(James Herriot: Kutyás történetek 2. Előadja Szacsvay László. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2021)

Cedrik, Kim, Jingo és Skipper, Judy, Myrtle vagy Vénusz – a Kutyás történetek egy éve kiadott első részének kutyaalakjai – terápiája jól mutatta ezt a szemléletet (lásd Kösz, Mr. Herriot, ÉS, 2020/ 9., febr. 28.). Tanúbizonyság azonban a mostani második lemez is, amelyen a figyelem  inkább az orvoslás „lélektanára”, az orvos–gazda kapcsolatra vetül. Arra a korántsem feltétlenül kölcsönös együttműködésre, mert hát a gazda is lehet „furcsa bogár” (Herriot nevezte így a gazdák egy részét), amely nélkül a kutya menthetetlen. Olyan kutyás történetekre, amelyekben az emberről van szó.

(Fekete István: Vuk. Előadja Gyabronka József. Móra Kiadó)

Hihetetlen, mennyit lehet nyerni a Dargay-rajzfilmmel, de számottevő a veszteség is, ha az alapműhöz viszonyítunk. Nem sok marad meg abból, ami Fekete István-i, „a fehér ködpárát magukra húzó, didergő virágok” vagy a „köd és sötétség hona” atmoszférájának nyoma sincs, és csak a hangoskönyvön tűnik ismét fel. De ott hangsúlyosan.

(Térey János: Átkelés Budapesten. Elmondja Varga Livius. DIA-hangoskönyvek, 2020)

Az a lelkesedés, amely a szövegmondást átszínezi, pozitív összképet ad. A motiváció, a tenni akarás, a sokoldalúság, a határok keresése, az ambiciózusság mindennek dacára. A kockázat vállalása.

És műfaji kérdésben Varga Livius határozott állásfoglalása. Formai értelemben verses novellákat olvas fel – noha műfaja a rap is, most nem rappel –, amelyek esetében azonban nincs pátosz, Térey szövegei földhöz szegezett prózák az ő előadásában.

(Bodor Ádám: A részleg. Előadja: Majsai-Nyilas Tünde. DIA-hangoskönyvek, dia.hu)

Aki ismeri Bodor Ádám A részleg című novelláját, a hosszas, ámde fontos felvezetés után megérti, miért írok elsőként erről a DIA-hangoskönyvről. Kiszolgáltatottság – legyen ez most az egzisztenciális kilátástalanság –, ameddig a szem ellát. Meg persze azért is, mert a szöveget előadó Majsai-Nyilas Tünde hangja összekeverhetetlen és izgalmas, és még nem hallottam hangoskönyvön felolvasni (ha jól tudom, ez az első ilyen munkája). A részleget pedig jó újra elővenni, noha azt gondolom, minden adaptáció nagyon markánsan újraírja Bodor Ádám 1982-es novelláját, így a „könyvformátumú” példány a hiteles forrás.

Szederkényi Olga: Irodalmi pop­iko­nok. Helikon Kiadó, Budapest, 2020, 348 oldal, 4999 Ft

Mert mi érdekli Szederkényit, illetve mit gondol, mire „vevő” az olvasó? Elsősorban különleges magánéleti epizódokra, furcsa személyiségvonásokra, vagy egyes esetben úgy érzi – ilyen Robert Wilson rendező és a Švejkről készült interjú –, maga a válaszoló tarthat rendkívüli érdeklődésre számot. A beszélgetésekben Szederkényi leginkább arról kérdez, miért nem volt Hemingway píszí, hogy Agatha Christie miképp alkotott (mosogatás közben találta ki témáit), hogy miért Szabó Magda Sophie Marceau egyik kedvenc írója, vagy hogy miért volt Gárdonyi Juhász Gyula szerint a magyar irodalom legkevésbé erotikus szerzője. Nem kérdéses, van, akit könnyű ezzel megfogni, de az is bizonyos, hogy másokat – köztük engem – ennek a fajta hírértéknek a túlsúlya biztosan nem hoz lázba.

(Szabó Magda: Az a szép, fényes éjszaka. Karácsonyi történetek. Előadja: Molnár Piroska. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Molnár Piroska otthon érzi magát a „büszke város” Debrecenből és a szoros, de szerető szülői kötelékből induló szerző műveiben, novelláinak világát éppúgy bejárta már, mint ahogy a regényei közül mondjuk a Freskóét vagy a Disznótorét. Ismeri és kész átadni a szilárd és szavakban megfogalmazott értékrendet, amelyen az életmű nyugszik, úgy sejtem, nincs semmi új, ami az érzékenységnek ezt a fokát indokolná. Csak a régi. Régi karácsonyok felidézése a gyerekkorból, vagy a Megváltó születése napjának biblikus eseménye, egy-egy ajándékozás története vagy a készülődés fokozott hangulata. Vagy egy-egy súlyos mondat: „Tizenkilencedik éve ünneplem egymagam otthonomban a karácsonyt”. Amelyek sokakat megszólítanak.

(David Attenborough: Egy ifjú természettudós történetei. Előadja: Csőre Gábor. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Attenborough körül ma (is) forr a levegő. Szép és nemes küldetés minden lehetséges fórumon ráirányítani a figyelmet, mert ha reflektorfényben van, a szavai is messzebbre érnek el. Attenborough esetében hangoskönyvvel előállni viszont mindenképp kockázatos, mert adja magát a kérdés: vizualitás nélkül beszélhetünk-e egyáltalán őróla.

(Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Előadja Alföldi Róbert. Hungaroton, 2020)

Ebbe a szövegbe „beköltözni” nehéz. Mert valakié, aki most is benne lakik, akinek a nyoma mindenhonnan visszaköszön, aki a hiányával hívja fel magára a figyelmet. Alföldi Róbert más szavakkal, de erről beszél a naplóból készült és a napokban megjelent hangoskönyv füzetében, amikor ezt írja (az utolsó szavakat csupa nagybetűvel): „Ez a lemez tisztelgés A NAGY EMBER ELŐTT.” Az „Alföldi-féle” tisztelgéssel azonban együtt jár, hogy a Hasnyálmirigynapló az ő előadásában nem kölcsönkapott szöveg, amelyben a „65 éves, világhírű, halálos beteg személyiség” megformálása a cél, nem reálisan átgondolt és módszeresen kidolgozott, majd teljesített feladat. Egymáshoz túlságosan közelálló művészek esetében ez nem lehetséges.

(Elveszett alvókák. Előadja Csőre Gábor. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Nem a közkinccsé vált nyunyókák az Elveszett alvókák című hangoskönyv szereplői, még ha van is köztük hasonlóság, ezek az alvókák mások: olyan nyuszik, plüssoroszlánok, babák, amelyekhez a gyerekek mindenkinél szorosabban kötődnek, vagy amelyek – hiszen érző lények – végletesen ragaszkodnak gyerekbarátjukhoz. Olyan, Csőre Gábor által megformált karakterek, akiknek személyiségük van: hihetetlen szeretettel vágyakozók, mint Kertész Erzsi meséjében az ezüst mókus, vagy kedvezőtlen változásokat elszenvedők és kitartással legyőzők, mint Szabó Borbála Árpád nevű nyuszija.

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Előadja Alföldi Róbert. Hungaroton, 2019) 

Mert Alföldi szívét-lelkét adja a szöveghez, maradéktalanul belehelyezkedik, s már-már az az érzésünk, nem a pilóta és a kis herceg elégikus hangvételű történetébe vonja be a hallgatót, sokkal inkább magáról beszél. Most is tiszteletre méltóan maximalista a színészi játékot illetően – bár néhol csak-csak érezni valamiféle kapkodást –, amit azzal is „megfejel”, hogy nem csak a regényt teszi nyitott könyvvé a hallgató számára.

(Tóth Krisztina: Fehér farkas. Ónodi Eszter előadásában. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Ezzel együtt nehéz mértékadó véleményt alkotni erről a hangoskönyvről. Sokszor és sokféleképp megírt szituációk (szerető státusz, meleggé vált apa, molesztált gyerek) és sablonos fordulatoktól sem mentes nyelv is jellemzi ezeket a novellákat, így nem egyértelmű, hogy az enyhe unalomért, ami azért csak-csak felüti a fejét, ki a felelős: a szerző, az előadó, vagy legyünk nagyvonalúak – maga a recenzens, aki kissé csalódott a novellák egy részét illetően.

(Esterházy Péter: Oratorium balbulum. Mácsai Pál előadásában. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Nem zenemű meghallgatására gyűltek össze a BMC nézői a felvétel készítésekor, noha a helyszín azt sejtette volna, és nincs hangszeres zene a csak Esterházy Péter nevével fémjelzett hangoskönyvön sem, mégis olyan eleven hatást gyakorol, amely a nagyzenekaros, kórussal előadott oratóriuméval vetekszik. Mindez legalább két embernek a műve: a szerzőnek, aki a szakrális téma és a világi nyelvezet provokatív együtteséből hozott elő csak rá jellemző iróniát, másrészt az előadónak, aki nem átallotta ezt a szöveget a legjobb értelemben vett páratlan gátlástalansággal megszólaltatni.

(Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio. Előadja Für Anikó és Kern András, Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Most látszik igazán, hogy a Hrabal-művekből nem csak filmet érdemes készíteni (bár Menzel hatot adaptált, és nem egy lett közülük világhírű), a legtöbből áradó humor és életigenlés sokféle hordozón: színházi előadáson vagy hangoskönyvön is képes átütni, ha az alkotók a hrabali világlátás pontos visszaadására törekednek. 

 (Finy Petra: A darvak tánca. Előadja Balsai Móni. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Vademecum ez a lemez a szó minden értelmében (a latin vade mecum jelentése ’járj velem’), amelyben Balsai Móni a gyerekek nyelvét jól beszélő kísérő. Remek túravezető, aki a mesés tényanyag közreadása mellett, „gyerekhangoskönyv” lévén változatos hangszínekben és tónusokban szólal meg, ha kell, suttog, ha kell, kiabál vagy hadar, és ügyel arra, hogy a banyák-boszorkányok-öreg nénik hangja a rövid meséket összevetve se hasonlítson egymásra, ami, ha már csak azt nézzük, hogy vannak ugye jó és gonosz boszorkányok, teljességgel érthető, mi több, elvárható.

(Márai Sándor: Legenda a jóságról. Novellák. Előadja Mácsai Pál. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)

Sokadik olyan lemez ez, amelyen Mácsai Pál olvassa fel Márai szövegeit.  Most sem veszi félvállról – mi sem áll tőle távolabb –, nem győz a rutin az elhivatottság felett, noha komoly segítő: a melankolikus, töprengő, hűvösen elegáns, mégis a drámaiságig fokozott szövegek az ő előadásmódjában könnyedebbé, szinte belélegezhetővé válnak. A Kabala, a Szindbád hazamegy, a Mágia hangoskönyv is Mácsai előadásmódjában szólalt meg korábban, és az ember mindig gazdagodott: leginkább a Máraira jellemző visszafogottság határait tiszteletben tartó, olykor az iróniát sem mellőző színészi értelmezéssel.​​​​​​​

Szabó Attila: A valós színterei. Színház, közösség, múltfeldolgozás. SzínText sorozat 04. Szerkesztette Deres Kornélia és Herczog Noémi. Prae Kiadó, Budapest, 2019, 186 oldal, 2990 Ft

Mert a színház – bár agyonkoptatott, de vitathatatlanul igaz állítás, és a kötet témájának meghatározásában feltétlenül hangsúlyozandó – társadalmi művészet, és a kortárs színház fontos tényező egy közösség identitásának formálásában. Ami oda-vissza működik: egy-egy akár a múltfeldolgozást segítő előadás éppúgy hatással van a nézőre, mint ahogyan a valóság a színházművészetben az utóbbi évtizedben életre kelt bátor, formabontó kísérletekre.

(James Herriot: Kutyás történetek, Szacsvay László előadásában. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)   

Szép mementó ez a lemez Cedriknek, Kimnek, Jingónak és Skippernek, Judynak, Myrtle-nek vagy Vénusznak, a történetek különböző korú-nemű-fajtájú egykor élt kutyaszereplőinek, és James Herriot állatorvosnak is, aki az 1960-as évek közepén jutott arra az elhatározásra, hogy a számára legkedvesebb vagy legérdekesebb rendelői eseteit papírra veti. A kéziratok születését pedig siker követte.

(Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk. Előadja Vecsei H. Miklós, Móra Kiadó, 2020)

Jó oka volt a Móra Kiadónak Vecsei H. Miklóst felkérni A Pál utcai fiúk felolvasására: addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Noha ez a „meleg” már jó ideje, 2016 óta, és a jelek szerint még sokáig kitart, mert a Vígszínház zenés játékának, a Dés–Geszti–Grecsó-musicalnek magas a népszerűsége, telt házas előadás. Ezt használja ki a Móra, és ebből a szempontból jól is teszi.

Körner András: Költők a kabaré­ban. Pesti kabarédalok a 20. század elején. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 351 oldal, 7990 Ft

A rendhagyó nézőponton túl, amelyet Körner választ a század eleji pesti kabaré tanulmányozásához, becsülendő az a hihetetlen gyűjtőmunka, amely nyomán ez a részletgazdag, informatív és igazán szép kivitelezésű könyv megszületett. Több mint 350 képet – legyen az fénykép, plakát, kottacímlap, karikatúra – talál benne az olvasó, amelyek a hangzó anyagot, mondjuk CD-mellékletet, nem pótolják ugyan – a jogi követelmények, engedélyek miatt nincs ilyen melléklet –, mégis a legtöbbet adják vissza a tízes évek brettlijének (korabeli elnevezése ez a kabarénak) hangulatából.

Kevés olyan történeti (jelen esetben kabarétörténeti) munkával találkoztam, amelyen ennyire átsütne a szerző téma iránti elhivatottsága és „érintettsége”. A személyes hangú bevezető, amelyben Körner a Medgyaszay és a korabeli pesti – valamint német, francia – kabaré iránt ma is érzett „szerelméről” ír, már megelőlegezi mindezt, és a szubjektív hangvételű megnyilvánulások: „tudomásom szerint”, „az az érzésem”, amelyek nem szokványosak egy kultúrtörténeti munkában, úgyszintén erősítik ezt a képzetet.

(Örkény István: Tóték. Előadja Mácsai Pál. Kossuth–Mojzer Kiadó, 2019)

„A regényből írott két darabomnál – a Tóték-nál és a Macskajáték-nál – megítélésem szerint a prózai változat sikerült jobban, mégsem hallok róluk”, mondta korábban Örkény, és ezt erősítette meg Mácsai is, amikor az előadásról így nyilatkozott: „A kisregény a Tóték és a Macskajáték esetében is lebegőbb, bonyolultabb. Ma úgy érzem, hogy a színpad által akkoriban megkövetelt redukció az anyag lényegét, szellemét is érintette. Vagyis Örkény gondolkodását. Örkény, mint személy, kilátszik a regényszöveg mögül.” (ÉS, 2013/10., márc. 8.) Erre a „kilátszásra” irányítja a figyelmet a színész, és a Tóték lemez – alább részletezett – szótagok szintjéig átgondolt előadásmódjával majdnem annyit elmond Örkényről, mint az író életrajzából szerkesztett Azt meséld el, Pista! esetében.