Apámnak kék szeme van, mint a hideg óceáné, mikor az ég beborul felette. Az apjától örökölte, aki szőke, magas homlokú, sudár férfi volt. Vélhetően zsidó származású. Négyszer nősült. Csendes embernek képzelem, mert láttam, mégsem ismerem. Míg élt, az apám nem engedte a közelembe. Szégyenében vagy haragjában. Állítólag gyenge ember volt, aki nem tudott nemet mondani a nőknek, főleg a nagyanyámnak, mert hagyta, hogy se szó, se beszéd, elvigye a nagyszülői házból a komcsi városba. Koldulni, csicskáztatni, meg ilyenek. Mondja is az apám, ha csak öt forintot kértél kiflire, át ne merd vágni.

Volt ott csúszda, meg egy rugós szerkezet, amire rá lehetett ülni, mint aki lovagol előre-hátra, dühösen adva hozzá a ritmust, különben tapodtat se mozdul. A gyerek szólongatni kezdte az anyát, aki a játszótér egyik távolabb eső padján ült, keresztbe tett lábakkal, és egy még távolibb pontba merítkezve bámult maga elé, ha nem is mereven, de olvatag. Ahogy az lenni szokott, a gyerek már kiabált, nézd, anya, nézd, és kalimpált a kezeivel. Végül odanézett, ahol az anya épp mártózott, és fénylőnek látta, mint a naplementében úszó vízfelszínt vagy a nyitott ablakról visszatükröződő égboltot, de látta a padra szegezett szárnyakat is.

Az írói válság a büdös nagy semmi, szokták gondolni. Gazdag termőföld, de mit sem ér vetemény nélkül. Munkakerülés. Vagy pazarlás, ez a legkedvesebb, ha innen nézzük. Tudniillik, magvak alusznak a felszín alatt. Vagy, mint az első Holdra szállás előtti évek. Kihalt bolygófelszín, senki se lakja, na és aztán, most már civilizációkat terveznek oda. Az írói válságban senyvedő olyasféle mellőzött, mint aki nem ezen a Földön, pedig nagyon is itt, és lehet belőle akármi. Megérhet, mint tölgyfahordóban a merlot, és elkorhadhat, mint a rekord, amire úgy emlékszünk – ha egyáltalán –, hogy: kísérlet. Holott, a be nem teljesült szerelem is szerelem, a szerelmes attól még szerelmes, ha nem is ér célba.

(1.) Úszni nem tanult meg soha. A mellette álló férfi lábai toronymagas, izmosak. Kedvenc nyaralásuk alatt legalább egyszer, eljátszott a gondolattal. A tenyerébe simuló fejet fogta, lenyomta a víz alá, egymás után tíz, tizenkétszer. Nem volt tudható. Sem a pontos szám, sem az, mikor jut lélegzethez. Megtanulta az évekkel – térdéig ért a gyermek, négy - öt éves talán –, amennyiben nincs jajvész, kétségbeesett markolat a húsba vájva, még csak hörgés sem hagyja el a száját, nincs mit élvezni, a fuldoklás extázisait, talán megunja és odébbáll.