Fáy Miklós

(Beethoven: Missa solemnis – Müpa, december 12.) 

A Gloria végén, amikor Beethoven eldönti, hogy visszahozza a szövegben is a kezdősorokat, akkor mindezt fölmondja, egy másik, maga által kreált formába szorítja a szöveget, többé már nem érdekli, hogy föl lehet-e használni a művét templomban, szertartási körülmények között. Zenét ír, koncertterembe való oratóriumot. Onnét kezdve már egy főszereplője van a műnek, és az nem a Jóisten, hanem annak közeli rokona, Ludwig van Beethoven. Vagy, mondjuk úgy: a Jóisten és ő. Drága kollégám, Isten, aki megteremtette a világot, és benne engem is, aki ilyen jelentős művet alkotok a tiszteletére.

Tovább

(Puts: Az órák – A Metropolitan Opera előadása a Müpában, december 10.)

Az ötlet, hogy Az órákból operát is lehet írni, csodálatos. Végre egy történet, amit szeretnek az emberek, bizonyos kulturális nívó fölött illik is ismerni, és csupa nem szokványos operai problémával foglalkozik. Ha az ember az azonos neműek szerelméről, bipoláris írónőkről és AIDS-ben haldokló költőkről zenél, akkor nem kell Verdivel és Wagnerrel versenyeznie, senki nem fogja azt mondani, hogy ezt már megzenésítették, csak sokkal jobban. Ráadásul Az órák három főszereplős történet, háromdívás opera, nemcsak azok jönnek el, akik még egyszer szeretnék a színpadon látni Renée Fleminget, de ott van vele Joyce DiDonato és Kelli O’Hara is.

Tovább

(A sebőzés ötven éve – Müpa, december 4.)

Arra gondoltam közben, mennyire határozott nyomot hagyott Sebő Ferenc, feltehetően nem csak egy-két generáción, de ez a dolog megy tovább, adják tovább a gyerekeknek a szülők. Van, amit ő is tud, amiről beszél, hogy lett folk-rock Magyarországon, ámbár lehet, hogy ez nélküle is létrejött volna, de mindenképpen később. Talán nélküle is énekelnének történelmi énekeket, de kevesebben hallgatnák azokat. Táncház mozgalom viszont aligha lett volna Sebő Ferenc nélkül, ami azokat is érinti, akik életükben nem voltak táncházban, mert valahogy a világ tudomást szerzett a népdalokról.

Tovább

(Händel: Theodora – Warner, 2022)

Ami Lisette Oropesát és Theodorát illeti, enyhe, de nem különösebben fájdalmas a csalódás. A lényeg nem sikerült, az a húzás, ami valaha John Eliot Gardinernél bevált a Theodorához időben egyébként elég közel álló másik oratórium, a Salamon lemezfelvételekor. A lényeg, ha jól értem, az lett volna, hogy egy némileg idegen hangszínt és hangképzést kevernek a régi zenészek közé, egy vibrátóban gazdagabb hangot, ami jelzi, hogy ez a nő más, ez az alak hangban is elválik a környezetétől. Oropesa ugyan leválik a többiekről, de nem ragyog eléggé, nem ragyog annyira, hogy rögtön értse az ember: ez valami ős-Turandot, aki meglátja, a mennyek kapuján néz be, és mást sem akar, mint Theodora után masírozni a boldog lelkek közé.

Tovább

(Waltraud Meier dalestje az Operában, november 20.)

A kopott megszólalás stimmel. Meglepően kopott, és jó hosszú ideig azt sem hallom, amit Waltraud Meier mondani tud és akar ezzel a hanggal. Schubertek, Brahmsok, Schumannok, nem jól és nem rosszul, semmiképpen sem valami eredeti interpretációban, inkább a színpadi múlt az erős, hogy ezek a lelkiállapotok el is játszhatóak, legyen ennyi elég. Éneklést, hangi élményt ne tessék várni.

Tovább

(A Suisse Romande Zenekar koncertje – Müpa, november 10.)

A végén pedig Zarathustra is megszólalt. Az már korábban is látszott, hogy jó együttes a Suisse Romande, nem legendásan jó ma már, de Sosztakovics lehetőséget adott rá, hogy megmutassák erényeiket. A Zarathustra meg mintha másról sem szólna, csak a zenekari erényekről. Hivatalosan persze szó sincs erről, szimfonikus költemény, kommentár Nietzschéhez, de ki olvas ma már Nietzschét azzal a komolysággal, ahogy Richard Strauss szerette volna.

Tovább

(Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére – Müpa, november 6.)

Hat éve halott Kocsis, a Nemzeti Filharmonikusok tartja a hagyományt, hogy emlékkoncertet szervez november 6-ra, most épp halálos koncertet, két zongorára és zenekarra írott művel, mindkettő variációs forma, és mindkettőben elhangzik a Dies irae gregorián dallama. Remélhetőleg hosszú hagyományról van szó, és belefér majd ez is, az is, nekem Kocsis még mindig elsősorban az életről szól, nem a halálról, jobban örülnék olyan műsornak, amely előrefelé néz, viszi tovább az elejtett fáklyát, ha szabad így mondani. Mindegy, persze, csak ott legyünk valahogy Kocsis közelében. 

Tovább

(Ildar Abdrazakov hangversenye – Magyar Állami Operaház, október 30.)

Abdrazakov nem a felmelegedésről beszélt, hanem mindenféle, többnyire fájdalmasan édes szerelmes dologról. A jelenség csodálatos, mint valami regényhős, szakáll, barna haj, a szmoking, amely majd szétreped a hatalmas mellkason, és maga a mellkas, amely nemcsak szemre nagy, de rengeteg levegő fér bele, meglepően hosszan tartott hangokkal tud lezárni egy-egy frázist, anélkül, hogy az egész nevetségessé válna. Az a helyzethez egyáltalán nem illő gondolatom támadt, hogy jó lenne megversenyeztetni Abdrazakovot és a fénykorát élő Kováts Kolost, melyikük tud hamarabb pejslivel felfújni egy gumimatracot.

Tovább

(Cherubini: Médeia – a Metropolitan Opera előadása a Müpában, október 22.)

Ami a környezetet illeti: Carlo Rizzi karmester egyre jobban hasonlít a fénykorát túlélő Diego Maradonára, de ő még remélhetőleg a fénykora előtt van. Több-kevésbé rejtély Rizzi világhíre és világsikere, nem esik szét a keze alatt a zenekar, de ezzel körülbelül az összes erényét el is mondtam. A Médea ennél lehetne érdekesebb zene is, legalább a nyitány alatt.

Tovább

(Simon Keenlyside dalestje – Eiffel Műhelyház, október 16.)

Nyilván őrültség, kultúrtékozlás, a kísérő Malcolm Martineau, és már ő annyira közismert lény, annyi énekessel dolgozott együtt Schwarzkopftól Terfelig és Keenlyside-ig, hogy erre meg kellett volna telnie bármelyik nagy koncertteremnek. Ehelyett lett az embernek egy csalóka érzése, hogy mennyire különös városban élünk, ki kell buszozni Kőbányára, és a sötét utcákon haladva bemenni egy csarnokba, azt mondani, hogy Zeusz küldött, és akkor szűk, családi körben meghallgathatjuk a világ egyik legjelentősebb dalénekesét. 

Tovább

(Plácido Domingo zarzuela-estje – Müpa, október 9.)

Még mindig és már megint, hiszen az nemigen érdekel senkit, hogy Domingo jól énekel, de ha gikszerezik, akkor hír lesz a szaklapokban, ha a zenekar nem áll föl a tiszteletére, az már szaklapokon kívül is megérdemel néhány sort. Mintha a világ azt akarná megbosszulni, hogy annyira tetszett neki ez a hang évtizedeken át. Megmutatjuk, hogy tudunk mi kegyetlenek is lenni. Ha valaki kételkedett volna benne.

Tovább

(Jonathan Tetelman – Arias, DG, 2022)

Jonathan Tetelman esetében nem kell annyira élelmesnek lenni, megjelent első árialemeze, nagy kiadónál, ahhoz már valamit tudni kell, hogy idáig jusson az ember. Chilében született, de amerikaiak fogadták örökbe, sokáig baritonnak tanult, aztán tenor lett belőle. Szerencséje van, mert nem tenoralkat, már ha elfogadjuk, hogy tenornak lenni az élet más területén balszerencse, pici, kövérkés fazonok, magas, nőies hanggal. Ehhez képest Tetelman termetre is magas, karcsú, jóvágású, rendezők és közönség álma, nem kell élénk fantázia hozzá, hogy belelásson az ember valami karddal hadonászó hőst, aki dobhártyarepesztő magasságokkal szólítja harcba a többieket.

Tovább

(Puccini: Tosca – Magyar Állami Operaház, szeptember 24.)

Szabad-e a Toscát a szó színpadi értelmében is az Andrássy útra hozni. Persze hogy szabad. Rosszat rendezni viszont nem szabad, így aztán mégis a tilosban járunk. Nyilván nem könnyű a félmúltba helyezni a történetet, mert időnként a szöveg tiltakozik, a történet egy felvonáson át mégis templomban játszódik, Scarpia azért meghasonlott ember, mert katolikus és kéjvágyó egyszerre. Ezt azért nehéz átformálni arra, hogy viselkedését nem tudja a szocialista erkölccsel összeegyeztetni, és ettől készül ki idegileg, vagy hogy a Te Deum alatt a Kommunista Kiáltványból énekel részleteket, de a Tosca alapvetően mégsem politikai dráma, ha van benne szerelem és perverzió, akkor megállhat így is a lábán. Ha nincs, akkor valószínűleg az időnket pocsékoljuk.

Tovább

(Pavarotti: Greatest Hits, Decca)

Tényleg körbeölelt? Nem is tudom. Akkor, az Erkel Színházban nem az volt az alapélmény, hogy körbeölel, hanem hogy tényleg ő ül ott a testesek Bohéméletében. Kincses Veronika és Sólyom-Nagy Sándor, igazából csak ők voltak testesek, és semennyire sem volt zavaró, tudta az ember, hogy ez egy opera, nem dokumentumfilm a párizsi szegény művészekről. Felment a függöny, és Pavarotti ott ült a színpadon, gondolom, saját jelmezben, mert menőbb volt az inge, mint bárkinek a nézőtéren, és megszólalt, és nem a körbeölelés volt az alapélmény, hanem az, hogy: ez igaz.

Tovább

(Bach-kép-más-képp – Magyar Zene Háza, szeptember 9.)

A helyszín a Magyar Zene Háza, végre eljut az ember az akusztikailag gyanús koncertterembe. Gyanús, mert üveg a fala, és az ilyen kemény rezonáns felületről a legendásan rossz akusztikájú Márványterem ködlik föl, ami most mégis mennyire hiányzik. De épp ez az új helyszín kiválthatja, itt lehet pici koncerteket, furcsa koncerteket adni, épp olyanokat, mint ez. Rozmán Lajos Bachot játszik C-klarinéton.

Tovább

(Kurtág: Kafka-Fragmente – Harmonia Mundi, 2022)

Hallgatom így is, úgy is, egyben, elejétől a végéig, és darabokban, tetszőleges sorrendben, szorongva és csodálva, kételkedve és meggyőzve. Kurtág, aki saját maga szerint „nem a szavak embere”, valójában persze nagyon is a szavak embere, azért bánik velük fukarul, de közben úgy válogatja össze őket, a más szavait, hogy azok az ő művéhez is kulcsot adjanak. Hogy az ember azt érezze: érti ezt a zenét.

Tovább

(Schubert: Symphonies Nos 8 & 9 – Pentatone, 2022)

Vannak talán mindannyiunknak szép emlékeink a belga kontratenorról, és nem is énekes korából, vezényelt a Müpában Bach-passiót, készültek Mozart-lemezei, de Jacobs akkor igazán szép élmény, ha vannak énekesei is. Jól választja ki őket, tudja, ki mire képes, és úgy kíséri őket, mint aki maga is megszenvedte a túltengő karmesterek zsarnokságát. Mint aki tudja, hogy az énekes nemcsak mennybe tud szállni, de a pocsolyába is verheti az orrát, a közönség a legritkább esetben teszi felelőssé egy sikertelen produkció miatt a kíséretet, mindig az énekes viszi el a balhét. Mintha Jacobs a karmesteri karrierjét ennek a célnak szentelte volna, megadni az énekesnek, ami neki jár, minimalizálni a kockázatot, hadd repüljön a dalnak könnyű szárnyán, akinek szárnya van.

Tovább

(Tenorissimo – Magyar Állami Operaház, augusztus 19.)

Tovább

(Verdi: Attila – Margitszigeti Szabadtéri Színház, augusztus 14.)

Nem tudom, volt-e idő, amikor az Attila olyan opera volt, amelynek szereplőiben a közönség tagjai magukra ismerhettek, de ha volt, mára elmúlt. Nem te ölöd meg, hanem én – ilyen alapon ma már nem szokás összeveszni. Talán ez a teljes korszerűtlenség az oka, hogy most annyira otthon érzi magát az ember a margitszigeti előadás nézőterén. Nekünk szól, de nem rólunk, egyrészt a Szabadtéri Színház követi a saját hagyományait, és újra eljátssza azt a darabot, amely hiába Verdi, nem tudott az operaház falai közé becsusszanni, másrészt mi magunk is fölvesszük ezt a nyári, ernyedett állapotunkat.

 

Tovább

Mi is a titok? Van egy ember, aki olyan nagyon nem tud gitározni, de azért gitározik, olyan nagyon nem tud énekelni, de énekel, és szinte egyetlen színpadi-pódiumi eszköze az, hogy zavartan pislog. Áll, elég szerencsétlenül, de közben persze helyes fiú, szép középkorú ember, és most érzem igazán, hogy bárcsak láthattuk volna öregembernek is. Mert nyilván ez a titka: ha olyanok volnánk, mint Cseh Tamás, akkor békében élhetnénk magunkkal. Vagyunk, akik vagyunk. Pillogunk a reflektorfényben, de a helyünk megálljuk.

Tovább
Élet és Irodalom 2024