Sosem feleded az égett hús szagát
(The Glory, Netflix)
Számos oka van, amiért a The Glory az egyik legfontosabb sorozat, amelyet valaha a bántalmazásról készítettek. A legfőbb mind közül talán az, ahogyan a bántalmazók torz csoportdinamikáját ízekre szedi. Az újabb és újabb fordulatok mindig további mélységeit mutatják meg hamis, szintén bántalmazásra épülő és robbanásra kész összefonódásnak: mindenki a másikat akarja bemocskolni, menti a saját bőrét, vagy épp bosszút áll a kisebb-nagyobb sérelmeiért. Nincs olyan, hogy vége a bántásnak, legfeljebb más az áldozat.
Szabadságharc vagy intézményesült rablás?
(The Playlist, Netflix)
A The Playlist nem kiemelkedően jó sorozat, egyes pontjain kifejezetten idegesítő, túl sokat ad a feszültségből, amellyel egy ekkora vállalkozás épül. Részben fikciós, alapjaiban azonban ragaszkodik a Spotify Untold című kötethez, amelyben Sven Carlsson és Jonas Leijonhufvud svéd újságírók a mára a zeneipar egyik legfontosabb szereplőjévé vált cég történetét mondják el a 2004-es alapítástól. A sorozat kimerítő részletességgel taglalja a technológiai kihívásokat, a jogi procedúrákat, azt, hogy kinek és milyen helyzetben jutott eszébe egy-egy, mára természetesnek vett, de akkor formabontó újítás (például a címbéli lejátszási lista). Látunk hatféle nézőpontot, s ha van fő érdeme a The Playlistnek, akkor az bizonyosan az, hogy a végére átlátjuk az egyes szereplők, szegmensek fő motivációit: miért változik gyökeresen a kezdeti terv, miért száll ki, akinek ez nem tetszik, milyen hatással lehet egyetlen ember rögeszméje egy komplett iparágra.
A rettegés sűrű micéliumai
(The Last of Us, HBO Max)
Minden adott ahhoz, hogy a The Last of Usból nagy költségvetésű, átromantizált kamudisztópia szülessen, ahol a menekülőknek valahogy mindig előnyösen kenődik a kosz az arcán, és a bajban mindenki csókolózni kezd. Hála az égnek (meg a rendező-forgatókönyvíró Neil Druckmann–Craig Mazin párosnak), nem így lesz. Csókból egy van, az is kísérteni fogja jó darabig a nézőket, könyörtelen öldöklés annál több. Minden mocskos, véres, kopott, korrupt és nyomasztó.
A tizenkettedik játékos: Deadpool
(Üdv Wrexhamben!, Disney+)
Az alaphelyzet eleve nonszensz: Rob McElhenney amerikai sorozatszínész (Felhőtlen Philadelphia) fejébe veszi, hogy megmenti a világ egyik legrégebbi futballklubját, a walesi Wrexham AFC-t. A kis iparváros (a múlt évben kapta meg a city státuszt) életében központi szerepet tölt be a klub, amely azonban az ötödosztályban ragadt lassan másfél évtizede. Ha mindez nem volna elég, a klub tulajdonosai azon fondorlatoskodnak, hogy ledózerolják a stadiont, amely a világ legrégebb óta álló, ma is üzemelő futballstadionja: így akarják pénzzé tenni a hatalmas földterületet.
És a belgák hova álljanak?
Yokohama express
Tematikus prózaösszeállítás - írások a Rock and rollról és a beatnemzedékről
Ez az ötödik koncertem, vetem oda jelentőségteljesen, mintegy kijelölve a határokat: ez a negyven centi itt, a kordonból, az enyém. Jogot formálok rá, nálam jobban senki nem érdemli meg, hogy itt álljon: a jobb oldali német lány ránézésre húszéves sincs, nyilvánvalóan nem járhatott ötnél több koncerten, a bal oldali spanyol fiúnak pedig ez a második, most mondta.
És egyszer hazavittem a setlistet is, említem meg, s ez némi tiszteletet ébreszt a körülöttem állókban. Van egy eredeti Bad Religion-számlistám, rajta Brian Baker lábnyomaival! Már majdnem kicsúszik a számon, hogy tavaly interjúztam is Brian Bakerrel, van közös fotónk – én és a kedvenc együttesem gitárosa –, de úgy ítélem meg, nem illik újságírói privilégiumaimmal kérkedni, hát inkognitóban maradok.