A Jövő Laboratóriuma – ezt a címet adta Lesley Lokko, az idei (a 18. építészeti) biennálé ghánai-skót építész és író kurátora. Egy ghánai sebész és egy skót anya lányaként született Dundee-ban, Ghánában és Skóciában nőtt fel, az Egyesült Államokban és Londonban lett építész. Aktív szószólója a kulturális és faji identitással kapcsolatos témáknak, így nem meglepő, ha Afrikát állította a középpontba. És nem a nyugati értelemben megszokott klisék alapján (a nagy kulturális beruházások, a vályogépítés technikái), így ez a Biennálé tényleg más: mint valami újra felfedező jóvátétel, amiben ez a kontinens most nemcsak a gyarmatosítóitól akar megszabadulni, de annak szellemi muníciójától is.

 (Újabb lombkoronaházak Noszvajon és országszerte)

Az egri Arkt Építész Stúdió lábakra állított, 40 négyzetméteres wellnessfaházai, ha nem hoztak is forradalmat, de előrelépést igen. Az első lombkoronaházak sikere után újabb treehouse-ok készültek – így jött létre például az a kilátószerű torony, ami már szakított a kabinjelleggel –, de Noszvajon másfajta tiny house-ok is vannak már, például egy másik cég fejlesztése a Mini (tényleg mini, összvissz18 m²-es), meg a Sárga és a Fekete Rigó. Országosra nyitva a képzeletbeli fókuszunkat: egyre több a hasonló, mini nyaralóház, kabinház, tiny house.

(A Lánchíd pesti hídfőjénél átépítik a volt Atrium Hyatt, ma Sofitel Hotelt.)

A város sorsa az állandó átalakulás, ami állandó megújulás, de nem feltétlenül a „szépülés”. Fogasabb kérdés, hogy ki és mennyire dumálhat bele egy ilyen kiemelt helyszínen átalakuló, ennyire nyilvános, de mégiscsak kapitalista magánberuházás terveibe. És hol van ilyenkor az állam? A jogi környezet ezúttal is rendezett, a kulturális értékkezelés nem, a látványkisajátításban érvényesül a szabad verseny, máshol nem.

(Budapesti toronyhorizontok)

Észak felől haladva az Árpád híd pesti hídfőjénél kiemelkedik a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 73 méteres paneltornya (az újabbakkal már kisebb szigetet is alkotva), délebbre a SOTE 88 méteres Elméleti tömbje a Nagyvárad térnél, de a város nem sikolt fel fájdalmában: ezek is a toronypanoráma részei lettek. Hogy megbontanának valami harmóniát? Mi lenne a harmónia, talán egyforma házak, egyforma magassággal? A Bazilika vagy a Parlament is messze túllőtt korának magasságérzületén, aztán az idő belenemesítette őket a városszövetbe. Sőt.

(A Deák téren és a Ferenciek terén felújított metróállomások)

Itt mi elsősorban átutazók vagyunk, nem az építészeti extrákat figyeljük (bár a négyes metró Duna-parti Gellért és Vámház téri állomásán a mélység szülte az ütős építészeti látványt, a látszóbeton gerendák 35 méteres, szövevényes – és mint kiderült, egy csontszövet mintázatát követő – rendszerét). Ezek a föld alatti terek nem andalgásra születtek, átszállás, jobbról balra vagy balról jobbra, tessék haladni. A közlekedési építészet elsősorban technológiai és nem szépészeti kérdés – és talán az az igazán jó, ha észre sem veszem, csak gördülékenyen használhatom.

(A Zöldike Tagbölcsőde Budatétényben és a Mocorgó Óvoda Kőbányán)

Egy mai óvodában sokkal fontosabbá váltak az egyéb terek. Nyilván sokaknak nosztalgikusak az óvodás éveik – de ma már Ma van. Az emlékek báját mára szerencsére az új épületek funkcionálisabb felszabadultsága is erősíti. És az új idők környezettudatosabb új dalait a kicsik is szinte természetes észrevétlenséggel szívhatják magukba, ha ebben segít az építészet és az építész is.

(2022-es építészeti díjak: díjazottak és nem díjazottak)

December van, így év végén két különböző és különbözőképpen jelentős építészeti-szakmai díjat is odaítéltek. Egyik az Építészfórum Média Építészeti Díja (MÉD), ami már évek óta közönségesemény, mert a döntőjében újságírók ítélnek, ráadásul közönség előtt. A másik Budapest Építészeti Nívódíja (BÉN), amit a Főpolgármesteri Hivatal 2017-től a Budapest Építészeti Kamarával közösen ír ki – zsűrijében a szakmával, tehát építészekkel. A nyerteseket bemutatta a napi és online sajtó, de aki évek óta kíséri ezeknek a nyerteseknek a sorát, könnyen megérezheti a tendenciákat is mögötte.

(A budai Széna tér felújítása)

A Széna tér tehát több száz éve létezik, most legújabb formáját vette fel. Sokkal elvarázsoltabb most sem lett, a beszorítottság alapparaméterei nem változtak, de nem ezért járunk erre. Kitisztítva azért áramvonalasabb és levegősebb, de a hangsúly az előbbin van: ez a térfelújítás nem andalgásra született. Egy célorientált kereszteződés, átmenőhely, ahol tessék haladni. Terei azért átláthatóbbak, megnyúlt a Fazekas utca felé is, ahová átvezették a kerékpárutat.

(Vályog 3D-ben, Debrecen, Afrika)

Debrecenben azért más a helyzet, mivel itt egy sokkal vitathatóbb értékű 1970-es szocmodern épületet kell majd lebontani, de az egyik kommentelő azért nem állta meg megemlíteni, hogy nem lenne-e ergonómabb annak legalább a tartószerkezetét megtartani (lásd ökológiai lábnyom). A hivatkozás itt is az, hogy statikailag ez lehetetlen – persze ha tudjuk, hogy a megrendelő a kormányzatilag jól kistafírozott MCC, az ő anyagi kapacitásaik kívül esnek a válságracionalitás keretein – sőt a MOL-részvényekkel a kőolajos extraprofitból még jobban gazdagodnak is.

(Gótikustemplom-túrák a Felvidéken)

A fantasztikus freskók fennmaradása a reformációnak köszönhető, hiszen az evangélikusok, reformátusok a falfestményeket lemeszelve tüntették el – és tartották meg a jövőnek. És hol van ez a Gótikus út (Gotická cesta)? A történelmi Gömör-Kishont vármegye fennsíkjain és dombjai között, az északról délre folyó patakok völgyei mellett. Legnyugatibb a Rima-vidék Rimaszombattól északra, aztán jön Jolsva és környéke a Murány-patak környékével, de az igazi adu a Sajó völgyében a Dobsinától Pelsőcig húzódó csetneki körút. Csetneken – egy halódó kisváros közepén – akkora templom áll tele freskóval, mint a Mátyás-templom. De nem: nagyobb.

(Walter Rózsi-villa, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ felújított épülete a Bajza utcában)

De ki volt Walter Rózsi, és hogy került egy háromszintes, lapostetős – természetesen Bauhausnak mondott, de inkább La Corbusier nyomában járó – villa a Lövölde tér közelébe? Az építtető házaspár Walter Rózsi, az Operaház primadonnája és férje, a Textil Újság tulajdonosa és szerkesztője, Radó Géza nem kifejezetten valami modern, inkább egy reprezentatív villát szerettek volna.

És nagyjából a lehetetlent kérték: egy tágas városi villát kis telken, de olyan alaprajzzal, ami a lehető leglevegősebb.

(Az új Néprajzi Múzeum épülete a Ligetben)

Esemény, amikor egy város, egy ország ilyen jelentős kulturális épülettel gyarapodik. Gondoljunk csak a Hősök terén álló két múzeumra: jó 120 éve állnak ott, tehát ilyen léptékben érdemes az új Néprajzira is gondolni. Ami lett, itt marad, és bizonytalankodásai ellenére is mérföldkő betonikon az utóbbi évtizedben. Az ilyen kulturális ikonteremtés bizony nem olcsó, a Mészáros Lőrinc-féle ZÁÉV és Magyar Építő Zrt, – a tervekkel együtt – végül durván 35 milliárdért építette fel öt év alatt.

(A szentendrei skanzen új Erdély épületegyüttese)

A skanzenek tehát bennünk is vannak. Tudjuk, hogy a valóság rendetlenség, de a gondosan kisimogatott rend azért összecseng a nosztalgiáinkkal. Most az erdélyi programnak csak az első fele készült el, évek múlva még mintegy száz épület települ át/épül újra. A kisvárost tehát hat épület képviseli, a falusi részben öt porta és unitárius templom, iskola, kultúrház. Skanzensajátosság a bekukucskálás is, tehát az, hogy a ház külső képe mellett igazán a belső vonz bennünket, egy elképzelt múlt, amivel igazi interakcióba keveredhetünk.

(A felújított Postapalota a Széll Kálmán térnél)

Korábban írtam már a felújított épületről, és magamat is meglepem most, hogy az átadás, a régi/új épület megítélésének életében milyen erős a választási végeredmény által húzott cezúra. Az újabb négy év meghosszabbítható egyenese, ami mentén az esetlegesség egyediségből szabályszerűvé lényegül át, kezelhetem akár építészeti mintaként is a jövőre nézve – és az eddigi preferenciák átrangsorolásával. Replika és kortárs házassága a NER-ben: az eredeti tervek szerint épülhet tovább a Vár, a Városliget és még ki tudja, mi.

(Középületek 2014–2022)

És végül jöjjenek a stadionok. 2019-re készült ez új Népstadion (Puskás Aréna). Ez még visszafogva is 190 milliárdba fájt – az avatási meccset 2-1-re Uruguay nyerte meg. Igazi presztízsberuházás volt és hatalmi építészet: de annak jó. Hiába nyálazta körbe innen is, onnan is a politika, a tervezők sokat tettek, hogy ez legyen a nemzeti stadion. Közben sajnos vagy tucatnyi további is épült országszerte nagyjából annyiból, amennyiből a lakásállomány felének a korszerűsítését, hőszigetelését meg lehetett volna oldani. Hogy mindezt aktuálisban fordítsam: az orosz importgáz fele megspórolható lenne/lett volna vele.

(Frank O. Gehry 93, a bilbaói Guggenheim Múzeum 25 éves)

Ezt az expresszív dekonstruktivista stílust Gehry viszonylag későn, ötvenes éveiben kezdte alkalmazni. A Kanadába emigrált lengyel zsidó család sarjából csak fokozatosan lett a XX. század stílust teremtő építésze, akkoriban, amikor már az építési technológia és számítógépes tervezés is lehetővé tette, hogy az ilyen könnyeden lehetetlen formákból építészeti tervvázlatok, majd épületek válhassanak.

(A Magyar Zene Háza a Ligetben)

A Magyar Zene Háza tehát üdítően kortárs épület, amiért könnyed és különleges, egyesek (én is) ujjonganának, ha nem éppen a Ligetben épült volna fel, mások viszont éppen ettől változnának vissza moderngyűlölővé. Szóval egy új épület képes 2022-ben Budapesten meditációs objektummá válni – még ha azt a meditációt nem éppen ilyennek képzeljük is. 

(2021: igenek és nemek)

Na, erről nem írt senki, én sem. Mindenkinek ismerős helyzet: összeszorított lábakkal és kétségbeesett, pásztázó szemmel fogyasztani a métereket – vajon sikerül elérnem? Pedig a nyilvános vécéké a lehető legdemokratikusabb kérdés: dolgozóké és kutyásoké, hajléktalanoké és turistáké, ha menni kell, menni kell. Budapesten kevesebb mint száz nyilvános vécé üzemel (még), de sem az önkormányzatok, sem az állam beruházási horizontján nem tűnik fel a nyilvános illemhelyek kérdése.

(A ferencesek új Közösségi Háza a Pasaréti téren)

És ide – pontosabban a buszos épületrész mögé – került most a ferencesek új Pasaréti Közösségi Háza. Mondhatjuk úgy is, a templom túloldalára, de úgy is, hogy besúvasztva egy keskeny, lejtős telekre. A tervezőknek (SAGRA Architects) tehát nem volt könnyű dolguk, mert egyszerre kellett harmóniát alkotniuk a teret változatlanul uraló templommal és megküzdeniük az elhelyezéssel. Az utcafront félig zártan reagál a Pasaréti út autóforgalmára, és egy jelzésszerű, kerek ablakkal (valójában vakablakkal, amit türkiz színű rácsa tesz élővé) utal a funkciójára – hasonló krisztogram látható a templom főhomlokzatán.

(Kitakarások Pesten és Budán)

Mik jutnak eszembe? Az állandóságok megszokott térérzései, miközben ott dübörög az újdonság ereje is, meg az a még nagyobb erő, az állandóan változó városé, ahol a súlypontok érzelmek nélkül és állandóan arrébb helyeződnek. Meglepetésszerűen születnek és fejlődnek ki, hogy aztán tíz-húsz év múlva szomorúan sorvadjanak vissza az átlagosságba. És az is, hogy öregszem, mert egyre több olyan dologra emlékszem, ami elmúlt, ami már nincs, aminek a képe/emléke/íze csak a fejemben létezik. Miközben jönnek az újak, a fiatalabbak, akiknek a régi Fradi-stadion olyan történelem, mint ’56, a Millennium kiállítás vagy épp a mohácsi vész. Vagy építészeti analógiával a régi Népstadion, a MOM gyárépülete vagy Ybl fürdőépületei a Margitszigeten.