(Ensemble Cantilene – a Magyar Rádió Márványterme, június 6.)

Noha Anneke Boeke előadásmódja mindvégig professzionális, hajlékony és sokszínű volt, a két hegedűst, Lesták Bedő Esztert és Román Mikolát szinte kihívóan elegánsan artikulált motívumaik és élénken párbeszédes játékákuk szépsége ellenére is cserben hagyta egyszer-kétszer az irányított improvizáció rugalmas kereteihez – illetve Mahdi Kousay és Dinyés Soma életteli precizitással formált szólamaihoz – alkalmazkodó időérzéke, Szigetvári Dávid kifejező énekébe, érzékenyen kidolgozott ékesítéseibe pedig néhol bizonytalan intonáció és egy-egy vázlatosan megszólaló futam vegyült.

(Cameron Carpenter, Academy of St Martin in the Fields – Művészetek Palotája, május 19.)

Sajnos azonban, bármennyire változatos benyomásokat keltett is az orgona hangzása, a zenei teljesítmény interpretációs felfogás tekintetében egyáltalán nem volt egységes ezen a május 19-i estén. Elsősorban azért nem, mert Carpenter mintegy kívülről közelített a zenekarral való együttes játékhoz, mintha szólamát a maga hangszertechnikai és előadásmódbeli újdonságai révén nem a zenei szövet részének, hanem átformálójának tekintette volna.

(Orchestre de Chambre de Lausanne, Pascal Rogé, Bertrand de Billy – Zeneakadémia, március 31.)

Bármilyen nehéz is azonban megtalálni az előadói egyensúlyt, egyáltalán nem lehetetlen, ahogyan azt az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál március 31-i nyitóhangversenyén Bertrand de Billy és az Orchestre de Chambre de Lausanne bebizonyította. Az együttes két Ravel- és egy Haydn-kompozíció megszólaltatásából kibontakozó produkciója ugyanis eleven volt, energikus, szellemes és méltóságteljes, arisztokratikus és közvetlen – ráadásul mindegyik alkotás más-más erényekkel hívta fel magára a hallgatóság figyelmét.

(Moszkvai Csajkovszkij Zenekar, Vlagyimir Fedoszejev – Zeneakadémia, március 8.)

Az esemény jellegével és jelentőségével kapcsolatos kérdések ezen az estén részben azért merültek fel, mert a hangverseny szervezői, a Budapesti Fesztivál és Turisztikai Központ munkatársai szükségesnek látták, hogy a programot megelőzve külön köszöntsék a politikai életnek az eseményen megjelent képviselőit. Ezzel óhatatlanul azt a benyomást keltették a közönség többi tagjában, hogy az ő jelenlétük valamiképpen szolgálatnak minősül: hogy nem pusztán a zenehallgatás kedvéért látogattak el a Zeneakadémia Nagytermébe, hanem tudtukon kívül azért is, hogy tanúi legyenek az állam kulturális önreprezentációjának.

(Purcell Kórus, Orfeo Zenekar, Vashegyi György – Művészetek Palotája, február 7.)

Ha a program összeállítása számos izgalmas kérdést vetett is fel, a zenei megvalósítás csak részben szolgálta a közvetlen tapasztalatszerzést. Úgy tűnt, hogy ennek bizonyos mértékig valamiféle általános indiszponáltság volt az oka: a Purcell Kórus a tőle megszokott, tükörszerűen áttetsző hangon énekelt, produkcióját mégis tarkította néhány összecsiszolaltlan, enyhén zilált pillanat, az Orfeo Zenekar rajzos vonalvezetéssel és finom eleganciával, de szokatlanul sok pontatlan belépéssel és gikszerrel játszott, az énekes szólisták együttesének hatását pedig a nem összeillő hangi adottságok és árnyalatok gyengítették.​​

(Budapesti Fesztiválzenekar, Rados Ferenc, Fischer Iván – Művészetek Palotája,  január 22.)

A Brahms-interpretációkat hagyományosan jellemző vonások, amelyek olyan természetesen illeszkednek az életmű szenvedélyesen magányos narratívájához, szinte teljesen hiányoztak a művészek játékából ezen a vasárnap estén, a helyükbe azonban váratlanul friss és felvillanyozó ötletek léptek, amelyek élénkségükkel bőven kárpótoltak a megszokott élmények elmaradásáért, jóllehet ezt a hatást igen eltérő módon és eszközökkel érték el.

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Ránki Dezső, Cristian Mandeal – Művészetek Palotája, december 6.)

Cristian Mandeal úgy irányította az egyébként telt, zengő és egységes hangon játszó, remek teljesítményre kész zenekart, mintha nem törődne azzal, hogy egy zenei alkotás formarészei nem síkban illeszkednek engedelmesen egymás mellé, hanem bonyolult mintázatot bontanak ki az időben: az egyes ötletek kölcsönhatásba lépnek egymással, energiaforrást jelentenek egymás számára, motivikus összefüggéseik élénkségével mozgásban tartják a zenei folyamatokat.

(Lang Lang – Művészetek Palotája, november 14.)

Lang Lang sajátos viszonyban él a zenével, gyakran úgy játszik, mint aki a műsorra tűzött kompozíciókat csak apropóként alkalmazza, hangok egymásutánjaként, amelyek leírt rendszere megkönnyíti, hogy a lendület, a testi igénybevétel örvényébe vethesse magát, anélkül, hogy az eszköztár létrehozására is időt kelljen szánnia. Szó sincs arról, hogy a művek intellektuális vetülete ne jelentene számára semmit; egyszerűen csak úgy tűnik, hogy az érzéki, érzékszervi vonatkozásuk lényegesen fontosabb számára.

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kocsis Zoltán – Művészetek Palotája, 2016. október 7.)

(A Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttese, Chantal Santon-Jeffery, Hervé Niquet –Művészetek Palotája, szeptember 22.)

(Nemzeti Filharmonikusok, Nemzeti Énekkar, Bakonyi Anikó, Ulbrich Andrea, Brickner Szabolcs, Palerdi András, Dénes István – Martonvásár, 2016. július 30.)

(Fesztiválakadémia – Zeneakadémia, 2016. július 23.)

(Jonas Kaufmann, Helmut Deutsch – Művészetek Palotája, június 7.)

(Orosz Nemzeti Zenekar, Gidon Kremer, Mihail Pletnyov, Alekszandr Szladkovszkij, Müpa, május 24.)

(Filarmonica della Scala, Myung-whun Chung – Művészetek Palotája, április 14.)

(Ránki Dezső – Művészetek Palotája, 2016. március 22.)

(Budapesti Fesztiválzenekar, Dimitris Sgouros, Fischer Iván –Művészetek Palotája, február 5.)

(Kremerata Baltica, Concerto Budapest, Martha Argerich – Művészetek Palotája, január 25.)

(Osztrák–Magyar Haydn Zenekar, a Bécsi Állami Operaház Kórusa, Celeng Mária, Szigetvári Dávid, Florian Boesch, Fi­scher Ádám – Művészetek Palotája, 2016. január 1.)

(Baráti Kristóf, Várdai István, Várjon Dénes – a Magyar Rádió Márványterme, december 1.)