► Zenés klipek a YouTube-on

Miért kérdezzük mégis, hová lettek a régi jó, filmszerű, nagyszabású videóklipek? Nyilván nem az értelmezés hiánya miatt, mert a dal önállóan is dolgozhat a befogadóban. És az álnaiv kérdésben persze benne a válasz, egyszerűen azért, mert ritka esemény, hogy egy nagyszabású dalpremierhez videó is társul, ami, mondjuk, egy nem habzóan mainstream zenekar új dalának debütálását is eseménnyé teszi.

► A podcastok világa

A mai podcastok jó része az élő adások összes hátrányát hozza, de egyetlen előnyét sem. Vagyis általában koordinálatlan, vágatlan és kulturális linkek nélküli fecsegések, de nincs bennük a „most történik” öröme és feszültsége. Ennek ellenére bizsergető látni, hogy a beszélgetés mindent kibír, hogy az emberi szó, az értelem, az üzenet, a mondat akkor is él, ha elvileg a rövid videó, a tik-tok-burleszk és társai már megölték. A beszélgetés intimitása akkor is erősebb és ingerlőbb, ha ideig-óráig úgy tűnik, az ősi, emberi ügyekkel már senki sem bajlódik.

► Futamközvetítések a lóversenypályáról

Tandori nem szerette, ha kiderül róla, író, hogy híres, bár az Eszéki közönsége valószínűleg ezt nem is hitte volna el, ennek ellenére óvatosan, diszkréten lehetett vele irodalomról beszélni, hogy a többiek meg ne hallják, pedig a többieket ez nem érdekelte volna; és bármennyire megszépül a régmúlt valósága, arra azért még emlékszem, hogy akkoriban is mindenkit csak önmaga érdekelt. Dezső úgy állt, hogy lássa a tévét, én gyakran hátranéztem, mintha érteném, mi történik, de sosem tudtam, mire tett éppen, nekem vigyáznom kell a szerencsejátékkal, lenyűgöz, így aztán távol tartom magam tőle, mondjuk Tandorit is lenyűgözte, és neki is távol kellett volna tartania magát, de őt ez a távoltartás nem érdekelte.

► Bede Robi konyhája, „Tatár beefsteak”, szeptember 24.

Bede nem variál, nem fickándozik, egy alanyian őszinte konyhában dolgozik, ami olyan, mintha otthon szaladtak volna neki a műsornak. A sok szponzor fárasztó, és ha már kell, néha esztétikusabb megoldásokkal is oda lehetne varázsolni a logókat képre, de nem ez a lényeg, hanem a szabadság, a jókedv és az érdeklődés, ahogy Bede kíváncsi a hagyományainkra, és megfőz néhány egészen megvetett ételt, a tatártól a brassóiig.

► Szóljatok, a Radnóti Miklós Színház videója, YouTube, szeptember 15.

Egy színháznak sokféle dolga van, ha ekkora a baj, akár még az is, hogy elmondja, elég. Hogy nem bírjuk tovább, nem lehet ekkora igazságtalanságban, egyenlőtlenségben élni. A Radnóti Színház megint csinált egy kivételesen jó videót, ezt is Rideg Richárd rendezte, a felvételen a Radnóti színészei, dolgozói és szimpatizánsai, konkrétan és ábécé sorrendben Alföldi Róbert, Bálint András, Bata Éva, Berényi Nóra Blanka, Csoszó Gabriella, Gazsó György, Kováts Adél, László Zsolt, Martin Márta, Mészáros Blanka, Nagy Péter István, Pál András, Porogi Ádám, Schneider Zoltán, Sebestyén Aba, Sodró Eliza, Szenteczki Zita, Szikszai Rémusz, Tóth Ildikó és Valló Péter együtt szavalják el Erdős Virág Szóljatok című versét.

► Egy kézjel a néma segélykiáltás, Kapospont, YouTube, augusztus 22.

A Kapospont nevű csatorna „Somogy megye vezető videós hírportáljaként” pozicionálja magát, és ez vagy így van, vagy nincs, az Egy kézjel a néma segélykiáltás című videójuk remekül sikerült, emberi lett, őszinte, egyszerű, a témához illő. Kitanics Zsuzsanna, a rendőrség referense nem használ ostoba zsargonokat, úgy beszél, mintha érintett lenne, ráadásul őszinte, ami ebben a pozícióban komoly fegyvertény. Nem akarok túlozni, de katartikus pillanat, amikor beismeri, ők maguk is meglepődtek, hogy valami működik. Nem így mondja, konkrétan az esetről beszél.

► 4 magyar, akit az apukája sem vesz a nevére, Winkler Róbert csatornája, YouTube

Winkler idővel ráunt az autókra, talán utolsó etűdjében a Suzuki Swift himnuszát zengve odavágott a sofőr-nagyravágyásnak, aztán a „vagy iszik, vagy vezet” szabályt betartva ráfordult a sörtesztelésre. Itt is hamar szakértő lett, de nem szégyellte bevallani azt sem, ha fogalma se volt a kínálatról. Az egyik legjobb tesztelési epizód a Középszerű szlovák sörök Pistával, harmadszor (Winkler Róbert csatornája, YouTube), ahol Vályi őszinte örömmel röhögi ki tájékozatlanságát, fordít, kommentál és kóstol. Ne legyünk smucigok, szórakoztatóan és felszabadultan csinálják.

► Eb-döntő, M4, július 14.

A technika fejlődésével pávatánc lett a meccsekből, rengeteg kamera, gyönyörű képek, fotómodell focisták, pomádé literszám, már a bírói kar is frissen van ondolálva. Ők is úgy vonulnak be, mintha divatbemutatóra jöttek volna, nem pedig futni. A döntő előtt látványos majomkodás, amolyan záróünnepség, legalábbis így van legalizálva, de az akció sokkal jobban emlékeztet a rögbimeccsek szüneteiben látható show-ra, csak sokkal gyöngébb.

► Szakértői beszélgetések a labdarúgó-Eb meccsein, M4

A foci identitás, származás, múlt, jelen, jövő, a foci szelep, remény, álmodozás, az elrontott életek elfedője. A foci közösségi élmény, de inkább a fonóban való közös éneklés folytatása, és nem a kézilabd-a vagy a jéghokiszurkolók által megélt élményre hasonlít. A foci az élet, a korrupció és a kisstílűség maga, a maffiavilág mélye, de ha a játékos kimegy a pályára, maga a szabadság, a tisztaság, a felhőtlenség. A régi, szépnek mondott időkben külföldi csapatnak nem lehetett drukkolni, képtelenség lett volna, egyfelől eszünkbe sem jutott, másfelől nem adta a nyugati bajnokságokat a tévé. A magyar bajnokság színvonala persze nem a napközis meccsek és a grundfoci táján mozgott, így tökéletesen kerek volt a világ.

► 14.Ördögkatlan fesztivál, Tompos Kátya koncertje; Gyermekgyógyulós videók, You­Tube

Nehéz folyton hálásnak lenni, hálásnak alapvetőnek tartott dolgokért, olyan birtokokért, területekért, amit elemien a sajátunknak hiszünk, amit nem vehet el tőlünk senki, és aztán, ha egy pillanat alatt mégis elveszik, senkivel nem lehet megosztani a fájdalmat, amit az elvesztésük okoz, mert ez nem tudja elképzelni senki. A gyermekek boldogsága hasonló, de a fájdalmaik különbözőek, nem látni, vagy más hiányokat elfogadni, megélni mindig más, minden sorsban másképpen ül benne a tragédia, ez már nincs ott a felvételeken, nincs benne a sírós nevetésekben, a hiány nem látszik, nem lehet rögzíteni, csak oda lehet képzelni, de ez a legjobb a videókban.

A Quantum Tech HD nevű spanyol csatorna például kabinok, konténerházak, lakóautók, helymegtakarító, okosbútorok építését mutatja be. Videóit tízmilliók nézik, sokkal többen, mint mondjuk a Rolling Stones klipjeit.  A 2015 óta létező médium kreatívjait eddig 3 042 582 014 alkalommal nézték meg, ami elvileg európai közösségi élmény, ez akkora szám, hogy minden második magyarnak is folyamatosan néznie kéne. Hogy ez így van-e, nem számít, de ezek a felvételek egyértelműen a klímaszorongás levezetésére szolgálnak, olyan túlélőhelyek elkészítését mutatják be, amelyeket nézve lehet arról álmodozni, hogy ha összeomlik a világ, a kétkezi munka megmenti az embert, és vissza lehet találni a természethez.

Hiába minden, idén valahogy egy olyan vers esett a legjobban a befelé fordulásban, aminek elvileg semmi köze a nagypéntekhez, bár, ha az örömből mindenkinek lehet személyes olvasata, akkor a böjt, a gyász is privát terület, és én ilyenkor még sokkal többet gondolok a rég halott apámra, mint máskor. Csernák János visszafogott, mély és remek versmondása telibe kapott.

(Petőfi film remake. A Landerer jelenet, Magyarország Kedvenc Műsora YouTube csatornája, március 15.) 

A széles és tágas történelemben nyilván temérdek példa akadhat rá, hogy maguk az alkotók emelik ki az esztétikai mezőből a saját művüket, de ebben a szomorú magyar pocsolyában eddig legalább az biztos pont volt, hogy ilyen nincs. Vidnyászkytól L. Simonig, Demetertől Nagy Feróig mindenki hisz és hitt benne, hogy amit létrehoz, az jó. A fene se gondolta volna, hogy egyszer még ez is hiányozni fog, mert a cinizmusnak olyan mélye következik, amikor már maga az alkotó is tudja, hogy amit összehozott, az filmként nem értékelhető, ezért ő megy elébe a dolgoknak.

(Orosz László: Lényeges és lényegtelen; Orosz László fizikus előadásrészletei a YouTube-on)

Azzal kezdtem, hogy a nagy tanárok nem feltétlenül nagy emberek, nem biztos, hogy példaképek. Orosz tanár úr felvételeitől is csak néhány klikkre van a szkeptikusok társasága, harsogó ateizmusa meg jó néhány szükségszerűen megosztó ügy, mégis, mint ahogy más nagy tanárok, ő is érzékelhetően egységben látta a világot, ahogy élni lehet és muszáj. És bár a saját tudománya felől értette a világot, az a globális tudat, amire nevelt, az a valami mégis az emberség, a becsület, a megértés, a józanság.

(Balogh Béla: Nagyecsedi cigánytánc [’81], Gál László – Dutkon Mária: Eleki táncok [’85,’87], Gál László: Méhkeréki tapsos [’91], Kökény Richárd: Sárközi verbunk [’95]. Az Országos Szólótáncfesztivál YouTube-csatornájának felvételei, 2024)                

A két példa nem csak szubjektív, de azért is igaztalan, mert autentikus táncosokról van szó. Ők a saját falujuk anyagát használják, „adatközlőkből” lettek európai hírű táncossá, koreográfussá, pedagógussá. De ha őket nézi az ember, megérti, mi a baja a laikusoknak a foklórral. Mint a borral. Hogy érteni kell hozzá. Hogy ez elvileg „valahogyan van”, és ha a néző nem fikcionálja azt, hogy ehhez az ősi tudáshoz neki (bármilyen formában) köze van, akkor eleve kirekesztődik abból, amit a táncos egyébként is „csak” médiumként közvetít. Persze akad olyan naiv néző is, aki a színdarabot is úgy képzeli, hogy az „valahogyan van”, és a rendező meg színész csak ezt a valahogyant reprodukálja, de ez a naivitásszint a magát görcsösen reprodukálóművészetként identifikáló folklór estében, sajnos, mérhetőn magasabb.

(Kocsmai tévézés Magyarországon)

A kocsmai tévézés egy szociológiai tanulmány lehetősége, pontosabban az lehetne az, ahogy a közönség reagál a műsorokra. Figyeltem már észak-borsodi italmérésében a Miskolci Városi Televízió sportösszefoglalóját, megye kettő, északi csoportról beszéltek, vagyis éppen arról, ahol a falu csapata is játszott, és bár kevés képes összefoglaló volt, de azért egy akadt, a rangadó Edelény–Parasznya-meccsről megrázóan filmszerű, hogy úgy mondjam, sportközvetítésre kevéssé emlékeztető, hiperrealista felvételek zaklatták fel a nézőt.

(Szilveszteri tévéműsorok)

Alig néhány éve még a szilveszter volt a tévézés netovábbja, minden magára valamit is adó műsor a legjobb formáját igyekezett hozni, és az év leghosszabb estéje már kora délután elkezdődött. Apám rendesen kipreparált tévéújsággal készült, bekarikázva a kihagyhatatlan kabarék, kalandfilmek, showműsorok és más zsánerléhaságok sorát, melyek arra voltak hivatottak, hogy elfeledjük, mi van mögöttünk és mi vár ránk. Hogy valóban elfeledtük-e, arra nem emlékszem, de hogy egy-egy pillanat valódi közösségi élménnyé tudott válni, az tagadhatatlan. Aki járt a régi Baszmannaja utcában, és tanúja volt, ahogy Márkus ötletéből Körmendi Csehov-paródiája egy ország kulturális identitását csiklandozza, az érti, miről beszélek, mert a Három nővér továbbírt (?) jelenete jóval több volt, mint kabaré.

– Mester úr, ne haragudjon, nem emlékszem a nevére! – mondja Ignác, mire a szerelő meglepetten felnéz, látszik rajta a bizonytalanság, úgy emlékezett, ez nem borbély, hanem a fodrászolt beteg fia.

– Mester úr, olyan tépett legyen a frizurám, mint a Megié.

Átlátszó csönd ül a teremre.

– Milyen Megié? – kérdezi Ajtony ösztönösen, de legszívesebben visszaszívná a kérdést, és reménykedik benne, nem hallotta meg senki, és nem fogják firtatni, miféle Megiről van szó.

Hosszan nem mozdul semmi, még a huzat is pihenőt tart, baljóslatú a nyugalom, a függöny a saját súlyától merevedik ki. 

– Francia csók – közli Ignác.