(Gerhard Richter – Neue Bilder, Staatliche Kunstsammlungen Dresden – Albertinum, augusztus 27-ig)

Ha csak azt vesszük, hogy Egon Schiele (1890–1918) papír alapú munkái közül összesen százhatvan válogatott gouache festményét, akvarelljét és rajzát hozta össze Klaus Albrecht Schröder igazgató-kurátor a bécsi Albertina, valamint osztrák és külföldi köz- és magángyűjtemények tulajdonából, ez a reprezentatív tárlat már akkor is megér egy látogatást. A rendező elképzelése szerint a magányos művész és a társadalom, valamint a falakra függesztett páratlan œuvre és kora földhözragadt realitása közötti kontrasztot a térben lebegő óriás fotográfiák hangsúlyozzák.

A mindössze évtizedes életmű valamennyi szakaszát bemutatják, az ifjúkori zsengéktől a korai halála előtti, utolsó skiccekig. Stílusfejlődése a naturalizmustól, szimbolizmustól az impresszionizmus kései fázisáig követhető, nem utolsósorban a Wiener Werkstätte és a Jugend­stil reá gyakorolt, döntő hatásáig. Választott példaképe az ünnepelt festőfejedelem – Gustav Klimt – volt, de nála a rajz csak másodlagos szerepet játszott jobbára allegorikus piktúrája mellett, mint ötletrögzítés, terv és előzetes vázlat, viszont Schielénél a grafika önállóvá és az olajképekkel egyenrangúvá vált. Alig húszévesen, már 1910 táján kialakult másokéval összetéveszthetetlen, egyéni stílusa, a teljesen semleges háttér ellentéteként a figurák és tárgyak kontúrjainak erőteljes hangsúlyozásával, többnyire szecessziós dekorativitással. Klimt idealizáló témavilágával szemben Schiele drámaiságát a rusztikus szerkesztés mellett az olykor sötét kolorit is tovább fokozza. Az esztétizáló szépség helyett szívesen hangsúlyozta a taszító vonásokat, a normális mellett a patologikust is kutatta, hogy az álságos prűdséget meg a nyárspolgári morált a vérbő erotikával provokálja. Az olyan tabuk döntögetése mellett, mint a kiskorúak vagy az azonos neműek szexualitása, átmenetileg háttérbe szorultak bizonyos szakrális vonatkozásai, gondoljunk itt csak a bizánci ikonok ihlette V-alakú ujjtartásra vagy a Fin de Siécle életörömöt habzsoló fényűzésével szemben a szerzetesi szegénység propagálására, félig meztelen és legfeljebb rövid inget vagy durva barátcsuhát hordó, magányos vagy páros férfifiguráinak hosszú sorával. Csak a legújabb kutatások tárták fel, hogy 1912–1918 közötti, ún. allegorikus művei csoportjában az olyan patetikus címadású kompozíciók – mint a Megváltás, Áhítat vagy Az igazság feltárása –, a XIII. századi „spirituálisok”, illetve Assisi Szent Ferenc tanaival szembesült mélyrehatóan. Festő barátja – Albert Paris Gütersloh – feljegyzése szerint: „A kevés valódi művész között Schiele a valóban jóságos kevesek közé tartozott.” Másik kortársa – Johannes Käfer – 1946-ban Schiele „színtiszta jóságát, a teremtmények iránti franciskánus szeretetét, valamint hamisítatlan szerénységét” méltatta. A mostani tárlat tudományos tanácsadója – Johann Thomas Ambrózy – az 1911-ben elkezdett Szent Ferenc és Klára sorozatból a Megtérés, Becézés meg az Agónia esetében mutatta ki az aszkézis szembesítését az anyagi javakat harácsoló törekvéssel...

A hazai vonatkozások sem hiányoznak, mivel Schiele már 1912 elején vendégszerepelt Budapesten a Neukunstgruppe (Újművészeti Csoport) tagjaival. 1912–13 fordulóján Győrben tartózkodott a dúsgazdag szeszgyáros és műgyűjtő Léderer família villájában – akikkel még Klimt hozta össze –, és a legidősebb fiú, a kamaszodó Erich Léderer 1913-ban befejezett olajportréjához mintegy húsz akvarellt meg vegyes technikájú vázlatot vagy ceruzarajzot készített, különféle álló és ülő pózokban, amelyekből itt és most is ízelítőt kapunk, az Albertina, illetve a Kunstmuseum Basel tulajdonából, végül a mi Szépművészetink kölcsönözte a Két barátnő (1912) erotikus kisugárzású és dekoratív akvarelljét. 1917 őszén Schie­le közvetítésével vásárolták meg Lédererék Klimt Beethoven-frízét, így maradhatott az utókorra a Wiener Seces­sion eme örökbecsű kelléke.

(Egon Schiele, Albertina, Bécs. Megtekinthető június 18-ig, a müncheni Hirmer Verlag 380 oldalas, gazdagon illusztrált katalógusának kíséretében. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

A bajor kismester,Carl Spitzweg  kisméretű képeivel a kispolgári idill tipikus festőjének számított sokáig. A diplomás gyógyszerész és rendkívül termékeny amatőr piktor másfél ezernél több művéből életében mintegy négyszázat értékesített, és bár a maga korában is népszerű volt, valóságos reneszánsza a második világégés után következett be a háború borzalmainak ellenhatásaként, a nyugatnémet „gazdasági csoda” idején. Ami két évszázadon át ártalmatlan humornak és biedermeier bájnegédnek tűnt, az mai szemmel nézve hovatovább a nyárspolgári korlátoltság, álszent moralitás, bürokrata merevség, hatósági részrehajlás, a klérus kétszínűsége, az uniformis iránti üres rajongás, az újgazdagok arisztokratákat majmoló hobbijai meg a kisemberek hétköznapi nyomora precíz és szókimondó kritikájának számít. Ezért döntött úgy a bécsi Leopold Múzeum, hogy 130 évvel a művész halála után – osztrák földön első retrospektívájaként – kereken száz képet bemutat, ráadásul a hatvanas bécsi multimédiaművész,Erwin Wurm másfél tucatnyi groteszk installációjával szembesítve.

(Impressionismus – Die Kunst der Land­schaft, Museum Barberini, Potsdam; Monet – Beyeler Museum, Riehen/Basel. Mindkét kiállítás május 28-ig látogatható.)

A római barokk Barberini-palota replikáját rendelte meg Nagy Frigyes potsdami székhelyére, és ez világháborús romjaiból januárra épült fel újra. Első kiállítása az Impresszio­nizmus – A táj művészete, amelynek nemzetközi anyagában mintegy száz festménynek közel a fele Claude Monet alkotása. A tárlatot rendező Ortrud Westheider múzeum-igazgatónő egyrészt azt a közhelyet igyekezett cáfolni, hogy ez a stílusirányzat csak felszínesen és hozzávetőlegesen rögzítette a helyszínen a valóságot, másrészt azt a tévhitet, hogy az előzetes, tudatos koncepció helyett csak a véletlenül adódott téma pillanatnyi hangulatát kapta el. Ezért mellékeli akkori vagy mai fotók tömkelegén túl Klaus Wyborny Tanulmányok Monet-hez. A képzeletbeli múzeumban című filmetűdjét, amellyel felkereste a normandiai sziklás tengerparton Monet festményeinek néhai színhelyeit, és azokat az ott készült képekkel állította párhuzamba.

Ezzel a kiállítási címmel csalogatja látogatóit a turisztikai szezon kezdetén a drezdai Albertinum 130 alkotással, egyrészt saját anyagából frissen restaurált, eddig sohasem látott műveket is válogatva, másrészt jelentős külföldi kölcsönzésekkel. Amikor Goethe 1816/17-es Itáliai utazását publikálta és „Ismered-e a hont, hol a citrom virul” versét megírta,  fokozta az érdeklődést a „bel paese” iránt. Camille Corot és William Turner vagy Oswald Achenbach és Max Klinger egyaránt felkereste a verőfény és a festői tájak, az ókori örökség és a reneszánsz kultúra mediterrán atmoszférája miatt. A példaképek illusztrálására a szász állami gyűjtemények gazdag tárházából antik plasztikák és XIX. századi szobrok éppúgy előkerültek, mint patinás festmények a régi mesterek galériájából.

A látogatót a bejáratnál Claude Lorrain Acis és Galatea kikötői tájjal (1657) című vászna köszönti, amely a látkép műfaját más témákkal egyenrangúvá tette, és aztán Nicolas Poussin közvetítésével évszázadokra mintát kínált. Aztán a változatos itáliai veduták impozáns tárháza következik, előbb a klasszicizmustól a romantikáig – lásd Julius Schnorr von Carolsfeld, Ernst Ferdinand Oehme, Ludwig Richter vagy Carl Blechen képeit –, majd a realizmus periódusáig, amikor az árkádiai álom a szabad ég alatt festett természeti tanulmányok nyomán szemléletében is közel került a valósághoz – például Oswald Achenbach vagy Adolph Menzel esetében. A XIX. század második felében az „Örök Város” hovatovább az ún. „német-rómaiak” tartós gyülekezési helyévé vált – mint Arnold Böcklin, Anselm Feuerbach vagy Hans von Marées –, akik ihletforrásként újra visszafordultak az ókori görög-római kultúrkör pogány mitológiájához avagy a reneszánsz óriásainak ezt feltámasztó remekműveihez. Az Európa északabbi fertályaiból a mediterrán déli régiókba zarándokolt, alig ismert kismesterek vagy világhírűvé lett kollegáik életkoruknak és érdeklődési területeiknek megfelelően írták meg egy folyton változó talján valóság vizuális krónikáját, az érintetlen természettől az agrikultúrán át az iparosodásig, ezzel párhuzamosan az ókori maradványoktól és középkori várromoktól a reneszánsz csodáin át a barokk, a klasszicizmus meg a modernebb urbanisztika műemléki látványosságaiig. A kiterjedt német nyelvterületről az olasz tanulmányutakra érkezett germán mesterek mellett híres külföldi kortársaik is méltó helyet kaptak ezen a széles nemzetközi seregszemlén, hogy ízelítőként ismételten csak Camille Corot, Johan Christian Dahl vagy William Turner nevét említsük. Így váltották egymást a kulturális turisták generációi gyalog és lóháton meg úti hintón, később vitorláson és gőzhajón vagy vasúton és nem utolsósorban gépkocsival. A „fin de siècle” nyomán az 1900-as századforduló a záró akkord, amikor Arnold Böcklin meghalt fiesolei utolsó lakhelyén, amikor müncheni tanulmányait megszakítva Paul Klee eljutott Nápolyig, hogy megcsodálja Hans von Marées itteni freskóit a zoológiai állomáson, ekkoriban Vaszilij Kandinszkij több hónapot töltött az északolasz Torinóban, Otto Julius Birbaum író és zsurnaliszta pedig publikálta az első old timer baedekert Egy érzékeny utazás automobillal Berlintől Sorrentóig és vissza a Rajna mentén címmel...

A kísérő rendezvények sokféleségén túl maradandó élményt nyújt két, egymást kiegészítő, elegáns album is a múzeum saját kiadásában, a Sandstein Verlag Dresden kivitelezésében, Heike Biedermann és Andreas Dehmer szerkesztésében. Az egyik az Italienische Landschaft der Romantik – Malerei und Literatur (A romantika olasz tájai – Festészet is irodalom) 104 oldalon 42 színes képpel, a másik az Italienbilder zwischen Romantik und Realismus – Malerei des 19. Jahrhunderts (Itáliai képek romantika és realizmus között – A 19. század festészete) 196 oldalon 133 repróval.

(Unter italischen Himmeln – Italienbilder des 19. Jahrhunderts zwischen Lorrain, Turner und Böcklin. Staatliche Kunstsammlungen Dresden, Albertinum. Megtekinthető május 28-ig. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

(Revolutionär! – Russische Avantgarde aus der Sammlung Vladimir Tsarenkov, Kunstsammlungen Chemnitz, megtekinthető március 19-ig. A drezdai Sandstein Verlag 424 oldalas katalógusa valamennyi bemutatott művet reprodukálja, tucatnyi tanulmány kíséretében, angol vagy német nyelvű kiadásban.)

(Georgia O’Keeffe, Bank Austria Kunstforum, Bécs. Megtekinthető március 26-ig, a Verlag Prestel München/London/New York 272 oldalas, 200 képpel illusztrált német vagy angol albumával kísérve.)

(Ist das Biedermeier? Amerling, Waldmüller und mehr. Unteres Belvedere, Bécs, megtekinthető február 12-ig, a müncheni Hirmer Verlag német vagy angol nyelvű katalógusának kíséretében. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Ezzel a provokatív kérdéssel rendezett tárlatot a bécsi Belvedere kurátora – Sabine Grabner – egyrészt félszáz osztrák képpel, saját tulajdonukból, másrészt nemzetközi párhuzamokkal, német, cseh, magyar, szlovén és északolasz kölcsönzésekből, a külföldi kollegák saját belátása szerint válogatva. Az újraértelmezés lényege pedig abban áll, hogy a korábban szűkkeblűen és mereven értelmezett 1830–1848 közötti periódus helyett egészen 1860-ig kitolja a vizsgálódás határát, a Monarchia koronatartományaiból pedig a stílusirányzat nemzeti különbségeit és hasonlóságait egyaránt felméri. Mindemellett megmarad a profán piktúránál – így műfajilag a portré, a táj- vagy az életkép a jellemző –, ám a pingált enteriőrökben szereplő bútorokból és lakberendezési tárgyakból eredeti példányokat is felvonultat az egykori Habsburg országrészek metropolisaiból.

Ami az 1860-as záróakkordot illeti, a művészettörténésznő katalógusbéli indoklása szerint az osztrák biedermeier példaképeinek munkássága ekkoriban tetőzött Friedrich von Amerling tipikus, egyalakos jeleneteivel, Josef Danhauser vagy Johann Baptist Reiter ötletgazdag történeteivel és nem utolsósorban Ferdinand Georg Waldmüllerrel valamennyi témakörben, sőt, utóbbi figyelme kiterjedt a társadalom peremére szorultak nehéz helyzetére is, a zálogházaktól a kilakoltatásokon át a gyermekmunkáig. (Főműveiből a Rőzsegyűjtők [1855], az Úrnapja reggelén [1857], illetve a Kora tavasz a bécsi erdőben [1861] című kompozícióit külön kiemeli.) A magyarok közül felhívja a figyelmet Waldmüller egykori privát tanítványára, a Bécsben sokat dolgozott Borsos Józsefre, akitől A libanoni emir (Zichy Ödön gróf portréja) című, 1843-as vásznát a tárlat hívóképévé választotta. Szerinte a cseh tájak markáns ábrázolója volt Bedřich Havránek, kiválóan jellemezte alakjait a Milanóban működött Francesco Hayez, és sokrétű karakterfigurákat teremtett a dél-tiroli származású, Triesztben végleg letelepedett Giuseppe Tominz.

A hazai vonatkozásokat részletezve szóljunk Békefi Eszter Biedermeier Magyarországon című lényegre törő, tízoldalas tanulmányáról, amelyett olyan munkák illusztrálnak, mint Barabás Miklós ülő, félalakos Önportréja (1841) és a Vásárra menő román család (1843/44) című, sokat reprodukált, látványos „népéletképe”, aztán Zichy Mihálytól a Koporsólezárás (1846)című kép drámai percei, a szülésben elhunyt anyát gyászoló családtagokkal vagy a Mentőcsónak (1847) című munka társadalmi prototípusokat és generáció­kat felsorakoztató tucatnyi szereplője. Idilli „bíder” kispolgári „bájnegéd” Brocky Károly Szeret engem? (1847) eladó lánya papagájjal, akárcsak Borsos József Lányok bál után (1850) című képén szereplő, félhomályban évődő, vetkőzés közben fülledt erotikát árasztó csoport, továbbá a bravúros kelmefestés rutinja mellett a sokoldalúságát bizonyítandó, azonos évjáratú Díszedény-csendélet. Egyszerűségében rejlik szokatlan lenyűgöző ereje id. Markó Károly Puszta (1850) tájának, egyetlen gémeskúttal, se ember, se állat a távoli láthatáron... A kiállítás festményei közül teljes oldalon hozza a katalógus tőle ennek épp az ellentétét, a Mediterrán táj naplementével (1847) „ideál-képét”, vagyis képzeletbéli természetábrázolását, előtérben pihenő figurális csoportokkal a patak partján. Kozina Sándor A Pejacsevich-gyerekek (Gyula, Ágnes és Gábor) című csoportképe természeti háttérrel 1848‑as datálású, ámde utána  Barabás Miklós Női portréja (1853) már az osztrák uralom ellen protestált a trikolór színeit idéző magyaros viseletével. A nemzeti gyászból Borsos József se maradt ki A kendő (1853) című festmény tiszti uniformis fölött sírdogáló özvegyével, végül a konkrét histórián felül emelkedve, szimbólummá válik a Csata után (1854) komoran maga elé meredő „harcfi”-párja, XVII. századi lovagi öltözetben.

A salzburgi Mönchsberg ormán székelő modern múzeum Homo Americanus címmel teljes harmadik szintjét szenteli az idén hatvanéves New York-i mester – Raymond Pettibon – művészetének. A hamburgi Deich­torhallen Falckenberg gyűjteményével kooperálva több mint félezer (!) művet sorakoztatnak fel a markáns rajzoktól a röplapokon, brosúrákon és képújságokon át a lemezborítókig vagy videofilmekig. Sabine Breitwieser igazgatónő szerint: „Négy évtizede boncolja a kaliforniai származású művész az amerikai mainstream és szubkultúra sztereotípiáit. A Homo Americanus prototípusa Pettibon számára az amerikai mítosz, valamint az álerkölcs és civilizálatlanság által meghatározott valóság emblematikus bemutatása.” Ulrich Loock berlini vendégkurátor ehhez még hozzáfűzi: „A tárlat az 1980-as évek anarchisztikus punk-forradalmának inspirációjából indul ki, és eljut a legújabb munkákig, amelyekben kibékíthetetlen politikai elkötelezettsége kerül előtérbe...”

A monstre bemutató a kortárs amerikai történelemmel halad párhuzamosan: első fázisában az USA még a nyolcvanas évek egyedüli szuperhatalma, ám az ezredfordulótól már megtörik ez a dominanciája. Pettibon munkássága a standardizáltan sorozatgyártott tömegmédiában, a comicstrip műfajában gyökerezik, amelyet hamarosan saját kézvonásával gazdagított. Eleinte zenei berkekben vált ismertté, mint pop- és rockbandák reklámarculatának meghatározója – jellegzetesen precíz kontúrokkal és gyakran keserű poénokkal –, de a nyolcvanas évek derekától a művészeti szcéna már önálló műként kezelte munkáit. Ekkoriban előbb fotokópiákon, majd offset nyomatokon sokszorosította és füzetekbe kötve publikálta rajongótábora számára képes magazinjait. Évszázadunk első évtizedében nyersebb és expresszívebb lett stílusa, miközben az egyes lapok méretei is megnövekedtek, az alkalmazott technika pedig a puritán fekete tusba mártott szúrós tolltól vagy lágyabb duktusú ecsettől eljutott a lavírozott színes tintákig meg tarka ceruzákig, olykor gouache festékkel gazdagítva vagy éppen kollázsokkal is megtoldva. Ám ez korántsem jelent nála valamiféle festői feloldódást vagy feloldozást, sőt, illúziót vesztettsége leplezetlen dühre váltott át. Az obligát amerikai narratívával együtt így érkezett Wood­stock legendájától és a hippi kultúrától a vietnami és iraki háborún át napjaink terrorizmusáig, miközben George W. Bush politikájának bírálatát egyenesen követte Barack Obama irányvonalának éles kritikája, amelyet szerinte nem a váltás jellemez, hanem a folytatólagos oroszellenesség, illetve az amerikai militarizmus globális kiterjesztése. Így Pettibon a korábbi irónia és tiszteletlenség pozíciójából átnyergelt a totális illúzióvesztés, valamint a fásult megvetés magatartásába. A Donald Trump-éra mérlegelése még a jövő zenéje.

Jellegzetes leitmotívumait idősebb kollegáitól kölcsönözte és fejlesztette tovább. Így afféle alteregójának számít Vavoom, aki a nevét ettől az egyetlen szótól kapta, amelyet ismer, illetve Gumby képlékeny, krómzöld alakja, amit egy gyurmafigura ihletett, kísérője pedig az okkersárga, Pokey nevű póni. Naturalisztikus kortárs sztorijaiban saját, realista portréja is feltűnik jól azonosítható, hullámos frizurájával, gyerekkori emlékeiből legkedvesebb a szörfölés, ifjúságából pedig az amerikai foci, de a hullámlovaglás felidézheti Krisztus bibliai vízen járását éppúgy, mint a korlátlan szabadságot, akárcsak a William Turner vagy John Ruskin ihlette felhők, amelyek apokaliptikus atomgombává is válhatnak, a baseballütő pedig lehet sporteszköz, netán az erőszak fegyvere vagy fallikus jelkép és így tovább. Címet sosem ad rajzainak, a konkrét utalást a felirat hordozza. A reprezentatív tárlat adekvát kísérője az impozáns angol katalógus, 692 oldalon 575 színes képpel, a bevezetőben említettek mellett Dirk Luckow és Lucas Zwirner szövegével, illetve a rajzművész vallomásával.

(Raymond Pettibon – Homo Americanus, Museum der Moderne Salzburg. Megtekinthető február 12-ig. Lapszámunk képeit a kiállítás anyagából válogattuk.)

(Fremde Götter – Faszination Afrika und Ozeanien, Leopold Museum, Bécs. Megtekinthető 2017. január 9-ig.) 

(Ausstellungsplakate: Directors’ Choice, KHM Wien, megtekinthető 2017. január 8-ig.)

 (Wir nennen es Ludwig, Museum Ludwig Köln, megtekinthető január 9-ig.)  

 (Escher – Comune di Milano-Cultura, Palazzo Reale di Milano, Arthemisia Group, 24 ORE Cultura és az M. C. Escher Foundation koprodukciójában. Megtekinthető 2017. január 22-ig.)

(Complesso Museale Palazzo Ducale di Mantova – Castello di San Giorgio: „Albrecht Dürer – Incisioni e influssi”. Megtekinthető 2017. január 8-ig.)

(Bildwitz und Zeitkritik – Satire von Goya bis Grosz, Museum der Moderne – Rupertinum, Salzburg. Látogatható november 20-ig.)

(I pittori della luce – Dal Divisionismo al Futurismo, MART Rovereto. Megtekinthető október 9-ig)

 (Picasso und Deutschland, Kunsthalle Würth, Schwäbisch Hall, megtekinthető szeptember 28-ig. )