a sziklamászó calais egy nap fehér fülemülét vitt ajándékba a dalos ajkú khloénak. a hegyen fogta meg, felkapaszkodott arra az oromra, amelyet a legvörösebbre szárított a nap, és feldúlta a fészkét. a fülemüle reszketett a kezében, megkérte calaist, hogy engedje el, de calais nemcsak sziklamászó volt, hanem még a szívét is mészkőből pattintották egykor az istenek, mert kinevette, dehogyis engedlek, hatszáz napja figyellek és követlek már, ma estétől kezdve khloé gyönyörködik majd benned. soha azelőtt nem látott még fehér fülemülét, a tolla úgy fénylett, mint a víztükör, az egyik szeme zafírból volt, a másikban hét év elfojtott bánat csillogott. a fülemüle rendíthetetlenül kérlelte, könyörgött és rimánkodott, erdőt és eget ígért calaisnak, de ő csak a fejét rázta, ne koptasd a hangod, otthon szükséged lesz rá. amint elengedsz, elrepülök, csengett erre a fülemüle torka dacosan, hát nem tudod, hogy én fogságban elpusztulok? calais erre felmérgesedett, és eltörte a szárnyát.

a fa a szikla bátyja és a föld öccse, szigorú és öreg életű, kérge alatt bújik meg elmúlt éveink sora. szüntelenül mormolja a csendet az erdőben, mert a csendet is mormolni kell, itt a fák teszik, feljebb, északon a hó alatt lapuló fásult hegykoszorúk.

láfi gyakran kijárt a hegyre, hogy megtapogassa a kérgüket, érdesen feszül a fa húsára, mintha emberi bőrt tapintanál, egészen bensőséges dolog ez, meztelen testek összesimulása, én vagyok a férfi, te mégis keményebb vagy nálam.

mielőtt belevágta volna a fejszéjét, láfi mindig csókot adott a törzsre, mohos kéreg, puha ajak, világok érnek össze egy világ ege alatt. aztán felemelte a fejszét, a fanyelet fogta, így van ez, ha a fa erősebb lenne a vasnál, akkor a fa lenne a fejsze éle, és most vasba vágná, de nem ez a világ rendje, a fa született gyengébbnek, és gyengeségéből fakad az én erőm.

(életünk a tor után) apám zúzmaraszakállú, medveszagú ember, naphosszat a teraszon ülve pipázik, és a hófödte hegykoszorút bámulja. hajnali ködben ébred, csipásan ül fel anyám foszló kalácsteste mellett az ágyban, és megmosakszik, sörényéből korpazivatar hullik, reggelre fehér szőnyeg terül a padlón. nyikorognak a deszkák a lába alatt, döng az öreg ház, aztán sorjában minden ablakot kinyit, és forró lehelete közé kúszik a kinti ugar hidege. csak a vadak élnek meg ezen a tájon, otthon már nem lehetett maradni, apám megölt egy fiút, de senki nem rója fel neki, elvégre megesik az ilyesmi. hosszan eregeti a füstfelhőket a pipájából, úgy ül ott, a teraszon, mintha maga is jéggé fagyott volna a mezőkkel együtt, néha valóban dérbe dermed, összesűrűsödik olyankor a húsa, be kell húzni a tűz mellé.