Egy éve nem találkozott személyesen Joe Biden amerikai és Hszi Csin-ping kínai elnök. A világ két legnagyobb (gazdasági) hatalmának első számú vezetője akkor Bali szigetén, a G-20 csúcstalálkozója margóján tartott rövidke megbeszélést. Most viszont a kínai elnök-pártfőtitkár népes küldöttség élén vett részt az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) San Franciscó-i csúcstalálkozóján. Ez pedig módot teremtett arra, hogy jó négy órán át megbeszéljék a glóbusz helyzetét.

A hagyományosan meglehetősen átpolitizált Nobel-békedíjat december 10-én egy iráni emberjogi harcos asszony vehetné át – ha kiengednék a börtönből. Erre vajmi kevés az esély. Nargíz Mohammadi a nők elnyomása ellen, illetve az emberi jogokért és a szabadságért vív kitartó küzdelmet. 2010 óta ritkán van szabadlábon, hiszen azóta csaknem folyamatosan a rettegett Evin börtön „vendégszeretetét” élvezi. A rezsim tizenháromszor vette őrizetbe, ötször elítélték – összesen harmincegy évre. A 154 fenyegető korbácsütés csak ráadás.

Igencsak hosszú utat tett meg a délkelet-ázsiai Kambodzsa, amíg helyreállította az immár meglehetősen formális monarchiát. Formális, mert a jelenlegi uralkodó Norodom Szihamoni király, a nemzetközileg is ismert néhai Norodom Szihanuk Prágában végzett balett-táncos fia annyira „békeszerető”, hogy a saját belügyeibe sem avatkozik be. A tizenhétmilliós ország irányítása valójában a csaknem négy évtizede hatalmat gyakorló Hun Szen kormányfő kezében összpontosul. Ő pedig – hatalmában megerősödve – monarchiát teremtett a monarchián belül. Egyeduralkodó, aki kénye-kedve szerint osztogatja a posztokat rokonai, haverjai és üzletfelei között.

A hal sem él meg olyan tóban, amelyben nincs víz – tartja az afgán népi bölcsesség. És a közép-keleti országból érkező hírek nap mint nap visszaigazolják a demokrácia ottani – több mint aszályos – helyzetét. Éppen két esztendeje, hogy a tálibok visszatértek a hatalomba (1996 és 2001 között már ők irányították a mostoha sorsú államot). A lakosság érthető indulatait azzal az ígérethalmazzal próbálták csillapítani, hogy okultak a maguk elkövette korábbi hibákból. Ám az ígéretek betartásának másutt érvényes hagyományai ezen a kopár ugaron sohasem vertek mély gyökereket. És az amúgy is ritka afgán tavakban fogytán a víz.

Hogy melyek lehetnek a legfeszítőbb feszültségpontok kelet és nyugat, a ma már két leghatalmasabb ország, Kína és az Egyesült Államok között? Semmi kétség: Tajvan, a Dél-kínai-tenger térsége és persze a még Donald Trumpék kezdeményezte, kereskedelmivé leegyszerűsített háborújuk. Katonailag változó hevülettel, de – legyünk optimisták – még évekig takaréklángon maradhat a Tajvani-szoros körüli ellentétük.

Vietnámot – gazdasági teljesítménye miatt – egyre gyakrabban emlegetik a következő „kis tigrisként”. És nem is olyan kicsi! A távol-keleti ország lakossága 100 millió körül van. Politikai-gazdasági modelljét tekintve északi szomszédjához, Kínához hasonlítják. Az itteni kommunista párt egyeduralmát sem lehet semmilyen fórumon megkérdőjelezni, ám az élet egyéb területein igencsak szabad(os) a fejlődés. A jó negyven éve elindított reformfolyamat több mint sikeresnek bizonyult. De a csúcson heves rivalizálás sejlik föl.

„Új korszak” beköszöntét ígérte jó hat hete Hszi Csin-ping kínai elnök-pártfőtitkár az őt harmadik periódusra is vezérévé „koronázó” kommunista párt huszadik kongresszusán. Mintha időközben csakugyan új korszakába lépett volna a Mennyei Birodalom. Ám mindez pokoli feszültségekkel járt. Igaz, a megelőző három esztendő sem látszott a társadalmi harmónia megtestesülésének. A 2019 vége óta Vuhanból elterjedő koronavírus-járvány, annak kezelése, sőt gazdasági és társadalmi „mellékhatásai” nemcsak utcai tömegtüntetésekhez vezettek. Hanem először jelentek meg nyilvánosan a pártot és személyesen Hszi elnököt bíráló jelszavak.

Pekingben múlt vasárnap véget ért „a munkásosztály élcsapatának harci seregszemléje”. Az ötévente tartott kongresszuson – Kína mérettartományaihoz méltón – a 97 milliós párttagság képviseletében csaknem háromezer küldött hallgatta meg Hszi Csin-ping pártfőtitkár-elnök majdnem kétórás összefoglaló jelentését. Zárásképpen megválasztották a Kínai Kommunista Párt új vezető testületeit, amelyekben a várakozásoknak megfelelően Hszi hívei még nagyobb arányban képviseltetik magukat.

Nemsokára lesz egy esztendeje, hogy az ultraradikális iszlamista tálibok alig húsz év után visszatértek a hatalomba Afganisztánban. Egy apró robbanás, szinte semmi. Csak a „szokásos”. Mindössze ennyi történt július legvégén Kabul belvárosának előkelő Serpúr negyedében, nagykövetségek közelében. Ám hamar robbant az igazi hír: a célzott áldozat ezúttal az al-Káida eddigi első embere, az ott rejtőzködő Ajman az-Zavahiri volt.

Merénylet áldozatául esett minden idők leghosszabb ideig regnáló japán kormányfője és királycsinálója. Abe Sindzó épp a két nappal később rendezendő, de eleve lefutott, pártja győzelmét ígérő felsőházi választásokra kampányolt, amikor egy magányos gyilkos, házi fabrikálású vadászfegyverével, kétszer is eltalálta. A politikussal a nyakát és szívét elérő lövések végeztek. Az indíték véletlenszerű, úgy is mondhatnánk, lényegtelen. A japán közmédia jelentése szerint a merénylő, egy 41 éves volt haditengerész azért akart bosszút álni Abén, mert annak nagyapja hozzájárult az általa gyűlölt Mun-szekta (az Egyesülés Egyháza) terjesztéséhez. A gyilkos anyja csakugyan tagja a szektának, és pénzbeli adományai súlyos anyagi gondokat okoztak a családnak.

Szokatlan módon hétfőre írta ki az utódjáról szóló Fülöp-szigeteki elnökválasztást Rodrigo Duterte. A május 9-i voksolás napját egyidejűleg – a nagyobb részvétel érdekében – munkaszüneti nappá tette. Elvégre a száztízmilliós távol-keleti országban hatvanhétmillió polgárt vártak az urnákhoz. A magas részvétel igazolta a várakozásokat. Mindenféle értelemben.