(Igor és Ivan Buharov Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták című kiállítása október 29-ig látható a Kassák Múzeumban.)

(A Leopold Bloom Képzőművészeti Díj kiállítása július 2-ig látható a Kiscelli Múzeumban.)

A Leopold Bloom-díj mindig is egy tükör volt, amelynek létezése tizenkét évvel ezelőtt még természetesnek tűnt. Mára a kortárs képzőművészeti intézményrendszerünkben már semmi sem természetes; minden, ami valaha annak számított – egy nagynevű külföldi kurátor látogatása vagy egy magyar alkotó részvétele egy nevesebb biennálén –, ma már különlegesség. Néhány évtized múlva pedig nyilván erre a mostani kiállításra is ugyanolyan csodálkozással tekintenek majd vissza a jövőbeli magyarok, mint arra a történelmi tényre, hogy csapból folyt a tiszta víz.

(A Súlypontok című kiállítás június 25-ig látható a Műcsarnokban.)

A mesterségbeli tudás megjelenésén és a szobrászati illúziók kiaknázásán túl nehéz egyetlen szálra felfűzni a hat alkotó műveit – az alcím, amely „a megjelenítés határai” fordulatot tartalmazza, inkább elmossa a körvonalakat. Ha mégis csoportosítani kellene őket, akkor kézenfekvő lenne az egyik irányban a gyógyítás, elfordulva pedig az embermegjelenítés címszavát alkalmazni. Most mégis inkább a léptékben jelölném ki a választóvonalat.

(Gosztola Kitti és Uwe Bressnik Räsonanz című kiállítása április 6-ig látható az Osztrák Kulturális Fórumban.)

Nem tudom, lehetne-e igazolni azt a feltételezést, hogy a kortárs műalkotásokat és kiállításokat az elmúlt évtizedek során egyre inkább a borús, homályos vagy sötét jövő felől értelmezzük (korántsem függetlenül a sötétedő jövőtől). Hiába itt is az ironikus megközelítés, a játékok a jelekkel, formákkal, anyagokkal, az ábrázolási konvenciókkal – minden abban a pillanatban halálosan komolyra fordul. A játékosság eltűnik, s maradnak a hasznosságra és haszontalanságra, az élhetőségre és élhetetlenségre, vagy a kultúra megmaradására és entrópiájára vonatkozó kérdések. Nincs ebben semmi, ami külön a harmincasokra vagy a hatvanasokra vonatkozna, nincs semmi, ami ebből magyar vagy osztrák különlegesség lenne.

(Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című kiállítása április 23-ig látható a Budapest Galériában.)

A megélt idő teszi a néző számára is átélhetővé a tájban álló, a képből kitekintő fotós és az előtte térdelő, fejét a nő pólója alá rejtő meztelen férfi jelenének és jövőjének közösségét. Amikor pedig a látogató (ha jobban belegondolunk, a kiállítás kontextusában ez is milyen fogalom) térdet hajtva belép a hosszú hajfüggönnyel leválasztott barlangba, akkor szintén egy közös jelenhez és elképzelt jövőhöz csatlakozik. A részvét vezeti be, kényelmetlen úton, és részvételre berendezkedve helyezi magát kényelembe a kis üregben elhelyezett széken. A magánrítus legalábbis a képzeletben közössé, oszthatóvá válik, s kiemeli a nézőt a kiállítás idejéből is.

(A Herczeg Klára-díj kiállítása február 4-ig látható a Foton Galériában.)

Herczeg Klára klasszikus tanultságú és szemléletű érem- és szobrászművész volt; a díjat végrendelete nyomán alapította családja, s ők bízták meg a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületet a lebonyolítással. Úgy tűnik, mintha a díj az elmúlt huszonöt évében bizonyos tekintetben közelített volna Herczeg Klára életművéhez, pontosabban jobban viszonyíthatóvá vált ahhoz a huszadik századon végignyúló művészsorshoz, amelyben a hagyományos művészi értékek megőrzése és továbbadása játszott központi szerepet.

(A Blaha Lujza tér felújítása)

Az elmúlt években a környéken már megkezdődött a hatvanas évek elképzeléseinek eltüntetése – mintha a múltunknak soha nem is lett volna ilyen jövője. A mostani átalakítás – amely majd a Corvin régi homlokzatának leleplezésével válik teljessé – legnagyobb kérdése nem is elsősorban a múlthoz, mint inkább a közeljövőhöz kapcsolódik. Kik használják, kik lakják majd be ezt a teret tíz-húsz éven belül? A jelenlegi kialakítás mindenekelőtt a várakozókra és az áthaladókra, a nyáron, az egyre forróbbá váló környezetben röviden megpihenőkre gondolt, illetve azokra, akik nem a (mindenkori) kommunisták vélt áldozataiként szeretnének a Nemzeti Színházzal kapcsolatban nosztalgiázni. A tervezők egy találkozási pontot akartak kialakítani, leginkább egy óvatosan elképzelt jövőre vetítve.

(Szőke Gábor Miklós: Csodaszarvas)

Egy konzumvilág tetszőleges lenyomata, amely kivagyiságával, a környezet tökéletes negligálásával fényévekre van még azoktól a szarvasoktól is, amelyek 2001-ben kerültek a közelben, a Mammut bevásárlóközpont megbízásából a pláza előtti írott kövekre. Nevezhetjük Szőke Gábor Miklós munkáját a Sisi-szoborhoz hasonlatosan giccsnek vagy a Nemzeti Színház épületével párhuzamba állítva a posztmodern teljes félreértésének, a lényegen nem változtat: Magyarországon, mióta köztéren szobrokat állítanak, talán soha nem szakadt még el ennyire alkotás az őt körülvevő emberektől és a környező valóságtól.

(Lovász Luca Magic Maze című kiállítása november 30-ig látható a Horizont Galériában.)

Lovász Luca festményein minden neonszínű és édeskés. Koktélok, tortaszeletek, egzotikus gyümölcsök, világító zöldek, rózsaszínek, élénksárgák, mélylilák. Mindenütt egy szomorkás tekintetű lány áll a középpontban, hatalmas szemekkel; egy mangafigura, amely mint egy maszk, nyilvánvalóan magát a művészt rejti. Pontosabban egyáltalán nincs szó elrejtésről: itt minden igazán átlátszónak tűnik, még akkor is, ha a néző az ide-oda indázó növények és a nagy levelek között titokzatos szimbólumokra akad. Egy rózsaszín kígyó bukkan fel többször is, meg egy macska, de a bűnbeesés vagy a bujaság klasszikus értelmezésével nem juthatunk messzire. Egy magánmitológiáról van szó, amely ha nem érthető is jól, de legalábbis átérezhető a kilencvenes években született generáció számára.

(Fusz Mátyás Rückenkopf című kiállítása november 25-ig látható a Kisterem Galériában.)

Mostani tárlatán, ahol a kontextusteremtés korábbi módszere a megközelítésmódok enigmatikus egymásra helyezésével párosul, az egyes művek már önmagukban is jelentősek. Azonban valamennyit az értelmezési lehetőségek hatalmas felhője veszi körül, amelyben nincs kiemelt nézet. A veszély az lehet, hogy a felhővel a művész önmaga elől is kitakarja, hogy mi az, ami mondandójából a leglényegesebb. Lehetséges persze az is, hogy épp a bújócska – mint hosszú távon érvényesülő szerzői módszer – vezet majd el további jelentős alkotásokhoz.

(Pacsika Rudolf Képtelenség című kiállítása december 18-ig látható a szentendrei MűvészetMalomban.)

Pacsika művészete az aszinkronitás felvillantása – nem lehet megállapítani, mi az új és mi a régi. Egyetlen idő létezik, a művészet ideje, amelyben még az aktuális problémák is univerzális álruhában jelennek meg. Vagy másként – Duchamp nyomán –: egyáltalán nincsenek is problémák (s ebből kiindulva megoldások sincsenek). Egy másik irányból nézve viszont minden probléma. Mintha Pacsika fiatal korában Hollandiában tanulva – Obelix mintájára – megmártózott volna a kritikus, konceptuális művészet vizében, és ez azóta is hatna; így megmaradt ugyanannak az autonóm európai szellemnek, aki mindig is volt. Ebből az alapállásból tekint rá kívülről a kultúrára, és innen kiindulva gondolja el és éli meg a művészetet. Pontosan tudja, hogy a kettő – művészet és kultúra – távolról sem azonos.

(Rieder Gábor – F. Kovács Attila [szerk.]: ATTILAFK / art, architecture, design. Kie­selbach Galéria, Budapest, 2022)

Az elmúlt húsz évből megidézett installációkra tekintve az is kiderül, hogy mennyire átalakult a világ, amelyhez F. Kovács most már politikai díszleteket tervez: a valóság helyére mindenütt benyomult a virtualitás, új szellemek szabadultak ki (régi jelmezekben), így az a kép, amely korábban ironikusan vagy komolyan az elűzésükre szolgált, most csupán összeesküvés-elméletek vagy hatalompolitikai elképzelések illusztrációjának látszik. F. Kovács bábu- és tárgyegyüttesei ebben az összefüggésrendszerben kiürülnek, mintha valamennyi elemet egy-egy videójátékból nyomtattak volna ki.

(A documenta 15 szeptember 25-ig látható Kasselben.)

A documenta felügyelőbizottsága egy héttagú tanácsadó testületet kért fel – az antiszemitizmus, a művészet, az alkotmányjog, valamint a globális kontextusok és a posztkolonializmus perspektíváinak szakértőit –, amelynek tagjai augusztus elején ültek össze először, hogy azonnal éles kritikát fogalmazzanak meg a rendezvény aktuális vezetőivel szemben, akik a további vizsgálatokat már feleslegesnek tartották volna. A botrányok ezzel egyidejűleg tovább örvénylettek, mindenekelőtt a Bangladesben született brit művész, Hamja Ahsan körül, aki augusztus elején egy Facebook-posztban „fasiszta disznónak” nevezte a német kancellárt.

(A Vas István – Az idő metszeteiben című kiállítás szeptember 25-ig látható a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban.)

(A Mi magyarok című kiállítás október 31-ig látható az Első Magyar Látványtár diszeli Kiállítóházában.)

Vörösváry Ákos éves látványtári kiállításai több mint negyedszázada nagyon hasonlítanak egymásra, mindenekelőtt azért, mert maga a gyűjtemény, amelyből válogat, egynemű: privát nemzeti gyűjtemény. Másrészt viszont ezek a tárlatok rendkívül változatosak, főként, mert a nézők nemzetről alkotott képe folyamatosan változik. Az emberöltőnyi idő alatt bekövetkezett változások valójában szinte felmérhetetlenek: ami húsz-harminc évvel ezelőtt még közhelynek számított, azért ma kiátkozás járhat, ami akkor tabu volt, mára minden további nélkül a közbeszéd része lehet. Vörösváry Ákos gyűjteményének egyes piros-fehér-zöld darabjaira a kilencvenes években még az irónia vagy a nemzeti önirónia jegyében tekinthettünk, mára azonban a kiállított tárgyakba szinte kivétel nélkül történelmi mélységet láthatunk bele; spektrumuk inkább a tragikus és a tragikomikus között húzódik.

(Reining Vivien és Schell Réka Holnap már nem én leszek című kiállítása augusztus 31-ig látható a Kelet Kávézóban.)

Reining műveiben a hosszan a levegőben lebegő, de a végtelenségig ismételhető nyomatok szekvenciájában lassan eltűnő mondatfoszlányok, amelyek adott esetben jelenthetnék a jövőt és a múltat, most egyszerűen jelentés nélkül (és szó szerint) halványulnak el a tét nélküli jelenben. Schell egyik alkotásában pedig a hétköznapi otthoni munkák – a vasalás vagy a mosás – egy pillanatra ruházódnak csak fel a megtisztulásra utaló szimbolikus jelentéssel, hogy utána mint egy társasjáték sorskártyái oldódjanak fel a játékos örök jelenben.

(Csáky Marianne A másik bolygó című kiállítása július 29-ig látható az Inda Galériában.)

Csáky Marianne sorozatán az ikonikus képek nem válnak kritika tárgyaivá, s a képek protesztjellege sem lényegi. Az erőszakos cselekmények összefüggésében fotón rögzített emberek egy halott világ részelemei, még akkor is, ha esetleg még élnek – talán a legjobb párhuzamot nem  a képzőművészet, hanem Jim Jarmusch Halott embere kínálja, amelynek világa viszont Kafkáét idézi.

(Az Örökségünk című kiállítás március 19-ig látható a Q Contemporaryben.)

Ugyan a háttér borús, a horizont viszont tágas a Q Contemporaryban most zajló tárlat esetében. Dénes Andrea és Balázs Árpád gyűjteménye (érdekes, hogy bár két nagy magángyűjteményről van szó, mégis a férfinevek állnak elöl: Somlói–Spengler és Balázs–Dénes a hivatalos megnevezés), amelynek egy másik metszete néhány hónappal ezelőtt a Fugában volt látható, színvonalában tulajdonképpen vetekszik a Ludwig Múzeum új szerzeményeivel, amelyeket szintén most állítottak ki. Nemcsak a beszerzés időintervalluma – az elmúlt hét- nyolc-tíz év –, de a gyűjtés fókusza is hasonló a magán- és a közgyűjtemény esetében. Középpontban állnak a kortárs magyar tendenciák, háttérben a neoavantgárd fontos hatvanas-hetvenes évekbeli hazai pozíciói, és mellettük a kelet-közép-európai párhuzamok, vagy éppen ellenpéldák – a struktúrán kívül a nevekben is több az átfedés.

Boros Géza: Minden más vá­ros­nál városabb. 100 bejegyzés Velencéhez. Ludwig Múzeum–Kor­társ Művészeti Múzeum, Bu­da­pest, 2021, 159 oldal, 3900 Ft

Boros Géza számos jelentős könyvet, tanulmányt írt az elmúlt évtizedekben a magyarországi köztéri emlékművekről, a kulturális minisztérium munkatársaként hosszú időn át fontos szerepet töltött be a művészeti intézményrendszer alakításában, s évek óta a Velencei Biennálé Irodájának vezetője a Ludwig Múzeumban. Írásainak, munkájának kulcsfogalma mindig is a kultúra megőrzése volt; ha egy régi kifejezést kicsit kiforgatunk: szemlélete most is a múzeumőré. Velencéről szóló írásának legfontosabb szava így a fenntartás lehet, ami egyszerre jelentheti a kultúra megtartását és a puszta fennmaradást.