Gábort általában a bánatos kutyatekintetek indították meg. Számtalan alapítvány könyörgött hozzá anyagi segítségért a recesszió közepette, de ő csak az állatmenhelyek által neki küldött sárga csekkeket adta fel a közeli postahivatalban. A csekkekhez mellékelt fényképeken szereplő ebekben alighanem önmagát látta. Ragaszkodó volt Gábor is, akár egy házi kedvenc. Ha felesége megdicsérte az előszobai radiátor sikeres légtelenítéséért, örömében tigrisbukfencet vetett a padlószőnyegen. Utcán, metrón, hivatalban mogorva volt és emberkerülő, de akárhányszor az asszonyra nézett, mindig felderült az arca. Csupán egyetlen dologban nem engedett a nejének.

Talán az a baj, hogy Anna látóterével együtt tudatállapota is egyre jobban beszűkül. Magára kell vonatkoztatnia azt a szóösszetételt, hogy gyengénlátó. Behatóan megismerkedett az emberi szem felépítésével, tűrhetően beszéli már az orvosi latint. Persze ki tudja fejezni ő magát csoda szép magyar nyelven is. Cukorbetegség. Retinaleválás.

Mióta a molylepkék a mahagóniszekrényben elnassolták reverendára hajazó kasmírkabátját, a nők nem akarnak gyónni Andrásnak. Úgy mennek el mellette az események, mintha édesdeden átaludt volna egy 9,5-ös erősségű földrengést. Esténként krokodilkönnyeket hullat a szappanoperákon. Reggelente ügyetlen kézzel köti meg nyakkendőjét, álmos arc néz vissza rá a tükörből. Ha kifog egy zöldhullámot a belvárosban, mégis Forma–1-es versenyzőnek képzeli magát. Krikszkrakszokat rajzol az unalmas értekezletek alatt a füzetébe, s értelmetlen címekkel látja el alkotásait. Egy város röntgenképe madártávlatból. Vagy mokaszinnyomok a vesehomokban.