Fodor Sándor

A tetőn ücsörgő srácok égő cigarettájukkal a csillagokat szurkálták, vagy csak lyukakat akartak égetni a sötétlő semmin. A kamasz fiú érzékeiben lassan végigégett valami részeg remegés, ami akkortájt még szokatlannak tűnt. Aztán hosszú évek kitartó kutatómunkájának eredményeképpen megtanulta, miként fogadja be és hagyja elterülni a szíve párnáján, és miként szabaduljon meg a borzongató ártalomtól.

Tovább

Szemerkélő szomorúság takarta be a várost, és ezen a szürke égi permeten csak itt-ott ütött át a pislákoló utcai fény. Dalolhatnékja támadt. Másképpen nem tudott és nem is akart reagálni a mellette baktató nőre. Évek óta ebben éltek. A párja néha reménykedve belekezdett valami beszélgetésfélébe, de nem volt ez igazi kezdet, inkább valaminek a vége. A figyelemnek mindenképpen. A férfi, ha mondani akart valamit, nem bíbelődött a szavakkal, de a mondatokkal sem. Megelégedett némi dalfoszlány hangos fölemlegetésével. A szöveget legtöbbször pontatlanul idézte: „Lesz maga jusztia, jusztia, jusztia…”

Tovább

És most merre? Mi lehet még nyitva? Örök kérdések, hajnali vacogásba csomagolva. Csak azt hallja, hogy nyikorogva döcög keresztül a villamos a nedves holdfényen. A kisfiára gondol, aki odahaza meleg szuszogással alszik, reszkető nyál a párnán. Az anyja ugrásra készen, nyitott szemmel, mégis szépen.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2023