► Kemény Lili: Az orosz barát, Örkény Színház, október 23.

Isten látja lelkemet, nem akartam én ebből (is) nemzedéki kérdést csinálni. De nem is én csinálok, hanem „a fiatalok” teszik, akikre most az Örkény Színház csapott le. Kemény Lili (szül. 1993) felkérésre írt és október 23-án a nagyszínpadon bemutatott Az orosz barátjának rögtön az első jelenetében elhangzik az egyik nagy öregtől (Znamenák István), hogy „a ti generációtok” – pedig ez még nem is az övék, hanem nagyjából a szüleiké; ergo a nemzedéki szembenállás, egymás irodalmi példákkal is bőségesen illusztrálható oda-vissza vádolásának motívuma gyakorlatilag civilizációs állandónak mondható –, innen jutunk az előadás végére egy mai, másképp sötét Extázis-életérzésbe (az összevetéshez lásd: Katona József Színház, 2023, rendezte: Tarnóczi Jakab, szül. 1994). Azaz a néha terhesnek ható burokban felnövéstől az élet időnként kiszámíthatatlan viszontagságain és a lázadáson, minden megtagadásán át egyfajta parttalan elveszettségbe, ahonnan más nem nagyon rángathatja ki az ember lányát, csak a csoda – vagy mivel csodák nincsenek, az, aki felnevelte. Jelen esetben a végkifejlet mesébe illik, bár inkább rémmesébe, de persze ebből még bármi jó kikerekedhet.

► Pintér Béla és Társulata: Kabuki, Átrium, október 14.

Változatlanul állítom, hogy Pintér Béla korunk legjelentősebb drámai kabarészerzője. Egyszerre simogatóan régimódi és hasogatóan aktuális – mégpedig olyan időtállóan, hogy darabjaiból, már ha egyszer bekerülnének a Nemzeti Alaptantervbe, az utókor sokat megtudhatna arról, milyen időket élünk –, élesen politizál, de közben határozottan közművelődési funkciót lát el, és annyira nagyon magyar, még akkor is, amikor japanizál, hogy mutasson nekem a NER nála különbet!

► Leláncolt Prométheusz, Szkéné Színház / Tér 12, 2025. október 4.

Szóval úgy tűnik, Viktor Balázst a zsarnokság természetrajza, dinamikája, sugara és kisugárzása izgatja, azt igyekszik lehetőleg absztrakt keretek között maradva kitapogatni, még ha finom utalásokat megenged is arra vonatkozólag, hogy az ókori demokrácia bölcsőjében fogant, régmúlt (?) történeteket, jelen esetben az előrelátó, emberbarát lázadó másodgenerációs isten kálváriáját a mában értelmezzük.

► Podlovics Laura: Moonlight Pictures, Jurányi, 2025. szeptember 20.; Juhász Maja – Kovács Luca: Nyitott ház – mostakkor maraton. S01E01-09, Trafó, 2025. szeptember 13.

A szeptemberben a Jurányiban bemutatott Moonlight Pictures nem személyes történet, mindenfajta egyezés a valósággal a véletlen műve, csakhogy a szerelem és a párkapcsolat hullámzó dinamikáját végigjáró opus kanavásza és párbeszédei olyannyira hétköznapiak, hogy azt még a holdvilágos éjszakák álomporos hangulata sem segít fiktív távlatokba emelni. Hiába a csinos és romantikus napraforgómező-alap, Kurta Niké és Georgita Máté Dezső – helyenként bájos, máskor valamivel energikusabb – játéka, a sejtelmes, puha fények és a kezdetben izgalmas vaksötétek (...) a mély érzések ábrázolásában nem sikerül igazán mélyre menni. Persze, mert a Moonlight Pictures nem lélektani dráma, inkább szimbolista előadás szeretne lenni, nem a mit, hanem a hogyan lenne a lényege, az érzetek érzékletessé tétele, ám ehhez a Jurányi kamaraterme ellentmondásos módon egyszerre túl nagy és túl kicsi.

► Spiró György: Árpád-ház, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka; Városmajori Szabadtéri Színpad, 2025. augusztus 28.

„Miért lennénk mi mások? Fölöttünk is ugyanaz az ég van” – tágítja Spiró a kontextust, az absztrahálás munkáját ő eleve elvégezte, és még csak nem is példázatba foglalta. Pedig lenne ezzel a darabbal mit mondani a mai közállapotainkról (is) – félreértés ne essék, még sugalmazni sem szeretném, hogy egy ilyen színpadi értelmezés jóra vezetne! –, arcoskodásról és arctalanságról, a hatalom természetrajzáról, az anyagilag és morálisan lesilányított társadalomról, az Árpád-házhoz hasonlóan önmagát lassanként felfaló színházi szakmáról.

► A Pelicot-tárgyalás, Avignoni fesztivál, július 18.

Európa legrangosabb színházi fesztiváljai közül kettő mindenesetre nem ment el szó nélkül e mellett a méltán történelminek nevezhető per és a kiállásáért minimum nagyrabecsülést, de főleg és elsősorban tiszteletet érdemlő asszony, Gisèle Pelicot mellett, aki nyílt tárgyalást kért, és ezt a döntését egy percig sem bánta meg. Mert ebben a perben nem az volt a lényeg, hogy a férjét és azt az ötven másik férfit pellengérre állíttassa és büntetésül bezárassa, hanem az, hogy mással ilyen ne fordulhasson elő. Hogy beszéljünk végre arról, mi folyik a zárt ajtók mögött. Hogy ne hallgassunk.

► Sziget Fesztivál 2025, augusztus 7.

A fő műsorsávban (ez a Szigeten 23:30-as kezdést jelent) fellépő kanadai The 7 Fingers társulat az előzőekhez képest nagyöregnek számít, jártak is már többször Budapesten – és az előadásban néhol kidomborodó giccsfaktor ellenére most sem okoztak csalódást. Mint mennyei manna hullik az ölünkbe tőlük végre egy kis könnyedség és humor, és hát ők nem csigázzák feleslegesen a kedélyeket, hanem ontják a hálás közönségre a jobbnál jobb számokat, amelyek mindig kapnak valami virtuóz vagy látványos csavart. A Duel Reality kerete Shakespeare, a produkció a Rómeo és Júlia zanzája rövid szövegelésekkel, és bár koreografált mocorgás a szélen itt is akad, nem vonja magára túlságosan a figyelmet.

► Szörényi–Bródy–Sarkadi–Ivánka: Kőműves Kelemen, Zikkurat Produkció, Városmajori Szabadtéri Színpad, július 25.

Alföldi Róbert tulajdonképpen a 2013-ban a RaM Colosseumban bemutatott rendezését frissítette fel. A díszlet és a jelmez nagyjából ugyanaz (hogy mindez, a dramaturgiai változtatásokkal egyetemben, ugyanazokhoz a nevekhez köthető-e, mint anno, rejtély, mert az efféle részletekre is kiterjedő színlapot sehol sem lelni): fekete falak, hátul emelvény – ahonnan ezúttal fájóan, bár nem megbocsáthatatlanul hiányoznak a zenészek –, egy átlátszó szónoki pulpitus, egyben később Déva várának ominózus fala, amelyhez asszonyvér tapad.

► Goldoni: Csetepaté Chioggiában, Miskolci Nemzeti Színház – Városmajori Szabadtéri Színpad, július 4.

Ennek az előadásnak a sikere ugyanakkor nem a fenti külső- és belsőségeken múlik, hanem elsősorban a színészeken. A stílus- és ritmusérzékükön, hogy a replikák peregjenek, hogy a dac és a sóhaj kényes egyensúlya végig megmaradjon, hogy a játékot ne az indulat vigye előre, hanem a helyzetek szorításában ki-kidomborodó karakterjegyek. És ezt a jelenlegi miskolci társulat tudja, nagyon is tudja: mintha félszavakból is értenék egymást, miközben a színpadon látszólag mindenki csak a magáét hajtogatja anélkül, hogy meghallaná a másikat.

► Mithridatész halott?, SZFE, június 18.; Monteverdi–Bella: Poppea megkoronázása, SZFE, június 29.

Ha mindenképp le kell vonnom valami tanulságot ebből a két produkcióból, az valami olyasmi, hogy ha ilyen a kötelező egyetemi gyakorlat, akkor érdemes kivárni, milyen lesz, amikor ezek az alkotók – csapatban vagy külön – egyszer igazán kieresztik a hangjukat.

► Racine: Bérénice, Comédie-Française, MITEM, Nemzeti Színház, június 12.

A veretes alexandrinusok koncepcionálisan tökéletesen illenek a MITEM szertartásrendjébe, egyébiránt az enyhén japanizáló, majd univerzálissá táguló színrevitel is, csak hát ahogyan Racine-nál konfliktusba kerül szerelem és kötelesség, úgy feszül egymásnak a budapesti Nemzeti Színház nagyszínpadán vágy és praktikum. A nagyterem ugyanis 619 férőhelyes, ez az előadás viszont a Comédie-Française kettes számú játszóhelyére, a 300 fős Vieux-Colombier színházba készült. A fotók tanúbizonysága szerint a szöveg érthetősége érdekében ott is mikroportokat használnak, de a hang akkor is másként hat a kétféle térben. Ahogyan a színészi játék is, amelyet Cassiers erősen bensőségesre vett. A Nemzeti/MITEM nem először követi el ezt a hibát (amely alól a Comédie-Française döntéshozóit sem lehet egészen felmenteni): 2017-ben a litván Eimuntas Nekrošius Kafka-adaptációja, Az éhezőművész körül lötyögött ugyanilyen emlékezetesen és fájdalmasan a színpadnyílás.

► Goldoni: Egy nyár, Katona József Színház, május 17.

Mert Ascher van olyan alapos megfigyelő és elemző, mint Goldoni, és az utóbbi pár évben mintha kifejezetten vonzódna is az eseménytelen színdarabokhoz, amivel azért ő sem a dolgok könnyebbik végét fogja meg. Szinte kínálja magát az összehasonlítás Jean-Luc Lagarce A várományosával, amit két évvel ezelőtt az Örkény Színházban vitt színre. Csak míg ott a nyelv töredékessége és/vagy jelentéstelen burjánzása igen tág teret hagyott a gesztusoknak és az ábrázolás egyéb síkjainak (értsd: valahogy jobban kellett figyelni, és megérte), itt a szépen formázott, lekerekített, simára csiszolt mondatok inkább hátradőlésre késztetnek, becsapósan csitítják a nézői éberséget

► Puskin: Anyegin, Örkény Színház, május 11.

Anyegin örök, az alak, a jelenség, ahogy azt az Örkény Színház május eleji stúdiós bemutatójának színlapja is sokféleképpen körülírja: „kényes úrifiú és szabadelvű különc, felvilágosult földbirtokos és semmittevő értelmiségi, az orosz provinciák foglya és nyughatatlan világpolgár, a társaság kedvence és flegma mizantrópja, életunt lázadó és szenvedélyes remete, gátlástalan csábító és szenvedő szerelmes”. Túlzásnak tűnhet, de Dohy Balázs rendezésében az egyszeri élmény részlegessége ellenére mindezt meg is kapjuk, bár talán igazságosabb lenne, ha az ajánló nemcsak a címszereplőről, de Tatjánáról is szót ejtene, mert ebben a feldarabolt, sétálós produkcióban ő is több arcát mutatja. Még azoknak is, akiknek a háromból csupán egy jut belőle. De azt hiszem, ez némi magyarázatra szorul.

► Thomas Köck: Fukuyama után, Trafó, március 29.; Kontos Miklós: Stég, Jurányi, április 2.

Állapotdráma. Jó kis kifejezés, nem? És kellőképpen tág is ahhoz, hogy az ernyője alá egészen különböző előadások beférjenek. Eredeti lelőhelye a Trafó honlapja, ahol az osztrák Thomas Köck 2013-as, Fukuyama után című darabjából készült előadás meghatározásaként szerepel. A darab ismertetésére több okból sem vállalkozom: egyrészt, mert a cselekményt legfeljebb címszavakban tudnám összefoglalni, másrészt, mert a produkciónak távolról sem az a legmeghatározóbb rétege. A – Jelineken edződött Halasi Zoltán fordította – szöveg végig csupán váznak, sorvezetőnek hat, de ez egyáltalán nem baj, mert vele, benne és fölötte annyi minden történik a színpadon, amit önmagában is feladat nemcsak követni, befogadni is.

► Jane Austen: Büszkeség és balítélet, Vígszínház, április 2.

És ezzel in medias res nagyjából túl is vagyunk azon, mi ezzel az adaptációval (Kovács Krisztina és Valló Péter munkája) és rendezéssel a legnagyobb baj: az, hogy bármennyire szeretné egysíkúnak láttatni a két főszereplőt, ezt egyszerűen lehetetlen elérni. Mert Elizabeth Bennet legalább annyira buta, mint amennyire okos, és Darcy pont olyan ügyesen hoz rendbe dolgokat, mint amennyire elsőre elrontja azokat. A romantika már csak ilyen. És Jane Austen nem lányregényíró.

► Ibsen: Peer Gynt, Budapest Bábszínház, március 28.

A Peer kimondottan az a színmű, amelynek szoros olvasása merő gyönyör, a szövegnek mindig új és új rétegei tárulnak fel, a párbeszéd felelget a tájnak, a szavak megelevenednek, a tettek mondatokká állnak össze… Lényeg a lényeg: Ibsen ügyesen bánt azzal az öntőkanállal, amelyet játékszerként a kis Peer kezébe ad. És ilyen darabhoz bizony hasonlóan sokoldalú forma dukál, amelyet jelen esetben meg is kap.

► Székely Csaba: Az igazság gyertyái, Budaörsi Latinovits Színház, március 10.

Mert Alföldi rendezése a színpadi művészet természetéből fakadóan leginkább hatni akar, és ehhez a végső elsötétítés előtt is jut még egy utolsó, gyönyörű, szívfacsaró kép, ahogy egy csa­lád, egy falu, egy nép, egy ország eltűnik a térképről, szertefoszlik a levegőben. És a kérdés: szabad ezt hagyni? Végignézzük, megint, kicsiben és nagyban újra és újra?

► Michael Haneke: Szerelem, Örkény Színház, március 8.

Ördög Tamás ez alkalommal a hiperrealizmus mellett érezhetően egyfajta pragmatizmusra törekedett az ábrázolásban, a színlapon az értelmező szótárból idézett definíció is erről árulkodik. Tárgy kijelölve, cél meghatározva, kulcsszavak felvázolva, csapó. A tárgy valóban a címben megjelölt szerelem, csakhogy nem az ifjúkori, heves, szívdobogós, hanem annak időskori, együtt megöregedős, szívleállós változata, amikor a napi rutinfeladatok közepette az ember már azt találgatja, vajon ő vagy a társa megy el előbb. De hogy melyik félnek van nehezebb dolga… Színészként mindenképpen Pogány Juditnak, még akkor is, ha a rendezés a technikai részleteket leleplező fényváltásokkal választja el a jeleneteket. Kamera kikapcs, következő beállás.

► Kirill Fokin: King Lear Show, Nemzeti Színház, február 15.

De ugorjunk vissza a mesés valóságba: hogy, hogy nem, Kirill krónikásnak, aki ily szövevényesen újraírta Lear történetét, van egy papája, Valerij, aki gondolta, színpadra állítja, neki meg egy szakmai jó barátja, aki felkarolta a családi kalákát, és rendelkezésre bocsátotta hozzá az ő csodálatos birodalmát, a budapesti, ó, de mit budapesti!, az összmagyarság nemzetek fölött átívelő Nemzeti Színházát, annak is a nagyszínpadát. No, cimborám, használd, megy ez föl-le, tiéd szélte-hossza, ha nem kéred az egész nézőteret, hát üsse kő, az sem baj, ácsolunk mi tenéked másfajtát, hogy úgy nézzen ki, mint egy tévéstúdió.

► Ivan Viripajev: Részegek, Budaörsi Latinovits Színház, február 7.

Viripajev sablonos tablóját Fehér Balázs Benő nem transzponálja egyértelműen a mai magyar realitásra, noha alkoholfogyasztásban mi sem a statisztikák végén kullogunk, spiritualitásban viszont jóval a nagy orosz lélek mögött maradunk, talán ezért is csengenek az úrkereső mondatok kissé hamisan. Nem a szájakból, a hiba nem a kimondásban van, hanem a kontextusban: Viripajev hiába szánja mondanivalóját egyetemes látleletnek, mégis az motoszkál bennem, hogy Dosztojevszkijen és Bergyajeven szocializálódott közönség előtt mindez jobban üthet.