(III. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál, augusztus 24., Eötvös10; augusztus 25., RS9 Színház)

De ki a hős, kiből lehet az, és hogyan? A kirekesztéssel, hátrányos megkülönböztetéssel napi szinten találkozó – és ne gondoljunk itt semmi különösebben specifikusra, elég bemennünk egy iskolába vagy kórházba – közegekben ez remek kiindulópont a beszélgetésre és a vitára, annak körvonalazására, hogyan váltható a panaszkodás hasznos energiává. (…) Azért ez az általános bevezető, mert a III. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál házigazdája, a Független Színház friss ősbemutatója, a Selejtesek nem a romakérdéssel foglalkozik, hanem egyrészt az egészségügy rákfenéivel – az orvosszűkével, a túlterhelt ápoló személyzettel, az odafigyelés hiányával –, másrészt az egyénre kiható szélesebb társadalmi jelenségekkel – a nem kívánt és elhanyagolt gyerekekkel, a családon belüli előítéletekkel, a minőségi időt pénzzel kárpótló szülőkkel.

(Sziget Fesztivál, augusztus 7–13.)

A Cirque du Sziget idei produkciói szépen körüljárták a gondolatiság különféle módozatait. Címszavakban úgy lehetne a sátor felhozatalát összefoglalni: a profi, a pop, az etno és az okos. A lenyűgöző szakmai tudás természetesen mindegyik – akár beltéri, akár kültéri – előadásban megvolt, csak más és más hígításban és körítéssel.

(AlkalMáté Trupp: Czukor Balázs, Jurányi Ház, július 27. 20:30)

A színpadon talán kevésbé pörögnek az események, talán zene is valamivel kevesebb van, de egyrészt Czukor Balázs igenis nagyon fontos dolgokat oszt meg önmagáról, másrészt az idő múlása szempontjából kifejezetten szerencsés, hogy nem korábban került rá a sor. Mert így nemcsak az derül ki, hol és mikor voltak eddigi életének szép számú fordulópontjai, hanem az is, hogy ez a kicsit rejtélyes colos fiú (most) őszintén empatikus

(Kálmán Imre: Csárdáskirálynő, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 13.)

A mű megszületése óta eltelt több mint száz évben Békeffi Istvánon és Kellér Dezsőn, illetve Mohácsi Jánoson (és 1993-as kaposvári rendezésének két dramaturgján, akiknek nevét tüntetőleg említsük itt meg: Julián Ria és Eörsi István) innen és túl többen több menetben, többféle megfontolással dolgoztak azon, hogy ez a letűnt idők mára avíttá vált társadalmi értékrendjét megjelenítő mese, ha nem is aktuálisabb, de legalább mélyebb legyen, kicsit többről szóljon, mint szerelem és rang konfliktusáról, idejétmúlt kifejezéssel a mésalliance-ról. Mert hát egy operett (is) akkor igazán jó, ha él és lüktet, ha valahogyan rá tud kapcsolódni a mára. Ezzel szemben Vidnyánszky Attila rendezését valóban inkább a nosztalgia hatja át – ahogy a herceg lemondóan legyint a Monarchia kávézó neve olvastán –, eleganciával, ugyanakkor nem minden ellentmondástól mentesen.

(Michael Frayn: Vadméz, Orlai Produkció, Belvárosi Színház, június 23.)

A szereplőgárdában ki túljátssza, ki komolyan veszi a szerepét, kevesen tudják végig ott tartani a választott üdvözítő középlágéban. Szerencsére ripacskodással senki sem vádolható, ezért az üdvözítő jelző; ez Znamenákot dicséri, mert a színészi játéknak ezt a síkját legalább féken tartotta.

(Denis Diderot: Az apáca, Dollár Papa Gyermekei, [Trafó–]OSZMI, június 1.)

A sok remek ötlet és megoldás – például a gyárilag összetapadt kávéházi szalvéták szétválasztása mint hasznos időtöltés – mellett az előadás kifejezett erőssége a szereposztás: Urbanovits, Szalontay, Cuhorka és Stork, egyik markánsabb jelenség, mint a másik, mórikálatlan hangsúlyaik együtt négyzetre emelve hatnak, Kiss-Végh pedig idővel szintén magára talál (nem mintha az első részben nem lenne a maga nemében jó, csak nem mindig adekvát). Mind ájtatosan végzik a rájuk rótt feladatot, kivált a megejtő naivát hozó táncos Cuhorka Emese és a fejvörösödésig áldozatkész Stork Natasa. De ez nem penitencia, hanem jutalom.

(Tar Sándor–Németh Gábor–Gothár Péter: Szürke galamb, Katona József Színház, Kamra, május 23.)

A színpadi Tar-ösvényt Gothár előtt Horváth Csaba tulajdonképpen már kitaposta: a novellafüzérek fizikai színházi feldolgozása után, két évvel ezelőtt a Szürke galambot is megrendezte, amihez Mikó Csaba gyúrt neki a regényből a Stúdió K társulatára illeszthető szövegkönyvet. Némiképp leegyszerűsítve: Horváth leginkább struktúrát rajzolt abban az előadásban, Mikóval a regény szerkezetét fejtették fel, míg Gothár és Németh Gábor mostani változata helyzet- és figuraorientáltabb (és intertextuálisabb). Ha akarom, szociografikusabb. Földhözragadtabb, realistább, miközben mind a szövegdramaturgia, mind a rendezés erősen stilizál, él az eltávolítás eszközeivel.

(Rodgers–Hammerstein: Carousel, Budapesti Operettszínház, április 27.)

A kontextusnál persze itt és most érdekesebb a színrevitel, egyrészt mert a Liliom jelenleg is több magyar prózai színházban műsoron van (sőt, lesz jövőre is!), másrészt azért, mert a rendező, Béres Attila mintegy húsz éve foglalkozik a darabbal, vagyis kívül-belül ismeri. Lőrinczy Attila dramaturggal sokat is tett azért, hogy a világot keresztül-kasul bejárt zenés feldolgozást visszamolnárosítsa – szövegében, nyelvezetében, apró, visszalopott részleteiben. Ha már a szövegnél tartunk, ehhez a rehabilitációs vállalkozáshoz nem biztos, hogy jó választás volt az időnként merész pennájú Závada Péter: a dalszövegek legtöbbje belesimul ugyan a műegészbe, egy helyütt viszont erősen kilóg a lóláb, helyesebben a szavak lógnak ki az amerikai keresztségben Billy Bigelow nevet kapott Liliom száján, mégpedig egy igen fontos dramaturgiai pillanatban, amikor megtudja, hogy gyereke lesz.

(Makszim Gorkij: A mélyben, Örkény Színház, április 17.)

Úgy tűnhet, Ascher nem aktualizál, valamelyest a maga finom módján mégis megteszi, mert a darab nagyon is égető kérdéseket feszeget, nemcsak a hajléktalanságét, de pár megszólalás erejéig még a nők helyzetét is vita tárgyává teszi („Orosz nő pimasz, mert szabad, tatár asszony tudja, mi a törvény”). Már csak az kellett volna, hogy ezt az egészet kissé kevésbé hassa át az artisztikum, mert az is idő, mire Szlávik Juli feltűnően műkoszos és nagy műgonddal koptatott jelmezei a használatban hihető mértékben lerongyolódnak.

(Szép Ernő–Guelmino Sándor: Lila ákác, József Attila Színház, április 7., 15 óra)

A zeneválasztás tulajdonképpen pozitíve merész – és remekül működik is, a dalok sokat tesznek hozzá az eredeti regényből jó ízléssel és humorérzékkel adaptált, ahogy Déry Tibor fogalmazott a Nyugatban: Szép Ernő »csodálatosan szép érzékeltető stílusát« megtartó szöveghez (Guelmino Sándor munkája), még ha az utalásokat értő cél- és a teátrum törzsközönsége nem feltétlenül esik is egybe. Példának okáért a Csókolom zenekar Repeta/Persze című számára hangszerelt süteményevés egyenesen nagyjelenet.

(Nina Raine: Nemek és igenek, Centrál Színház, március 25.)

És miután a színen lévő két fiatal pár férfi tagjai elsütnek néhány szellemes élcnek szánt, valójában nem is csípős, egyenesen durván gúnyos – nemegyszer szexista – megjegyzést (a jelen- és távollévők felé egyaránt), akkor a továbbiakban gyanakodva keresi a „kendőzetlen őszinteséget”, és főleg a „mély empátiát”. Mert ha a magánéletben, a személyes tér zárt ajtói mögött ez a baráti hangnem, akkor a tárgyalótermekben, ahol ezek a figurák irányítják a diskurzust, ott vajon mi mehet?

(Csehov: A Platonov, Katona József Színház, Kamra, március 19.)

Ez most olyan összjáték, amire nem lehet azt mondani egy elismerő, de kicsit unott kézlegyintéssel, hogy a Katona színészei mindent tudnak, ez nem újdonság; hanem amivel a közönség együtt lélegzik: jó helyeken szusszan és nevet, tartja vissza a lélegzetét. A rendezés szépen emeli ki az erkölcsi mérce viszonylagosságát, az emberi természet gyengéit és erősségeit, a bomlás pillanatokból összetevődő folyamatát, a „gyűlölök és szeretek” kettősségét, a helyzetekben rejlő iróniát; kis térben nagy teret ad a színészi játéknak. Igazi nemzedéki Csehov-előadás ez, távolságtartás nélküli, jelen idejű.

(Csehov: Meggyeskert, Nemzeti Színház, március 3.)

Silviu Purcărete tulajdonképpen dekonstruál, roppant alapos szövegelemzéssel szétszedi Csehov darabját – gondosan lecsumázza, kimagozza, bekészíti a meggyet –, de színészei nagy részével mintha nem egy színházi nyelvet beszélne. Ki több, ki kevesebb cukrot adagolna ehhez a lekvárhoz – a régi recept elveszett, arra már maga Firsz sem emlékszik, az újat meg még nem sikerült kitapasztalni.

(Kander–Ebb–Fosse: Chicago, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, február 15.)

Alföldi leképezte a Broadway-t a magyar rögvalóságra, a flittert szépen vasalt ünneplőre és harsány habos-babosra cserélte, Horváth viszont az eredeti – és zeneileg letagadhatatlan – kontextust inkább az absztrakció eszközével tágítja. És ez a legnagyobb különbség: a realizmus foka.

(Ivan Viripajev: Álomgyár [Dreamworks], Nemzeti Színház, február 8.)

Ivan Viripajev darabjának, akárcsak Rizsakov rendezésének zárlata nem igazán szolgál semmilyen nagy és bölcs igazsággal. Mert David ébredése nem igazi. A társaságba ugyan visszatalál, talán sok mindent meg is ért, leginkább azt, hogy folytatni kell, de Sally férjének temetése közös haláltáncba fordul a diszkóparketten. Érzéstelenítésbe. Ez az élet egyáltalán nem más minőség. Ami viszont az, sőt, kifejezetten magas minőség, az a video (Vlagyimir Guszev), mert ritka, hogy a színpadot úgy rajzolják tele az algoritmusok, hogy azokba senki sem lép bele. És az is ritka, hogy ez – más helyett – ennyire lekösse a figyelmemet.

(PBEST: Jubileumi Beszélgetések, Fészek Művészklub, január 16.)

A függetlenség egyrészről áldás, (szólás)szabadságot ad, fenntarthatóvá teszi a közös örömszínház-csinálás szenvedélyét, másrészről átok, főleg ha valami – nem példa nélkül – az intézményrendszeren kívül ennyire intézményesült, mert ott a bizonytalanság, a várakozás, hogy mikor lesz/lehet új bemutató, a százfelé osztódás, az egyeztetés nehézsége és így tovább. De ahhoz, hogy a Társulat Tortájában húsz év munka után ne legyen az a „keserű íz”, egyvalamit talán nem árt eldönteni: mi Pintér Béla vágyainak titokzatos tárgya? Az elismerés vagy a népszerűség, a szűk szakma méltatása vagy a széles közönség szeretete? Mindenkinek nem lehet megfelelni.

(Szuhovo-Kobilin: Az ügy, Katona József Színház, december 19.)

A pars pro toto tipikus esete, szabadon tágítható. Csakhogy Ascher a részletesség javára csupán részlegesen él a tágítás lehetőségével. Kiszínezi a vázlatos tablót, de a kelleténél jobban nem megy bele. Ügyel a színkódra, a meleg barnássárgákra, a szürke árnyalataira, a legfelsőbb kaszt hófehérjére és vörösére, a cipőfazonokra (jelmez: Szakács Györgyi), vizuálisan úgymond kiaknázza, amit lehet: fénykoronát, éles, szögletes csillárglóriát biggyeszt végül a nyertes fejére. (…) Izgalom, különösebb feszültség nincs, csendes gutaütés van, az is csak a színpadon, a néző közben nem kap sem a fejéhez, sem a szívéhez.

(Szép Ernő: Patika, Örkény Színház, december 15.)

Az élet megy tovább – és Laposladányban ismétli önmagát.

Ennek a drámának – mert Szép Ernő lágyabb, megengedőbb hangvételű darabja kemény, társadalomkritikus drámává kerekedett a két Mohácsi keze alatt – azonban nem Balogh Kálmán a főszereplője. Az ő figurájának nincs íve, olyan, mintha egész idő alatt nem történt volna vele semmi. Nem így a postamesterrel – Znamenák István tökéletesen felépített, nagyszerűen elszomorító, igazán nagy formátumú alakításában –, aki ebből az esetből okulva igazi helyi potentáttá nőtte ki magát. Kivívta magának a tekintélyt az asztaltársaságnál és az asszonynál egyaránt. Olyannyira, hogy még arra sincs szüksége, hogy holmi vak komondort tartson. 

(A kék madár, Budapesti Operettszínház, december 5.)

Závada Péter kifejezetten szellemesen, bár helyenként kicsit tudálékosan és a mesei közegtől idegenül kanyarította a prozódiát. Szellemes például a nagyszülők dalában az isiász, a reuma és a hexensussz sorolása, tudálékos a Fény dalában a fizikai jelenség elemzése (prizma, retina stb.) – bár ha onnan nézzük, hogy ez az egyetlen szereplő, amelyiknél a didaktikus megszólalást nem sikerült kiküszöbölni, védhető: ha lúd, legyen kövér.

(Az arab éjszaka, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, november 18.; Budaörsi Latinovits Színház, november 25.)

Schimmelpfennig tulajdonképpen simán jelenetekre bontható drámájából, amelyet pont az emel el a bohózati kanavásztól, hogy nem jelenetez, hanem belső monológokként egymásra csúsztatja a szubjektív élményeket és érzeteket, most nagyjából egy időben két magyar bemutató is született, amelyek csupán annyiban vehetők egy kalap alá, hogy mindkettő a hangzásból indul ki, illetve kiválaszt egy-egy szövegmotívumot, amelyet nagyjából következetesen végig is visz.