Épp itt jársz a gondolataidban, az átszúrt bőrnél, ahogy a tű steril, keskeny hegye átböki a bőrt, és megindul kifelé a vér, vagy megindul befelé az infúzió, az átlátszó, testetlen anyag, attól függően, hol nagyobb a nyomás, hol kisebb az ellenállás, épp itt jársz, amikor szúrni kezd a lépednél valami, valószínűleg pont a léped, visszatérő érzés ez, már a gimis edzéseken is, hiába futottad te a legjobban a hosszabb távokat, hiába bírtad az utolsó köröket néha a nagyképű fiúknál is jobban, a léped szúrni kezdett, visszatérő rendszerességgel. Hadd dolgozzon az az endorfin, gondolhatta a léped, legalább fájdalom legyen, ha már orgazmus nincs, vagy legfeljebb akkor van, amikor a kád forró vízben elképzeled, hogy a tizenkettő céből Peti rád nyit edzés után, de Peti sosem nyitott rád, neked kellett végül nyitnod, ha nem is az öltözőben, hanem az egyetemi bulikon. Lehet, hogy nem orvosira akarsz menni, ha ő nem biológusnak tanul, lehet, hogy akkor egy másik, könnyebb egyetemre vagy fősulira felvesznek az érettségi után, vagy legalább az azt követő próbálkozásra. Persze lehet, hogy mindegy, ha bármi is másképp történt volna, mert ami fontos, az akkor is ugyanígy történik meg.

A Mikszáth téren, ahol közösségi emlékháló emlékeztet arra, ami igazából még el se múlt, az Erzsébet téren, ahol vonatozni álltak össze vadidegenek, hogy valamit visszakapjanak az elmaradt érintésekből, testmelegek érzéséből a tenyéren és az ujjbegyen, ujjbegyek és tenyerek érzését a testükön, a körutakon és sugárutakon, ahol senkinek nem hiányoztak a brit legénybúcsús hordák, az utcákat, a teraszokat, a lehető legtovább nyitva tartó boltokat vagy a túlárazott, ehetetlen pizzaszeletet, gíroszt árusító pultok előtti sorokat is megtöltötték az otthonuk fogságából kiszabadult magyarok.

Hát kimozdultunk. Mit lehet erre mondani?

A konyhából friss kávé illata. Zsuzskám átjött, kávét főz. Tudja, hogy gyűlölöm a rádiót, de nem érdekli, hangosan bömböl a rockzene.

Ezek már olyan vidékek, ahol nem jár senki sem, ahol mindig csak én vagyok, itt hallom a hangomat, azt, hogy ordítok. Megborzongok, de most nem úgy, ahogy a rockzenétől szoktam. Felkelnék. De valami megfeszül, csövek, szíjak feszülnek meg, a karomban branül, az orromban szonda. Segítség, segítség, szól a refrén a rádióban, nyöszörög a refrén bennem.

Csörög a vekker. Véget ér.

Nem ér véget.