(Gershwin: Porgy és Bess – A Metropolitan Opera előadásának élő közvetítése a Müpában, február 1.)

Ez egy bonyolult opera. Nem azért, amit mondani szokás, hogy micsoda címszereplői vannak, egy súlyosan mozgássérült Rómeó és egy kiöregedőben lévő kábítószeres lotyó Júlia. Ha csak az operáknál és a címszereplőknél maradunk, volt erre már példa a Porgy előtti történelemben is, Rigoletto is biceg, és a traviata sem volna kellemes vendég a családban.

(Domingo 50 – gálakoncert a veronai Arenában – Uránia Filmszínház, január 25.)

Domingo viszont 78 éves volt a nyáron, ennyi idős korban nem volna más dolga, mint otthon krahácsolni, és azon elmélkedni, hogy jaj, milyen nagy énekes is voltam egykoron. Nem az a lényeg, hogy nem tudja abbahagyni, hanem hogy kiteszi magát ennek a baritonlétnek, hogy nekirugaszkodik újfent a pályának, hogy a legelvakultabb hívek és rajongók is megeresztenek egy-egy viccet, jövőre majd ő lesz az Éj királynője.

(Gautier Capuçon és Yuja Wang hangversenye – Zeneakadémia, január 16.)

Amúgy nincs semmi baj, vagy legalábbis, ami Yuja Wangot illeti, vele tényleg nincs baj, peregnek a hangok, játssza, amit kell, aztán kibotorkál az őrülten magas sarkú cipőben, visszabotorkál. Akkor már nagyobb a gond a szintén világsztár minősítésű Gautier Capuçonnal, aki hamis, és egyre hamisabb. A Franck A-dúr szonáta második tétele után még Wang is leüt egy-két hangot, mintha jelezni akarná, hogy hangolásra szorul a cselló, de Capuçon nem hangol, inkább nyekeregtet.

(Berg: Wozzeck – élő közvetíts a Metropolitan Operából, január 11.)

Nem szeretnék túl sokat belelátni a rendező Kentridge-be, mert alapvetően azt érzem, hogy az operarendezés számára elsősorban mégis díszlettervezői feladat, nem az egymásnak éneklők foglalkoztatják, hanem amit látunk, az a szörnyű rendetlenségnek ható szörnyű rend, ami a színpadon honol, és ami felszámolhatatlan.

Úgy 1970-ig egyértelmű volt a helyzet: Beethoven a legnagyobb. Legfeljebb az a kérdés, hogy ő a legnagyobb zeneszerző, vagy ő a legnagyobb géniusz a földiek között. Újító és megőrző, egy halom zenei műfaj elindítója, egy még nagyobb halomnak a csúcsra járatója, mert szimfóniát, zongoraszonátát, vonósnégyest, hegedűszonátát soha senki, sem azelőtt, sem azóta. Aztán eljött az 1970-es év, a bicentenárium, és utána mintha átbuktunk volna a csúcson, hirtelen kiderült, hogy másoknak is helye van a dobogó tetején. Sőt, mintha neki magának nem volna helye a dobogó tetején, mert van két felfoghatatlanabb alkotó is, Mozart és Bach.

(Peter Schreier 1935–2019)

Peter Schreier olyan tökéletesen töltötte be a német tenor szerepkört, hogy egy ideig nem is tudtak jobbat kitalálni helyette. Énekelt a Böhm-vezényelte Mozart-operákban, Bach-oratóriumokban és kantátákban, de énekelt Wagnert is. Azóta is klasszikusnak megmaradt lemezeken, Karajan Mesterdalnokok-lemezén ő Dávid. Hans Sachs meg a barátja, az egy éve elhunyt Theo Adam. Drezda rohammal vette be Wagnert.

(A Fesztiválzenekar koncertje – Müpa, december 12.)

Rendben van, de mire kellett akkor Finzi? Gerald Finzi angol komponista a XX. század első feléből, ahogy az angol zenét fölfedezik, vagy legalábbis nő a fontossága, úgy erősödik Finzi ismertsége is, de ott még nem tartunk, hogy magyar zenekarok rendszeresen játszanák a műveit, vagy a közönség legyintsen, ne már, megint Finzi, a könyökömön jön ki. Műsorra tűzni, mondjuk a Levélhullást egyelőre vállalás, karmester és komponista kockáztat, hogy az első tíz perc esetleg aláaknázza a koncert hangulatát, a közönség bele sem rázódik a hangversenyélménybe, és mire ocsúdna, vége is van az első résznek. Ha Finzi, akkor mégis harc, vedd észre, szeresd meg, vagy legalább annyit érezz, hogy másnak ez sokat jelent.

(Komlósi35 – Erkel Színház, december 9.)

Ennyi most legyen is elég a tiszteletből, mert a Komlósi35 gála legfontosabb tapasztalata az, hogy Komlósi Ildikónak még minimum öt éven át kötelező a csúcson lenni, hogy eljöjjön egy Komlósi40 is. Mert a 35 ünneplésnek egészen szerencsétlen volt, nem csak a főigazgatói ki nyer ma jellegű beszéd miatt (ha jól látom, az ott Willard White a képen), végül is elég jól ismerte föl a híres énekeseket Ókovács Szilveszter, sokkal inkább fájt az egész este búbánatos feketesége.

(Mariss Jansons 1943–2019)

Mariss Jansons november utolsó napján meghalt. Lehetett sejteni, hogy baj van, sok koncertet mondott le, összeesett a pódiumon, aztán az egész nyarat kihagyta, de ősszel újrakezdte. Eddig tartott az ereje.

A nagy karmesterek között talán Mariss Jansons volt a legügyesebben eltitkolt nagy. Volt ennek politikai oka is, amikor Karajan hívta maga mellé asszisztensnek, a szovjet hatóságok egyszerűen nem adták át az invitációt. Karajan nyilván csodálkozott, de talált magának másik alkalmas embert.

(Steve Reich: Music for Ensemble and Orchestra – Zeneakadémia, november 24.)

Persze, az is nagy hiba, ha összekeverjük Philip Glasst Steve Reichhel. Nyilvánvalóak a hasonlóságok, és talán nem annyira nyilvánvalóak a különbségek, remélem csak, hogy jól látom: Reich fontosabb. Zenébb. Tisztább. Egyenletesebb és talán bátrabb is. Nem akarom az 1984-es Akhnatent egy hároméves zenekari műhöz hasonlítani, vagy nem jobban, mint amennyire muszáj, de ma már voltaképpen nem is egyértelmű, hogy mi is a minimalizmus, mitől is volna repetitív ez a zene.

(Paganini – Schubert – Warner, 2019)

Szép vállalás, ha ez volt Vilde Frang célja. Mindenesetre olyan, mintha ez volna, mert nem csak Schubert és Paganini, de a művek az ihletet énekelt dallamokból merítik. Schubert C-dúr dantáziája, amelyben elhangzik a Sei mir gegrüsst című dal, és a rá írott variációk, Paganinitől pedig két operaária hegedűs feldolgozása, az I palpiti és a Nel cor piu non mi sento. Persze az a trükk már nem sikerül tökéletesen, hogy Paganiniből Schubert legyen, Schubertből meg Paganini, mert ahhoz Vilde Frang maga túlságosan Schubert-barát.

(Puccini: Pillangókisasszony – közvetítés a Metropolitan Operából, november 10.)

Minghella azt mondja egy, a bemutató körül készült filmen, hogy amikor dicsérik a rendezését, azt mondják, mennyire szép. Ennél rosszabbat nem is mondhatnának. Szívszakasztónak kell lennie.

De az is.

(Bach: Csellószvitek – Zeneakadémia, október 31.)

Ez most nem leleplező jellegű írás, Várdai ezer okból megérdemel mindenféle tapsokat és hangos tetszésnyilvánításokat. Nem minden élmény zenei élmény, bizonyos értelemben a hat (mind a hat) szvit műsorra tűzése is mintha másról szólna, mint a művekről. Mondjuk így: állapotfelmérés, itt vagyok, eddig jutottam, innét lépek tovább, hogy feljebb vagy lejjebb, az más kérdés.

(Edin Karamazov – Zeneakadémia, október 25.)

Edinben, persze, az a jó, hogy kicsit sem tesz úgy, mintha ő lenne a világ második leghíresebb lantművésze, még a nagybetűs művészet jelenlétét sem akarja éreztetni, becsámborog a színpadra, bakancs, bő gatya, nadrágtartó villan a viseltes, barna zakó alól. Könnyelműen fog a húrok pengetésihez. Úgy értem, nincs a szokásos hangolás, csendesülés, és akkor most belevágunk, hanem már maga a hangolás is a műnek tűnik, mert értelmes futamokat játszik, és ugyan ki ismeri annyira Zamboni 9. lantszonátáját, hogy teljes biztonsággal fel tudná idézni, hogyan is kezdődik?

(Puccini: Turandot – A Metropolitan Opera előadásának közvetítése a Müpában)

Negyedszer látom a Metropolitanből a Turandotot, úgy értem, többedszerre, de négyféle szereposztásban, és ez most a leggyengébb. Nem igazi panasz, szó sincs róla, soha ne kelljen rosszabb szereposztásban meghallgatni az operát, de Christine Goerke nem olyan döbbenetes kisugárzású, azt nézem csak, hogy vibrál a nyelve a szájában, ami mégsem jó nézői hozzáállás.

(Claudio Abbado – Early Recordings, Warner Classics, 2019)

A lemezt három Tartini-hegedűverseny zárja. Abbado helyett a hallgató inkább Tartinire csodálkozik rá, hogy mennyivel több, mint szobor Piran főterén, és hogy nem csak az Ördögtrilla-szonáta szerzője. Hangszerközpontú szerző, de a virtuozitásnak jelentősége van. A virtuozitáshoz meg ott a szólista, Franco Gulli, aki sokkal jobban elfelejtett vagy talán meg sem jegyzett zenész, mint Claudio Abbado, pedig nagyszerű hegedűs, tisztán és, ha szabad így mondani, teli szájjal játszik, nagy hangon és nagy lélekkel, varázslatosan egyszerűen és keresetlenül.

(Kálmándy 30 – Erkel Színhát, október 5.)

Ez most nem a főpróba, hanem maga az előadás, az ember egyszer ünnepli a harmincadik évfordulóját, egyszer ünneplik a Kossuth-díját, miért kell mindennek ilyen álmatagon lezajlania? Tudom, hogy ez a nulla vérnyomás a hosszú élet titka, hogy ezt így kell profin csinálni, így kell beosztani az erőt, de az operában épp az a jó, amikor felszakad a szertartásosság, hiába a bonyolult frizurák és fehér csokornyakkendők, azért ezek ketten megtépik egymást. Most nem tép senki senkit, gyeplő nincs a lovak közé dobva, a közönség is mintha elégedett volna, de nem lelkes.

(Pavarotti – forgalmazza a Big Bang Média)

De még így is meglepett, Pavarotti mennyire él, hogy tizenkét évvel a halála után is arra kényszerít, hogy megváltoztassam az elképzeléseimet róla, és nemcsak róla és vele kapcsolatban, hanem általában a művészetről meg művészéletről. Lehet persze erre azt mondani, hogy ez nem az ő hatása, csak felhasználják a hangját és az arcképét, ezt nevezik dokumentumfilmnek, mégis van valaki a film mögött, Ron Howard rendező, aki valahogy oda tudott célozni és találni, hogy ez a film mindenkinek megfeleljen.

(Ránki Dezső zongoraestje – Müpa, szeptember 21.)

Közben egy kicsit az is zavar, hogy miért nincs őrületes fogadtatás, hujjogás, őrjöngés, nevek skandálása és hetven ráadás. De ez is butaság, a közönség nem tombol, de csak azért, mert ez nem tombolós hangverseny, a fogadjisten olyan, mint az adjonisten, mindenki figyel, senki nem fészkelődik, nincs krákogás. Nincs ráadás, de Ránki már másfél órája zongorázik megállás nélkül, nincs szünet, a zongora félhalott, és egyébként is: mit lehetne még érdemben hozzátenni a C-dúr fantáziához? Legfeljebb a Liszt h-moll szonátát, de majd egy másik alkalommal.