► Verdi: A végzet hatalma – az Erkel Színház előadása a YouTube-on

Fölkerült most a YouTube-ra egy 1991-es A végzet hatalma előadás. Erkel Színház, Marton Éva a főszereplő. A képminőség nem valami csábos, az előadás eleve sötétre volt világítva, hogy jelezze a háború vagy nem is tudom, mi sötét erejét. Így is meglepetés, akkor, amikor láttam, nem jöttem rá, hogy Dürert használta a díszlettervező Makai Péter az egyébként nem túl ötletes színpadképhez.

► Influences – Mariam Batsashvili, Warner, 2025

Olyan biztató volt az első. Annyi év telt el azóta, zenei szempontból gyenge évek, covidos idők, de akkor most itt a második, hová jutottunk? Az első lemez maga volt a rokonszenves ajtónyitás, kopogás, hogy szabad-e bejönni. Hogyne volna szabad annak, aki így tud zongorázni. Aki ilyen romantikus lélek, Chopin- és Liszt-műsor, persze azt is érezni lehetett, hogy Liszt az igazi szívcsücsök, Chopin is úgy szólt, ahogy Liszt játszhatta, van ennek szépsége, bája, okossága. De hogyan tovább? Mi lesz Mariam Batsashviliből? Liszt-szakértő, vagy kiderül, mennyi egyéb szerzőnek is szakértője? Vegyes program vagy monománia? Vagy koncepció?

► Rossini: A sevillai borbély – élő közvetítés a Metropolitanből

Elég érdekesek? A kérdést persze leginkább a rendezőnek, Bartlett Shernek kellene föltenni. Végül is az idő halad, és eléggé eljárt már az ilyen csíkos selyemnadrágos, a haján piros kendőt viselő Figarók felett. Ha csak arra gondolok, hogy idehaza milyen Sevillai-rendezéseket láttam, Kerényi Miklós Gábor kokaincsempész-változatát, vagy Kovalik Balázs szegedi varázslatos tébolygását, amelyben a zenemesternek öltözött Almaviva egy dobfelszerelés mögött adja a zeneórát, Bartlett Sher szellemileg egyszerűen igénytelen. Ajtókat tologatnak, hogy legyen min ki- és bemenni. Ez is Sevilla, és a közönség elég szorgalmasan nevetgél a régi poénokon. Nem kockáztatni semmit, ez az előadás mottója.

► Mozart: Idomeneo – Magyar Állami Operaház, május 24.

Az ürességtől való szorongás a továbbiakban is meghatározza a színpadot. Jönnek a táncosok, a kórus is valami vakaródzós betegségbe esik. Vannak stabil kivetítők, mindenféle különös, reklámnak látszó feliratokkal, hogy veteránokat ingyen szkennelnek, akármit jelentsen is ez, de tudja jól az ember, hogy ha kivetítő van, akkor előbb vagy utóbb kamera is lesz, a címszereplő Idomeneo két áriáját is közvetíti a helyi televízió. Mennyire eredeti! Mennyire szép! Ámbár talán szebb, mint Brickner Szabolcs eleinte biztató, de egyre fogyó hangja, a nagyobbik ária, a Fuor del mar még megszólal, kicsit érdektelenül, de ebben talán az est karmestere, Cser Ádám is tettestárs, hanem a darabot záró búcsút én már érzékszervi csapásként élem meg. Visszatér szívembe a béke, énekli Idomeneo. Az enyémből meg épp elköltözik.

► Donizetti: Stuart Mária – Magyar Állami Operaház, május 14.

A koncepció annyira önveszélyes, hogy már a bemutatón is megbukott. Van egy igazi nagy nő, egy nőstény oroszlán, Erzsébet királynő, őrlődik szerelem és kötelesség között, hozzá kellene mennie Franciaország királyához, de mást szeret. Ennek hangot is ad. Balga Gabriella ha nem is nőstény oroszlán, de nincs messze tőle. Kicsit magas neki a szólam, de nem képtelenül, és van benne indulat, izgalmasság. Erre kell megérkeznie Stuart Máriának, akiben nincs indulat, nincs igazi izgalom, de van szépség.

► Mozart, Verdi, Wagner – Favourite Arias – Hungaroton, 2025

Tulajdonképpen katasztrófa. Közös katasztrófa a karmester Kovács Jánossal, aki mintha nem érezte volna át, mennyire a segítségére szorulna az énekes, a maga korrekt kompromisszumára törekedvén teljesen élménymentesre varázsolja a Tűzvarázst. Tűz? Varázs? Egy köhintéssel elfújná bárki. A kompromisszumban az a korrekt, hogy a zenekar azt játssza, ami le van írva. De ami a kompromisszumot illeti, egy pillanatra sem játsszák azt, amiről szó van, gyenge gyakorlótempóban szólnak a hangszerek, a nagy, finálét sem hallani, sem megsejteni nem lehet. Ennyit tud a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar? Akkor miért ők kísérnek? És marad a félelem, hogy jaj, csak még egyszer ne kelljen meghallgatni.

► Ravel: Fragments – Warner, 2025

De mi a kiadói vagy előadói álláspont? Nyilván az, hogy Ravel-év van, valamivel illik előállni. Csak mivel álljon elő az, aki zongorista, és kilenc évvel ezelőtt közmegelégedésre fölvette már az összes Ravel-zongoraművet? Ez volna a Bertrand Chamayou-probléma. Ő az, aki fölvette az összes Ravelt, ráadásul francia is, az évfordulóra valamit fakajtania kell. Csak kicsit könnyíti a helyzetet, hogy Chamayou nemcsak Ravel-szaki, de a kortárs zenében is otthon van, így éppenséggel összeállíthat valami Ravel-hommage-t is, ki mit gondol zenében kifejezve, vagy kire milyen hatással volt a pályán Ravel.

► Verdi: Don Carlos – Bastille Opera, április 25.

A zenekar csodálatos, főleg a vonóskar, tisztán, mégis tömbszerűen szól, jó keze van Simone Youngnak, és jó elképzelései, néha kicsit idegesek a tempói, de ez fájni csak később fog, amikor jönnek a flamand követek, és az a híres, szép, könyörgő dallam valahogy nem tűnik elég szívhez szólónak. Biztosan van valami oka, de nem nagyon bántó

► Bach: Húsvéti oratórium – Sony

Ormándyról van szó, a nagy, romantikus hangzás mesteréről, vagy, ha kicsit árnyalni akarjuk a képet, akkor a bő, dús, impresszionisztikus zenekari hatások bajnokáról. És akkor az első lemez Bach Húsvéti oratóriuma. Nem mondom, hogy ritkaság, de keményvonalas Bach-rajongóknak sincs feltétlenül a kisujjában annyi húsvét környéki oratórium, elsősorban a passiók, de vannak húsvéti kantáták is. Ez pedig pontosan micsoda? Kantáta, de világi kantátának indult, aztán átalakították a szöveget, de megtartották az ünnepi hangvételt, a trombiták szólnak, feltámadt Krisztus.

► Kammerorchester Basel, Pusker Júlia, Izabelė Jankauskaitė – Zeneakadémia, április 10.

A zenekar egyébként jó nagy, senki nem merné lekamarázni őket ránézésre, főleg akkor nem, amikor a fúvósok is csatlakoznak a Bartók 1. hegedűversenyhez, tele van velük a Zeneakadémia. De nem úgy szólnak, mint egy nagyzenekar. Igazából még kis zenekarhoz is csak mértékkel hasonlítanak, mintha szétszakadnának a szekciók, jobban hallom az utolsó három pultnál ülő hegedűsöket, mint a koncertmestert. Soha nem jó érzés, de Bartók Divertimentója esetében végképp nem az, elvész a játék a zenekar és a szólisták között. A Hegedűversenyben Pusker Júlia a szólista, szép is, jó is, komoly is, unalmas is, azt érzi az ember, amit nem akar: mennyire igaza volt Geyer Stefinek, amikor eltette a partitúrát.

► A Müncheni Filharmonikusok koncertje – Müpa, április 4.

Nyolcvan éve halt meg Bartók Béla. Lehetséges, hogy a zenéje még most sem közkincs? Bármit tettek életében és élete után a világ nagy magyar karmesterei, Reinertől mondjuk Fischer Ivánig, jön egy karmester, Pablo Heras-Casado, aki ebből az egész zenei világból egy hangot nem ért?

► Gounod: Faust – Magyar Állami Operaház, március 29.

A közönség megértőbb nálam, és Sáfár Orsolya így is szép sikert és hangos bravókat kapott a nagyon nem telt háztól. De általában sem jártak rosszul a főszereplők. Haja Zsoltot is ünnepelték, így kétszer is lelkiismeret-vizsgálatot tartottam, de nem mondhatok mást: nekem ez annyira nem tetszik. Az orgánum felső regisztere száraz kiabálássá változik, és nehéz volna nem észrevenni, hogy amikor dalra nyitja a száját, a bariton nagyon odafigyel, hogy a színpad elejére álljon, ahonnét nagyobbnak tűnik a hangja. De ami nála hiányzik, az a címszereplő Andrei Danilovnál megvan, úgy értem, a felső regiszter.

► Gálaest az Operában – március 23.

Nem akarom a frászt hozni senkire, szó sincs romos hangról. Amiről szó van, az egy romlásnak indult hang, ami még mindig úgy szól, ahogy kell, talán jobban is, úgy értem, a mostani Anna Netrebko magvasabban és hangosabban szól, mint a húsz évvel ezelőtti. És mást is énekel, a Turandot-nagyáriával kezd, vagy talán ez is fontos: nem ő kezd.

► Beethoven: Fidelio – élő közvetítés a Müpában, március 15.

A Met-szint azt jelenti, hogy aki használható, az ott van a színpadon. Ez elsősorban Lise Davidsenre vonatkozik, akinél ma jobb drámai szopránt nem könnyű találni, akinek a puszta jelenléte indokolttá teheti az előadást. Persze a színház nem elégszik meg ennyi indokkal, így a kezdés előtt az igazgató, Peter Gelb elmondja, hogy Beethoven Napóleon és az európai egyeduralom (?) ellen harcolt. Azt nem teszi hozzá, hogy ez ellen Beethoven csak úgy tudott harcolni, ha Ferenc császár mellé áll, pedig őt sem szokás a legnagyszerűbb uralkodók között számontartani, de ez körülbelül mellékes, a lényeg, hogy a Fidelióval ők, New Yorkban, reményeik szerint Putyin ellen küzdenek.

► Zubin Mehta, West-Eastern Divan Orchestra  – Müpa, március 10.

Lehetett sejteni és látni, hogy Zubin Mehta nem lesz fizikailag a csúcson, lehetett remélni, hogy a szellem legyőzi a romlandót, de most nem így alakult. Két nagyon is a repertoár gerincét jelentő művet játszottak, a Beethoven Pastoralét, és Schuberttől a nagy C-dúr szimfóniát. A Pastorale az első pillanatoktól fogva nagyon sápadt benyomást keltett, és a sápadtsága a tételek során csak fokozódott, ennyire barátságos, langy esővel permetező vihart talán még életemben nem hallottam.

► A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje – Müpa, március 2.

A hangverseny második része azonban igazi új kezdetet jelent, leginkább az előadott mű miatt. Bartók Concerto – ez jelenleg önmagában a probléma. Egy nemzeti nevet viselő zenekarnak kötelessége Bartókot és Kodályt (meg Lisztet és Erkelt) játszani. De a Concertóhoz nyúlni Kocsis Zoltán után, akinek olyan ellenállhatatlan képessége volt arra, hogy azt érezze a hallgató: övé az egyetlen és kizárólagosan érvényes interpretáció – nem mondom, hogy öngyilkosság, de elég kockázatos. Ráadásul az emlékekkel kell küzdeni, mindenki azt fogja mondani, hogy Kocsissal jobb volt, még az is, aki soha nem hallotta vele.

► Verdi: Macbeth – Magyar Állami Operaház, február 22.

Az ember úgy érzi magát, mintha nem Pesten volna, hanem egy színvonalas, de viszonylag kicsi operaházban valahol Európában. Tudom, hogy azelőtt ez volt a vágyunk, ne ez a magyar ugar köszöntsön ránk az Operában is, ha egyszer nemzetközi műfajt nézünk, ahová vendégművészeket is lehet hívni, de most, hogy a vágyunk teljesült, rájövünk, hogy rossz volt, amire vágytunk.

► Schönberg: Gurre-dalok – Erkel Színház, február 15.

Schönberg maga ugyan azt mondta élete vége felé, hogy a Gurre-dalokat írhatta volna egy szál gitár- és harmóniumkíséretre, akkor is el tudta volna érni ugyanezt a hatást – de az vajon kit érdekelne? Így meg annyi ember van a színpadon, hogy a kórus már csak az oldalpáholyokban fér el, a hallgatót elkábítja, körbeveszi, magába meríti a zene, egyszerre érzi azt, hogy valami rettenetesen menő dolog részese, és hogy ez a menőség semmiféle erőfeszítést nem kíván tőle, elmerül, mint valami frissen húzott ágyban, és hagyja, hogy dolgozzon a félálom.

► A Fesztiválzenekar barokk estje – Zeneakadémia, február 8.

A lényeget el ne felejtsem mondani: nagyon szépen énekelte a dalt Stefanie True. Ennek ellenére nem értek egyet az első rész egybedolgozottságával. Persze, ügyes dolog, nem állunk meg a számok és szerzők között, rövid átvezetés után jön Lully, Corrette és megint Purcell, az ember úgy érzi, mintha valami streamert hallgatna, vagy bekapcsolva maradt volna a rádió egy barokk válogatásban, és ez ellazítja a figyelmet, csak szól a zene, amíg megfőzöm a kávét vagy elolvasom a híreket.

► Mozart: c-moll mise, Jordi Savall – Müpa, január 30.

Ami azt illeti, nagy egyházi mű, és most még nagyobbat próbáltak belőle fabrikálni azzal, hogy befejezték. Mozart ugyanis feltehetően félbehagyta a c-moll misét, bár a művet előadta Salzburgban, de pontosan azt sem lehet tudni, milyen formában, és vajon töredékként vagy egyéb művekből vett át kiegészítéseket? Ha befejezi, talán ez lett volna a harmadik nagy-nagy mise a komolyzenében (csak a méretekre gondolok, nem a színvonalra), a Bach h-moll és a Missa solemnis mellett. Nyilván okkal nem fejezte be, de így persze lehetőséget teremtett mindenféle nagyon tisztességes, de mérsékeltebben tehetséges embernek, hogy a munkát elvégezze.