Rendes dolog a közszolgálati tévétől, hogy szombat esténként leadja a Megszállás alatt című sorozatot. Egy NATO-tagállam lopakodó, ideiglenesnek álcázott orosz megszállásáról szól, amit a Kreml ölésre is felhatalmazott, különleges erői hajtanak végre. Igazából jó modorúak, csak olyankor ölnek, ha taktikailag muszáj. Ám a nagykövetség védelmében működő hírszerzésük mindent tud, ami az országban történik. Nem kötik a törvények, s a helyi biztonsági szervek ezt nemhogy tűrik, de olykor kénytelenek is együttműködni a megszállókkal. Utóbbiak kezükben tartják a miniszterelnököt, akit hívei karizmatikusnak neveznek, bírálói viszont – szó szerint – az „oroszok seggnyalójának”. És aki, megint csak szó szerint, „a totális szarba” való belenyugvás taktikáját követi.

A lopakodva megszállt országban az árulás meg a nyomorúságos alkuk megkötése a politika mindennapjaihoz tartozik. Az erőfölényben lévő oroszok bármilyen megállapodást felrúghatnak „a körülmények megváltozására” hivatkozva (mely változást persze éppen ők idézik elő). Az Európai Unió vezetőitől viszont semmi jó nem várható. Gátlástalanul, sőt lelkesen átjátsszák az országot a Kremlnek, s általában is képmutatónak, aljasnak és rövidlátóan önzőnek mutatkoznak. (Bár az feltétlenül az EU javára szól, hogy a sorozat egyik támogatója éppen az uniós Kreatív Európa Médiaprogram.)

A főszerkesztővel abban állapodtunk meg, hogy a magyar belpolitikára koncentrálok, de kedden, miközben összeszedtem bátorságomat a debütáló cikkhez, fél napon belül a következő hírek jöttek a külvilágból:

1. Vlagyimir Putyin büszkén bejelentette, hogy az orosz szexmunkások kétségtelenül a legjobbak a világon.

2. Hszi Csin-ping, a Kínai Kommunista Párt főtitkára a davosi Világgazdasági Fórumon kigúnyolta Donald Trump avítt, bezárkózó gazdaságfilozófiáját, és síkra szállt a szabadkereskedelem, valamint a kapitalista globalizáció mellett.

3. Theresa May brit miniszterelnök közölte, hogy „kemény Brexit” lesz, kérlelhetetlen szakítás Európával.

4. Este kereszténydemokrata–liberális együttműködéssel megválasztották az Európai Parlament elnökének Antonio Tajanit, annak a Silvio Berlusconinak az egykori szóvivőjét és tanácsadóját, akinek keresztény erkölcseiről bunga-bunga szexpartik sokasága tanúskodik, liberális szemléletéről pedig az, hogy kormányzása alatt letaposta a médiaszabadságot (is).

A közép- és kelet-európai országok két csoportra oszthatók. Az egyikben az illetékes állami intézmények szembenéznek a „hibrid háborúhoz” tartozó orosz információs hadviselés fenyegetésével; így azzal, hogy a hírek manipulálása és az álhírek terjesztése a mi térségünkben is évek óta veszélyezteti a demokráciákat. A cseh belügyminisztériumban például most hozták létre húsz főállású szakemberrel a Terrorizmus és Hibrid Fenyegetés Elleni Központot. A másik országcsoportban erről a veszélyről a kormányzat nem vesz tudomást, sőt olyan is előfordul, hogy az állami vagy államilag támogatott média tudatosan visszhangozza az orosz propaganda hamis híreit (közismert szakszóval: fake news). Ahol azonban a kormányzat teljesíti alkotmányos feladatát, azt az online média sajátosságainál fogva nem teheti meg civilek, önkéntesek segítsége nélkül. Ezen a téren alighanem a legtekintélyesebb, mintaadó szervezet az ukrán StopFake (www.stopfake.org), amely elemző munkáján túl hetente többször, kilenc nyelven ad hírt az orosz „különleges propaganda” hamisításairól. Alapjában véve civil, sőt külső önkéntesekkel is együttműködik, de többek között ukrán, brit és cseh kormányzati támogatást is kap. Egyik alapítójával, Jevhen Fedcsenko médiaszakemberrel, politológussal, a Kijevi Mohila Újságíró Iskola igazgatójával beszélgetünk a titkosszolgálati megtévesztő hadjárat elleni védekezésről.

Akármit mond is Trump, a beavatkozási politika elkerülhetetlen, az elszigetelődés, a katonai visszahúzódás ma már – a globalizált kereskedelem korában – Amerika gyorsuló gyengüléséhez vezet. Ahogy Obama habozó, halogató politikája is gyengítette Amerikát és ezáltal a szabad világot, avagy a világ szabadságát.

Timothy Snyder: Fekete föld. A holokauszt: múlt és fenyegető jövő. Fordította Soproni András. XXI. Század Kiadó, Budapest, 2016. 479 oldal,4990 Ft

Snyder tizenegy nyelven olvas, de a jelek szerint magyarul nem. A magyar holokauszt története már a Véres övezet koncepciójához sem illeszkedett, és az újabb kötetben a szerző az államtalanság elméletéhez is csak tárgyi pontatlanságok, tisztázatlanságok árán tudja hozzáigazítani. Máshol ír például arról, hogy az bürokrácia puszta létezése, tehetetlenségi ereje is lassította a holokausztot – nálunk éppenséggel gyorsította.

Az itt leírt történet önmagáról és Ukrajnáról szól, nincs magyar áthallása. Ránk érvényes tanulsága viszont van. Az egyik, hogy ha meg akarjuk érteni egy másik ország belviszonyait – vagy azt akarjuk, hogy mások megértsék a miénket –, nem lehet beérni a közhelyekkel és az analógiákkal. A valóságos politika nem pankráció Jó és Rossz között, ahol az első ránézésre felismert Jónak kell drukkolnunk, és akkor minden rendben lesz, hanem külön tájékozódás nélkül követhetetlen, sok szereplős játszma, ahol a szereplők a jó–rossz skála sokféle pontján lehetnek bármely pillanatban, s onnan el is mozdulhatnak. A másik, hogy a korrupció elleni harc, akármilyen látványos, önmagában senkit sem tesz pozitív hőssé. Nem visz közelebb egy országot – ismétlem, önmagában – sem a működő demokráciához, sem a jóléthez. 

Charles Fenyvesi: Szellemidéző. Fordította Walkó Zsuzsanna. Euró­pa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 248 oldal, 3290 Ft

A legmélyebb zavarban volnék, ha meg kellene mondanom, milyen műfajú ez a kötet: nem fikció, de széppróza, önéletrajz, de nem csak az, nem regény, mégis egységes kompozíció, fejezetei nem novellák, mégis van ívük, zárt egészek, mégis összeszövődnek. Úgy tudom, az ilyen típusú kötetnek nincs külön neve, de az építőelemeinek van: ez az anekdota, nagy hagyományú magyar műfaj.

A horvát bővítést már eleve annyira komplikálttá tették, hogy ezeknek az országoknak nagyon fel kell készülniük, ha minden követelményt teljesíteni akarnak. Egyfelől úgy érezzük, hogy ez a követelményrendszer már majdnem teljesíthetetlenné válik, mozgó célponttal van dolgunk, amit jóformán már lehetetlen megcélozni. Másfelől a folyamatot egyre jobban átpolitizálják.

A 2016-os referendumnak egyáltalán nem az volt a célja, hogy megkérdezzék a népet, érdemes-e az Egyesült Királyságnak az Európai Unióban maradnia. Taktikai manőver volt David Cameron részéről: abban a szent meggyőződésben, hogy a többség úgyis a maradás mellett dönt, a népszavazás ígéretével a konzervatívokhoz akarta csábítani az Európa-ellenes UKIP heccpárt minél több szavazóját.