Nem sokkal Vízkereszt után egy este hozzánk is bekopognak a feketekabátosok. Nagyanyám kendője hatalmas virágos rét. Rám teríti, hogy nektárillatú legyen az álmom. Búzavirággal ágyaz meg nekem. Pacsirta énekét leheli fülembe, ne lássak mást, ne halljak mást. Én szófogadó gyerek vagyok, elbújok a virágok alá, kistestvérkéim, Misi és Rózsika kezét szorítom, hárman bámuljuk a mama hímezte eget, de a feketekabátosok hangosabbak a madárdalnál, közénk tolakodnak, feltűrik a kendő sarkát, a latyakos csizmáikat látom, meg egy fehér papirost az asztalon, ijedten reppennek el a zárt ablakon keresztül a barna pacsirták is, mikor a tintástollat apám elé teszik. Tudod, mi a helyes döntés, kérdezik apámtól, apám nem válaszol, mereven néz végig a szobán, át a kályhacső melletti repedéseken, ki a kertaljáig, édesanya válaszol helyette, tudjuk, mondja, és kiteszi a két idegen férfit a házból. A zár koppanása félrevert templomi harang. Apám szemében a Duna felől érkező vihar. Lehelete pálinkaszagú északi szél. Édesanya hajában sosemvolt fehér szalagok. Nagymama lehajtja a fejét, és örökre kiengedi a Miatyánkot a tenyerei közül.

Anyám lábai villanyoszlopokká dagadtak a nagy melegben, erősen szorítottam őt, aggódtam, nehogy egyszer csak magatehetetlenül összerogyjon és hatalmas testével betakarjon vagy harmincnégy nyolcszög alakú, tizenkét centi átmérőjű szürke térkövet. Nem, válaszolta, mikor arra kértem, üljön le. Kihúzta magát, mereven bámult a tömegbe. Imádkozzunk a bűnösökért, mondta a pap, mire ő feljebb emelte az állát. Könyörögjünk. Hangosan felnevetett. Szorosan összefogott ősz hajpáncélján megtört a nyári nap fénye. A gyász kövér izzadságcseppekként csorgott végig a teste azon részein, amelyeket ruha vagy cipő takart. Büszke volt azon képességére, hogy irányítani tudja testnedvekké hígult érzelmei útját. Csatakos ruháit be kell raknom a mosásba, ha hazaérünk. Nyelvem hegyével titokban megnyalom majd őket, hogy sósságuk alapján megállapíthassam, anyám sírt-e, vagy izzadt. A nyakában lógó vékony aranylánc kapcsát kikapcsolom, a rajta lógó aprócska feszülettel együtt barna, díszítés nélküli ékszertartójába fektetem. Fekete cipőjét a fűtőtest alá teszem száradni. A cipőt újságpapírral tömöm ki.

Abban a pillanatban, amikor feltéptem a barna színű borítékot, rajta a cseh posta pecsétjével, már tudtam, ebben a levélben nem lehet más, csakis egy értesítés arról, hogy szeptembertől Prágában tanulhatok, igen, azon a művészeti egyetemen, amelyre gyerekkorom óta vágytam, amelyet együtt választottunk ki és álmodtunk meg anyával, hogy majd ott igazi festőművésszé válhassak, rajzolhassak és festhessek ezer képet a mi közös kedvenc városunkról pont úgy, ahogy azok a boldog tekintetű művészek tették, akiket egy tizenkét évvel ezelőtti prágai kiránduláson láttunk a Károly hídon alkotni. A csoport gyorsan haladt el mellettük, én sem láttam mást, csak vállak és kezek erdejét, arctalan volt a tömeg, nem messze egy férfi a Lady Carnevalt énekelte fülsértő hangon, mi pedig csak futottunk a többiek után, mert a program az program, az bizony nem enged, ahogy a Kisvakond, az Orloj és az ebédre betervezett knédli sem.