(Haydn, Mozart: Flute Quartets. Noémi Győri, Katalin Kokas, Péter Bársony, Dóra Kokas. Hungaroton)

Ha Mozart ki nem állhatta a fuvolát, annál nagyobb teljesítmény, hogy olyan hajlékony dallamokat, olyan délceg futamokat, olyan madárdalt megszégyenítő csicsergést, olyan vallomásos, bensőséges lassúkat tudott írni a nemszeretem instrumentumra, amilyenek ezekben az alkotásokban sorjáznak. Mi történt volna, ha még szereti is a hangszert!

(Elgar-hegedűművek. Decca)

Hogy Elgar iránt manapság élénk az érdeklődés a brit zeneéletben, mutatja, hogy a Hegedűversenyből a közelmúltban két felvétel is napvilágot látott, szinte egyszerre: Renaud Capuçon az egykori ősbemutató zenekarával, a Londoni Szimfonikusokkal, Simon Rattle vezényletével vette fel (Erato), Nicola Benedetti pedig a Londoni Filharmonikusokkal – a karmester ezen a lemezen Vladimir Jurowski (Decca). E sorok az utóbbi CD-ről szólnak: tekintettel arra, hogy ennek szólistája a kevésbé ismert, erre indokoltabb felhívni a figyelmet.

(Ilja Gringolc, Liszt Ferenc Kamarazenekar – BMC, március 10.)

Vagyis Ilja Gringolc, aki nem tartozik az ortodox historikus régizenei előadók táborába, tőről metszett korhű előadást produkált, s ez igencsak elismerésre méltó. Ami az „izgalmat” illeti: a remek szólista szuggesztívan, szenvedélyesen, nagy lendülettel és spontán gesztusvilággal játszott, megkérdőjelezhetetlen világklasszis produkciót hozva létre.

(Johann Sebastian Bach: Solo Cello Suites. Miklós Perényi. Hungaroton)

Perényi Miklós muzsikálásában több nagy hagyomány öröksége él tovább. Tanárai, Zsámboki Miklós és Banda Ede révén a Popper Dávid nevével fémjelzett iskola leszármazottja, ugyanakkor Pablo Casalstól is éveken át tanult, mesterkurzusainak rendszeresen meghívott, visszatérő hallgatójaként, és művészetének további inspirációforrása volt negyedik mestere, az olasz Enrico Mainardi játéka. Nagyságrendjét, hangszeres tudását, elmélyültségét tekintve Perényi Casals méltó utóda, a zenésztársadalom úgy tekint rá, mint minden idők egyik legnagyobbjára. A Bach-szvitek az ő művészi imázsában legalább olyan jelentőségűek, mint a Casalséban.

(Danyiil Trifonov: Silver Age. Deutsche Grammophon)

De szálljunk le az ezüstkori lóról, hiszen a művelt és érzékeny Trifonovot nem azért szereti a közönség, mert nagy gondolkodó, hanem mert páratlan zongoraművész. A lemez műsora kétségkívül szeszélyes (az egyetlen igazi összekötő kapocs a darabok között, hogy valamennyi orosz) – de mit számít mindez, ha meghalljuk, hogyan játssza a kompozíciókat Trifonov!

 (Kokas Katalin, Kelemen Barnabás és barátaik – Zeneakadémia, február 2.)

A Fesztivál Akadémia Budapest két művészeti vezetője, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás alapította meg a FAB Ensemble elnevezésű, alkalomról alkalomra változó összetételű együttest, amelynek tagjai néhány napja a Zeneakadémián adtak kamaraestet. Három produkciót hallottunk, három remekmű szólalt meg: az első részben két magyar alkotás, a másodikban egy francia.

 (Edward Elgar: Sea Pictures, Falstaff. Elīna Garanča, Staatskapelle Berlin, vezényel Daniel Barenboim. Decca)

Magam pár éve a kanadai alt, Marie-Nicole Lemieux lemezét hallgatva tanultam meg csodálni Elgar rendkívüli szépségű művét. Most  Elīna Garanča egy igazi világsztártól elvárható pontossággal, részletgazdagsággal és igényességgel tolmácsolja, költői-érzékeny énekének hátterét pedig Barenboim vezényletével puhán és árnyalatokban bővelkedve vázolja fel a Staatskapelle Berlin.

Valóban ilyen egyetemes zeneszerző Beethoven? S ha igen, mi teszi azzá? A két lemez előadásai egyszerű, hiteles, maguktól értődő válaszokat adnak a kérdésre. A tolmácsolások a művekben felmutatják az általános érvényűt: az interpretációk rávilágítanak arra, hogy Beethovennek sikerült hangokban ábrázolnia olyan indulatokat és érzelmeket, olyan hiteket, reményeket, haragokat, kétségbeeséseket, mámorokat, amelyek az emberi lényre mindenhol és mindenkor jellemzők, a bennünk rejlő közösre mutatva. E lemezek tanúsága szerint Beethoven korok és nemzetek felett áll, ez művészetének legfontosabb tulajdonsága.

(Daniel Lozakovich, Seiji Ozawa: Beethoven. Deutsche Grammophon, Decca)

(Sergei Babayan: Rachmaninoff. Deu­tsche Grammophon)

Aki Babayannal Rahmanyinovot hallgat, kíváncsi lesz, hogyan játssza ez a zongorista a klasszikus repertoárt. Babayan ugyanis nem „romantikus pianista”, aki csak a virtuóz XIX. századi vagy századfordulós szerzők bravúrdarabjait nyüstöli, azokat, amelyekben lehet a technikát abszolutizálni a zene rovására. Játéka nem egy „Rahmanyinov-specialista” muzsikálása – és a szó jó értelmében nem az. Úgy szólaltatja meg Rahmanyinovot, mint bármilyen más zenét: számára nem a zongora a fontos, és nem is a virtuozitás, hanem a tartalom.

(Beethoven: Songs and Folksongs. Warner Classics)

Ian Bostridge kivételes, nagy formátumú művész. Az előadóművészek ritka típusát képviseli: kifinomult értelmiségi, Dietrich Fischer-Dieskau, Peter Schreier, Hermann Prey vagy épp Peter Pears szellemi rokona és hagyományainak folytatója, akinek produkcióiban meghatározó a lélektani elemzés, elsőrendű fontosságú a szöveg, különlegesen aprólékos a megmunkálás, érzékeny a részletezés. Minden hang, minden hangsúly, minden színárnyalat, minden leheletnyi lassítás vagy gyorsítás fontossággal bír és üzenetet közvetít.

(Kamarazene nagyteremre. Zeneakadémia, október 28.)

A kamarazenében persze legtöbbször az a szép, hogy nincs főszereplő, pontosabban a főszereplő nem személy, hanem a résztvevők között kialakuló áramkör, az egymásra figyelés, a kommunikáció, a gondolatok közös megformálása, a témák, ritmusok adogatása, szellemi és érzéki labdajáték. A dolog a legvonzóbb esetekben nem valakinek a kiemelkedéséről, a primátusról szól, hanem az előzékenységről, az erőszakmentességről és az egyenlőségről, az energiák összeadódásáról.

(Annie Fischers Secrets. Hungaroton)

Fischer Annie rendkívüli művész volt: elmélyült, nagy muzsikus, költői interpretátor, akinek produkcióit kivételes inspiráltság jellemezte. Elhivatott előadója a klasszikus és romantikus repertoárnak, leginkább talán Mozart és Beethoven, Schubert és Schumann műveinek – de sok mást is játszott Chopintől Debussyn át Lisztig, Dohnányitól Kodályon át Szabó Ferencig. Ma, amikor hangversenyen többé nem találkozhatunk játékával, azok számára, akik valaha hallották, felidézhetők az emlékek – ám ezek elhomályosulnak és torzítanak.

(Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – Zeneakadémia, szeptember 22.)

A két nyitány között a zenehallgató elsősorban a stiláris és műfaji távolságot érzékeli, s ezt hangsúlyozta Vásáry Tamás vezénylése is: a Lucio Silla bevezető zenéje még a „régi stílus”, az opera seria üzenetét közvetíti, ez háromtételes sinfonia gyors–lassú–gyors szerkezettel (ebből alakult ki később a koncertszimfónia műfaja), míg A varázsfuvola tizenkilenc évvel későbbi nyitánya már igazi operanyitány. Vásáry Tamás A varázsfuvola nyitányát részben a műhöz illő emelkedettséggel és dignitással tolmácsolta (a fennkölt szakaszokban), részben azzal a dinamizmussal és mesélő játékossággal (a gyors részekben), amelynek képzete a tételhez hagyományosan kapcsolódik.

(Johannes Kreidler: Piano Music. Martin Tchiba. EMT – SWR2)

Martin Tchiba fölényes felkészültséggel, virtuózan és szuggesztívan zongorázik, otthonos a darabok világában, játékában nincsenek félvállról vett mozzanatok – a zenehallgató számára nem lehet kétséges, hogy személyében a kortárs zene elhivatott tolmácsával van dolgunk. Legszebb álmaiban az új zene minden alkotója ilyen áldozatkész előadót kíván műveinek.

(Beethoven 250. Balog József zongoraestje – Magyar Rádió Márványterme, szeptember 1.)

Mindjárt az első esemény, Balog József Beethoven–Chopin-estje, bár nyilvánosnak szánták, kényszerűségből a közönség mellőzésével zajlott le. Felvétel készült ugyan belőle, a rögzített és sugárzásra váró rádiókoncertek azonban az utóbbi időben úgy megszaporodtak, hogy a produkció majd csak jó néhány hét múlva kerül adásba. A beszámoló tehát, melyet a kritikus a hangverseny hangfelvétele alapján írt, ezúttal előbb jelenik meg, mintsem a közönség hallhatta a művész teljesítményét. Tekintsük ezt kísérletnek: kritika mint hangversenyajánló, amely néhány összefüggésre talán előzetesen felhívhatja az esemény majdani hallgatóinak figyelmét.

(Vision String Quartet: Memento. Schubert & Mendelssohn. Warner Classics)

A hangzás sűrű és olykor határozottan nyers, de ez minden esetben illik a zene karaktervilágához. A hangsúlyok igen élénkek, nemegyszer vadak, ám ez is a tételek drámaiságának kifejezője. A tempóvételek szélsőségesek: gyakran úgy érezzük, a hallgatót valósággal elsodorja a zenélés heve – ez is összhangban áll a Schubert- és Mendelssohn-tételek sötét energiatartalmával. Különös és talán egyszeri érvényű szépségeszmény ez: dúlt, karcos muzsikálás, amely ugyanakkor érvényes záloga két vérrel írt önéletrajzi mű hitelének.

(Denis Matsuev: Shostakovich, Schnittke, Lutosławski. Kammerorchester Wien–Berlin, Gábor Tarkövi. Deutsche Grammophon)

Közös persze e darabokban az is, hogy jelentős kihívás elé állítják előadójukat. Olyan művésznek valók, mint Gyenyisz Macujev. A zongorázás szibériai tigrise régi ismerőse a magyar közönségnek, két évtizede halljuk rendszeresen fellépéseit az összes jelentős budapesti hangversenyhelyszínen. Annak idején hamisítatlan fenegyerekként mutatkozott be, nemegyszer olyan módon állítva koncertjei középpontjába technikai virtuozitását és teherbíróképességét, hogy azt nemigen lehetett másképp értelmezni, mint ezek fitogtatásaként.

(Before the last. Beethoven & Schubert piano sonatas. Balázs Fülei. Binder Music Manufactory)

Fülei Balázs (1984) a hazai zongoraművész-társadalom középnemzedékének kiváló tagja olyan lemezzel jelentkezett, amely kettőt sorol egymás mellé az „utolsó előttiek” közül: Beethoven op. 110-es Asz-dúr és Schubert D959-es A-dúr szonátáját. 1821 (Beethoven) és 1828 (Schubert) a két keletkezési időpont. Nem nagy távolság. A két mű azonban mintha ellenkező módon mutatna a jövőbe.

 (Chopin: Piano Concerto No. 1 in e minor op. 11, Piano Concerto No. 2 in f minor op. 21 – Benjamin Grosvenor, Royal Scottish National Orchestra, Elim Chan. Decca)

A huszonnyolc éves brit muzsikus immár két évtizedes pályát tud maga mögött: nyolcévesen adta első szólóestjét, de még ugyanabban az esztendőben első versenymű-bemutatkozása is megtörtént. 2003-ban négy versenyen is úgy győzött, hogy ő volt a megmérettetés történetének legfiatalabb nyertese. 2009 óta készít lemezeket, diszkográfiája már mostani CD-je előtt is öt kiadványt tartalmazott. Felvételein eddig Chopin, Liszt, Ravel, Gershwin, Saint-Saëns, Bach, Szkrjabin, Granados kompozícióit szólaltatta meg. Chopinről így nyilatkozik: „ő volt az első zeneszerző, akinek műveivel, úgy éreztem, valóban sikerült kapcsolatot teremtenem. Ez nyolc-kilencéves koromban történt. Zenéje olyasvalami, ami mindig természetesnek tűnik számomra.”

(Chopin – Eric Lu. Warner Classics)

Mi adja Eric Lu zongorázásának a „késeiség” jellegzetes atmoszféráját? Egyrészt a már említett fegyelem: a „tetszeni akarás” következetes kerülése – másrészt az érettség, a tartalmi telítettség. Itt minden gesztusnak tere, jelentősége, súlya van, egy-egy hangsúly, apró lassítás, a dallam egy-egy finom lélegeztetése távlatokat nyit, mélységekbe világít. Mindig jó, ha egy előadás nem mond el mindent, maradnak titkos tartalékai, és ezt érezzük is. Eric Lu birtokában, úgy tűnik, vannak ilyenek.