Bankó-Erdősi Viktória

Sujbert Oszkár három egyforma füstkarikát eregetett az ég felé. Szorosabbra húzta magán az irhabéléses kabátot. Annus ki akarta dobni, azt mondta, ócska, aztán tessék, micsoda szolgálatot tesz ez még november végén. A hajnali köd felszállt, de hiába ballagott el a rövid zsákutcán, hogy meglesse az őzeket, az irtásra vezető úton egy terepjáró állt. Az elejénél az új ház kerítése, a faránál szúrós csipkebokrok. Zsebre vágta a pipát, és tenyerét a kapucsengőre nyomta. Várta az éktelen visítást, de az új frinc-franc csak bimbamolt.

Tovább

Micsoda Hamupipőke-történet, nem igaz? Pedig sosem voltam az a klasszikus szépség. Egy alacsony, kopasz kis ürge vagyok, ez az igazság. Ő úgy mesélte, hogy a kezemet látta meg először, a rövidre vágott, szabályos körmöm, meg a fürge ujjaim, amikkel a koszos lepedőket eltüntettem a zsákban, mintha sosem lettek volna. Pedig voltak. Ha tudná, micsoda szag terjengett ott! De nem tehettek róla. Azok a kis öregek, így hívtam őket, kis öregek, csak zombiztak ott az otthonban. Ha engem kérdez, szerintem szerencséjük volt a demenciával. Jobb nem emlékezni! Persze az elme nem szelektál. Ha beengedi a ködöt, az rátelepszik jóra és rosszra egyaránt. Az ő apja is ilyen ködös volt, a Gyula bácsi. Akaratos egy fazon tudott lenni amúgy, de velem szót értett, valami beosztottjának hitt, szárnysegédnek, vagy mit tudom én, minek hívják ezt a hadseregnél. Le tudtam csillapítani, amikor az ezredest játszotta a háromágyas szobájában, mert ezt érdekes módon nem felejtette el, a rangját a katonaságnál.

Tovább

Most! Tegyük le! – vezényelt a kertésznadrágos férfi, fején hátratolta a piszkos baseballsapkát, öklével megdörgölte homlokát.
Társa a teher súlyáról dörmögött, majd lerogyott a mocskos kövezetre. A baseballsapkás körbejárta a feketén csillogó tárgyat, aztán a visszhangos csarnokban megfontoltan oldalra nézett.
Ki ne találd, hogy nem jó helyen van, mert én fel nem emelem még egyszer!

Harmadik társuk most ért oda a székkel, a másik kettő az ő anyját szidta, amiért megint megúszta a nehezét. Az csak nevetett, és megpörgette a kör alakú ülőkét, csikorgott a csavaros menet.

Tovább

Csengő szól, kutya ugat. Megzavart kertvárosi utca. Mostanra megszokta, a marketinges munka ezzel jár, ugatással. Becsapott vagy ki sem nyitott ajtókkal. Hagyjon békénekkel, húzzoninnenekkel. Csak a szívdobogását nem tudta megszokni. Most is egészen megvadult. Levette az ujját a gombról, türelmesen várta, kiszóljon a kaputelefonból egy barátságtalan hang. Ugrált a térdkalácsa. A járda szélén álló kuka éves befizetést igazoló matricáit nézte, újra és újra leolvasta az érvényességet őket. Egészen kétezertizennégyig ment vissza az időben, tíz matricán át, amikor marni kezdte a vállát a zsák. Ha most leveszi, pokoli nehéz lesz visszaerőlködni újra, olyan veszély ez, mint futáskor a pihenés, akárhogy is ég a comb, nem szabad megállni, mert, ha megáll, a büdös életben nem indul el újra. Persze, az is egy megoldás, hogy itt fejezi be. Itt, a csinos kis kuka mellett.

Tovább

Kegyetlen, fekete barlangbolt az ég is. Mindjárt rád szakad. Az éjszakai lámpát két éve hozta le a padlásról. Petié volt. Egy kifli-Hold és egy tökéletes csillag kapaszkodik össze a sötétkék égbolt egy körszeletén. Ausztriában találta valami zsibvásáron, náluk még nem lehetett akkor ilyet kapni. Házat burkoltak maszekban Burgenlandban, kápéban fizettek, feketén, a schilling egy részét inkább kint költötte el, a többit az alsónadrágjába rejtette hazafelé. Peti akkor már tizenkettő volt, talán túlkoros egy ilyen ajándékhoz, mégis örült neki, csak filmekben látott azelőtt ilyet. Nyolcvanhetet írtak.

Tovább

Tovább

Éva elengedte a drótos nagyajtót, „Végül is, ha már kint vannak a birkák, édes mindegy, hogy nyitva marad-e ez a rozoga szar”, gondolta, és megadón fújt maga elé, mint a fejésre váró tehenek, aztán fordult Teri nénihez, tudta, úgysem szabadul, amíg meg nem adja neki a figyelmet.

– Valami baleset történt a vasúti átjárónál.

 

Tovább

Az autóbusz-állomástól szerencsére nem kell sokat gyalogolnom. Sajognak a térdeim, az előttem lévő ülés háttámlájának támasztottam, hajlított lábbal gubbasztottam a másfél órás út alatt. Senki nem jött ki elém, s ettől kicsit megremeg a szám széle, de ezt senki se látja a benzinszagú állomás hangzavaros kavalkádjában. Annamari máskor itt szokott várni lelkesen és boldogan, mint azok a kutyák, akik a gazdájuk sírján ücsörögnek étlen-szomjan a hűség terhétől sújtva. Most azonban nem áll ott vékony, ezüst keretes szemüvegében, kék szemébe lógó szalmaszínű, rövid hajával, félszegen mosolyogva a járatindulásokat ismertető tábla előtt, és nem sorolja nekem hazáig, hogy az összekuporgatott zsebpénzéből csipszet és gumicukrot vett a kisboltban, s azokat eldugta a commodore-os szekrénybe, hogy horrorfilmnézős, nassolós, tesós, titkos szeánszot tartsunk éjjel, amikor már mindenki más alszik.

Tovább

Annyi rizst veszek ki, ami a nagykanálba laposan belefér. Hárítom a káposztát, hogy köszönöm, nem szeretem. Ügyetlenül lebontok némi húst a csontról. Hálás vagyok Dininek, jóízűen eszik, és közben beszél-beszél-beszél, a közelgő fellépésük előkészületeit ecseteli. Hosszan rágok egy falat húst, sehogy sem bírom lenyelni. Kapkodom a tekintetem a helyiségből nyíló két ajtó között, vajon melyik vezet a mosdóhoz. Nem merem megkérdezni, ismét belekortyolok a borba, leerőltetem a falatot. Érzem, ahogy végigcsúszik a nyelőcsövemen és megérkezik az üres gyomromba. Márta néni feláll, azt mondja, kint felejtette a pecsenyelevet. Dezső bácsi is elnézést kér, a szalonba megy, és jazzmuzsikát választ. Egy mozdulattal lehúzom a maradék húst a nyélről, és átemelem Dini táljába.

Tovább
Élet és Irodalom 2026