elején, de ez a József Attila nem a harmincas évei elején jár – mint a költő vagy az őt játszó színész –, hanem maga az archetipikus „örök kamasz”). Csak azt sajnálom, hogy a matinén, amikor nyugdíjas közönséggel nézzük ezt az ifjúsági előadást, éppen az a korosztály nincs jelen, amelyiknek az alkotók a slamesített József Attila-verseket szánhatták, és amelyik a főhőssel egykorú.

(Hajdu Szabolcs – Török-Illyés Orsolya: Obiectiva Theodora, r.: Hajdu Szabolcs. Tilos Rádió)

„Mintha egy csodálatos kristálygömbbe tekintene az ember, a múlt ködhomályától mentes, tűéles képen tűnik elő a 70-es–80-as évek Romániája, ez a színes, izzó erdélyi közösség, mint egy áttetsző csepp, és benne a tenger – az egész akkori társadalom.” Ezek Török-Illyés Orsolya szavai arról, milyen volt olvasni édesanyja, Illyés Kinga megfigyelési dossziéját. De pontosabban nem tudnám megragadni azt sem, milyen hallgatni a hangjátékot, amit Illyés Kinga lánya a „Theodora” dossziéból készített. Kelet-európai tündérmese? A szekus dosszié mint „csodálatos kristálygömb”?

(Kurt Weill–Bertolt Brecht–Elisabeth Hauptmann: Koldusopera, r.: Fehér Balázs Benő, Budaörsi Latinovits Színház)

A budaörsi Koldusopera stílusosan folytatja a kikacsintós hagyomány (kettős beszéd) nyíltabb változatát, ami anno Bodó Viktor – nem annyira Koldusoperájával, inkább A revizorjával – tért vissza a magyar színházba. Játék van benne bőven, csak az tünetértékű, hogy éppen a kortárs társadalmi problémák színrevitelében nem fogadja meg senki a kolduskirály tanácsát: valami újdonsággal kell(ene) előállni.

(Pintér Béla: Anyaszemefénye. Pintér Béla és Társulata – Katona József Színház. UP Újpesti Rendezvénytér)

De aki az aktuálpolitika felől próbálja nézni az Anyaszemefényét, az akkor is csalódik, ha időnként beleütközik Rogán Antal vagy Kocsis Máté nevébe: az Anyaszemefénye – ha lehántjuk róla e gegeket – nyugodtan játszódhatna a neoliberális világ bármely pontján, még sokkal inkább, mint a NER-ben. Ez törést okoz az előadás aktualitását tekintve, az viszont jó, hogy a szereplők – szemben A démon gyermekeivel, itt nem a fideszes–nem fideszes tengelyen mozognak, a sztori ennél bonyolultabb.

(Molière: Tartuffe, r.: Bocsárdi László, Katona József Színház)

Bocsárdi László rég nem rendezett Magyarországon, a Katonában pedig még soha. Ráadásul nem volt magától értetődő, hogy a Sepsiszentgyörgyről érkezett rendező színháza majd könnyedén összetalálkozik a katonás játékmóddal. (Fanyalgóak azok a kritikák is, amelyeket Bocsárdi másfél évtizede rendezett Örkény színházas Élektrájáról találni.) Adott egy nagy múltú erdélyi rendező és egy – számunkra sok tekintetben idegen – színházi nyelv, aminek – úgy tűnt – nincs sok köze a kisrealizmushoz. Nem így lett. Még akkor sem, ha az új Tartuffe aligha kínálja azt az új olvasatot, amit a rendező ígért (én legalábbis radikálisan újszerűt nem találtam benne).