(Wagner: Lohengrin – közvetítés a Metropolitanből, Müpa, március 19.)

Mintha másról szólna egyébként is a Lohengrin, mint amihez szokva vagyunk. Nem tudom, hogy ez most az idők szava, vagy az előadást rendező François Girard-é, de ez egy másik történet, nem egyszerűen a megmentés és megmenthetetlenség drámája. Az előadás a holddal kezdődik, a nyitány alatt a holdat látjuk, a föld alól nézzük, egy üregből, ahogy egyre gyorsabban forog, forog, aztán robban, megérkeztünk. De hová is? Jövőbe vagy múltba? Az emberek mindenesetre a föld alatt élnek, rejtőzködnek és gyűlölködnek, köpönyeget viselnek.

(János vitéz, Magyar Állami Operaház) 

Boncsér Gergely alakítja János vitézt, talán azon az alapon, hogy itt tud a legkevesebb kárt okozni. Van még mellette egy figyelemre méltó Strázsamester, az mégis különös, hogy valaki olyan hangerővel lép föl az Operában, hogy ha közben a tánckar megveri a csizmája szárát, akkor az énekhangot már alig-alig lehet hallani.

(Passacalle de la Follie – Warner, 2023)

Nem muszáj meghallani, de aki akarja, észreveheti, hogy lassan, de biztosan alkonyodik Jaroussky hangja fölött az ég. A magasságok kilógnak már a hang általános színéből és szépségéből, mintha benne felejtették volna a gombostűket egy szépen omló bársonyban. Ami elmúlik, egyúttal valami gazdagodást is hoz, Jaroussky intenzíven, színesen énekel, dolgozik, anélkül, hogy az interpretáció nagyon munkásnak hatna. Tudja ő is, hogy már látni a sötétséget az alagút végén, nyilván nem véletlenül vezényel egyre többet, de most még épp azt az utolsó vagy utolsó előtti pillanatot halljuk, amikor még szól minden.

(Massenet: Werther – Müpa, február 22.)

Tassis Christoyannis elsőrangú lélek- és szívfájdító, lehet mondani, hogy nincs sok változatosság az alakításában, néz előre, kicsit fölfelé, és énekel. De nagyon énekel, úgy értem, nagyon szép a hangja, nagyon szép a lelke, amit ezzel a hanggal fejez ki. Attól, hogy nem tenor, mintha fölszabadulna ő is, a szerep is bizonyos kényszerektől, az Osszián-dal magasságait nem kell belesüvíteni a Müpa légterébe, az egész szerep bámulatosan homogénné vélik, amit, fura módon megtámogat az énekes külsejének meg nem felelése. A mostani Werther nem délceg és sápadt ifjú, hanem ősz manusz, nagy szakállal. Na és, öregen nem fájhat a szív? Nem fájhat a világ? 

(Lawrence Brownlee és barátai – Müpa, február 19.)

A kevéssé csábos környezetben aztán Lawrence Brownlee tényleg kiragyogott, nem is a hangszíne, mert az mintha lassan melegedett volna be, hanem a nagy-nagy ívek, széles és elegáns vonalak, amelyekkel a Rossini-, Bellini- és Donizetti-részleteket énekelte. És a magasságok. Nem azok a megrendítő, az emberi teljesítőképesség határait feszegető nagy pillanatok, de van a tenorságnak ilyen értelme is, magas hangok özöne.

(Jean-Efflam Bavouzet, Louis Langrée – a Fesztiválzenekar koncertje a Müpában, február 10.)

Melyik francia érti jobban? Mert Louis Langrée a Fesztiválzenekarral valami ködös, mesés, bágyadt Lúdanyó meséit vezényelt, titokzatosat és fátyolosat, de ha az ember fölkiáltana, hogy igen, ez az igazi Ravel, akkor ott vannak az emlékei Pierre Boulezzel, aki egészen másképp képzelte el a darabot, és örülök, hogy nem kell eldönteni, hogy ki franciább a franciánál.

(Britten: Peter Grimes, Párizs, Palais Garnier)

Hiába hinné azt bárki, hogy egy jó Peter Grimes-előadásért minimum Londonig kell szaladni, Párizsban is értenek hozzá. Angol rendező, főként angol énekesek, egy igazi sztár is, Simon Keenlyside, annyira sztár, hogy kicsit sem próbál sztárnak lenni, hagyja, hogy más legyen a főhős, Allan Clayton. Aki majdnem ijesztően azonosul a társadalom szélén tántorgó Peter Grimesszal, nem is akkor ijesztő, amikor énekel, mert mikor azonosuljon a szereppel, ha nem ilyenkor, de Clayton a taps alatt is furcsa, a szeme zavaros, még nem tért magához, álmodik. Azt álmodja, hogy ő Peter Grimes, vagy Peter Grimes álmodja, hogy épp a párizsi Operában kell elénekelnie a történetét.

(Verdi: A trubadúr, Bastille Opera, január 24.)

Végül pedig számunkra a legfontosabb: Azucenát a temesvári Kutasi Judit énekli, a nagyszabású szereposztásban nagyszabású énekesnőként, gyönyörűen szóló mélységekkel. Először énekel a színházban, de nyilván nem utoljára, a közönség odavan érte, és minden oka meg is van rá. Voltaképpen miatta jöttem, hogy megismerjek egy fiatal mezzót, aki mennyire sokra vitte máris, csak föl kell fedezni.

(Verdi: Otello – Magyar Állami Operaház, január 20.)

Ha megvan a két főhősünk, akkor talán hátra is dőlhetnénk, ez végül is opera, ha el van énekelve, akkor majdnem mindegy, mi történik a színpadon. Főleg úgy, hogy harmadik főhősünk is van, Desdemonát Létay Kiss Gabriella énekli. Nem nagy megfejtése a szerepnek, de a sápatagságban azért szép, nem múlik rajta semmi.

Pedig valakin múlik, mert amit látunk, az mégsem az Otello. Biztosan számít a világ, amelyben élünk, amelyben ezt a bemutatót megtartották nyolc éve, és már akkor sem illett feketére mázolni Otello arcát.

(Mahler: Hetedik szimfónia – Müpa, január 16.)

Mintha Nelsons is ezen az alapon állna a feladatához, nagyon kevéssé látványos a vezénylése. Nem szenved, nem dicsőül meg, nem színészkedik, a fejét belefúrja a partitúra lapjai közé, és indítja, csitítja a szólamokat. Egy ideig azért nagyon élvezetes ez a furcsa sokrétűség. Meg maga az egész idea, hogy Mahler a legszemélyesebb dolgait, a legtitkosabb éjszakai magányát is úgy osztja meg a világgal, hogy ahhoz emberek százait mozgósítja.

(A Berlini Filharmonikusok koncertje, Digital Concert Hall, január 7.)

Az évad nagy pillanata, másnap már fent vannak a közösségi oldalakon a képek, Argerich és Barenboim együtt a zongoránál, bezárult a kör, az ő közös körük, akármi is a folytatás, az életnek néha van stílusa és formaérzéke. A folytatás viszont nem akármi, hanem Brahms legderűsebbnek mondott szimfóniája, a Második.

(Haydn: Az évszakok – Müpa, január 1.)

Minden kívánságunk így teljesüljön. Idén Az évszakokat vezényelte Fischer Ádám, így könnyen lehet, hogy nem olyan soká megjön a szép tavasz is, de amíg nem érkezik, együtt vágyakozhatunk utána a Rádiókórussal, amely pompásan teljesít, tényleg helyettünk beszélnek, csak szebb hangon, mint mi tudnánk. Alélok, miközben épp nem alélós a koncert, nem azzal nyűgöz le, hogy az emberiség szellemi történetének egy kivételes pillanatát idézi föl, amelyben Haydn megalkotta Az évszakokat, hanem úgy tesz, mintha ez volna az alapállapot, a mindennapi élet, a természetes környezet, amelyben ez a mű szól.

(Beethoven: Missa solemnis – Müpa, december 12.) 

A Gloria végén, amikor Beethoven eldönti, hogy visszahozza a szövegben is a kezdősorokat, akkor mindezt fölmondja, egy másik, maga által kreált formába szorítja a szöveget, többé már nem érdekli, hogy föl lehet-e használni a művét templomban, szertartási körülmények között. Zenét ír, koncertterembe való oratóriumot. Onnét kezdve már egy főszereplője van a műnek, és az nem a Jóisten, hanem annak közeli rokona, Ludwig van Beethoven. Vagy, mondjuk úgy: a Jóisten és ő. Drága kollégám, Isten, aki megteremtette a világot, és benne engem is, aki ilyen jelentős művet alkotok a tiszteletére.

(Puts: Az órák – A Metropolitan Opera előadása a Müpában, december 10.)

Az ötlet, hogy Az órákból operát is lehet írni, csodálatos. Végre egy történet, amit szeretnek az emberek, bizonyos kulturális nívó fölött illik is ismerni, és csupa nem szokványos operai problémával foglalkozik. Ha az ember az azonos neműek szerelméről, bipoláris írónőkről és AIDS-ben haldokló költőkről zenél, akkor nem kell Verdivel és Wagnerrel versenyeznie, senki nem fogja azt mondani, hogy ezt már megzenésítették, csak sokkal jobban. Ráadásul Az órák három főszereplős történet, háromdívás opera, nemcsak azok jönnek el, akik még egyszer szeretnék a színpadon látni Renée Fleminget, de ott van vele Joyce DiDonato és Kelli O’Hara is.

(A sebőzés ötven éve – Müpa, december 4.)

Arra gondoltam közben, mennyire határozott nyomot hagyott Sebő Ferenc, feltehetően nem csak egy-két generáción, de ez a dolog megy tovább, adják tovább a gyerekeknek a szülők. Van, amit ő is tud, amiről beszél, hogy lett folk-rock Magyarországon, ámbár lehet, hogy ez nélküle is létrejött volna, de mindenképpen később. Talán nélküle is énekelnének történelmi énekeket, de kevesebben hallgatnák azokat. Táncház mozgalom viszont aligha lett volna Sebő Ferenc nélkül, ami azokat is érinti, akik életükben nem voltak táncházban, mert valahogy a világ tudomást szerzett a népdalokról.

(Händel: Theodora – Warner, 2022)

Ami Lisette Oropesát és Theodorát illeti, enyhe, de nem különösebben fájdalmas a csalódás. A lényeg nem sikerült, az a húzás, ami valaha John Eliot Gardinernél bevált a Theodorához időben egyébként elég közel álló másik oratórium, a Salamon lemezfelvételekor. A lényeg, ha jól értem, az lett volna, hogy egy némileg idegen hangszínt és hangképzést kevernek a régi zenészek közé, egy vibrátóban gazdagabb hangot, ami jelzi, hogy ez a nő más, ez az alak hangban is elválik a környezetétől. Oropesa ugyan leválik a többiekről, de nem ragyog eléggé, nem ragyog annyira, hogy rögtön értse az ember: ez valami ős-Turandot, aki meglátja, a mennyek kapuján néz be, és mást sem akar, mint Theodora után masírozni a boldog lelkek közé.

(Waltraud Meier dalestje az Operában, november 20.)

A kopott megszólalás stimmel. Meglepően kopott, és jó hosszú ideig azt sem hallom, amit Waltraud Meier mondani tud és akar ezzel a hanggal. Schubertek, Brahmsok, Schumannok, nem jól és nem rosszul, semmiképpen sem valami eredeti interpretációban, inkább a színpadi múlt az erős, hogy ezek a lelkiállapotok el is játszhatóak, legyen ennyi elég. Éneklést, hangi élményt ne tessék várni.

(A Suisse Romande Zenekar koncertje – Müpa, november 10.)

A végén pedig Zarathustra is megszólalt. Az már korábban is látszott, hogy jó együttes a Suisse Romande, nem legendásan jó ma már, de Sosztakovics lehetőséget adott rá, hogy megmutassák erényeiket. A Zarathustra meg mintha másról sem szólna, csak a zenekari erényekről. Hivatalosan persze szó sincs erről, szimfonikus költemény, kommentár Nietzschéhez, de ki olvas ma már Nietzschét azzal a komolysággal, ahogy Richard Strauss szerette volna.

(Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére – Müpa, november 6.)

Hat éve halott Kocsis, a Nemzeti Filharmonikusok tartja a hagyományt, hogy emlékkoncertet szervez november 6-ra, most épp halálos koncertet, két zongorára és zenekarra írott művel, mindkettő variációs forma, és mindkettőben elhangzik a Dies irae gregorián dallama. Remélhetőleg hosszú hagyományról van szó, és belefér majd ez is, az is, nekem Kocsis még mindig elsősorban az életről szól, nem a halálról, jobban örülnék olyan műsornak, amely előrefelé néz, viszi tovább az elejtett fáklyát, ha szabad így mondani. Mindegy, persze, csak ott legyünk valahogy Kocsis közelében. 

(Ildar Abdrazakov hangversenye – Magyar Állami Operaház, október 30.)

Abdrazakov nem a felmelegedésről beszélt, hanem mindenféle, többnyire fájdalmasan édes szerelmes dologról. A jelenség csodálatos, mint valami regényhős, szakáll, barna haj, a szmoking, amely majd szétreped a hatalmas mellkason, és maga a mellkas, amely nemcsak szemre nagy, de rengeteg levegő fér bele, meglepően hosszan tartott hangokkal tud lezárni egy-egy frázist, anélkül, hogy az egész nevetségessé válna. Az a helyzethez egyáltalán nem illő gondolatom támadt, hogy jó lenne megversenyeztetni Abdrazakovot és a fénykorát élő Kováts Kolost, melyikük tud hamarabb pejslivel felfújni egy gumimatracot.