Zalán Tibor

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tóth Erzsébet: A macskám Pasolinit olvas. Nap Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 240 oldal, 3500 Ft

A szövegek nagy időtávot ölelnek fel a fiatal írók emlékezetes, nyolcvanas évekbeli szentendrei tanácskozásától Fekete Vincéig vagy Pollágh Péterig, a napjainkban még fiatalnak számolt költőkig. A gyűjtemény nyitányában székfoglalót, kérdést episztolában megválaszoló emlékezést, illetve újabb Szentendre-boncolgatást találunk. Ezekben kapjuk meg, esszenciálisan, Tóth Erzsébet nézeteinek fogalomtárát; emlékek és állásfoglalások keverednek bennük költőhöz illendő rapszodikussággal; bátorság – és olykor vagdalkozás – az állításokban, axiómák a kimondásban, kíméletlenség az ítéletekben. 

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

miért iszom, én rettenetes ember, vett ismét nagy levegőt, és a lánynak az az érzete támadt, hogy a hatalmas korty levegőtől akár meg is fulladhat az ember, de nem fulladt meg, hanem még egy pohár pálinkát kért, mire a zenész fölpattant, és angyali arccal behatolt a söntésbe vagy mifélébe, presszóba, borkimérésbe, étterembe, mindegy, hogy mibe, a lényeg, hogy ezt nem tudhatta pontosan, mivel háttal ült az ajtónak, és nem fordult meg még egyetlenegyszer sem, mert a hely mibenléte, szemben velünk, olvasókkal, csöppet sem mozdította meg a fantáziáját, egyszerűen nem érdekelte, maradjunk annyiban, oda be, a valahovába, ment az angyalarcú, és  jött is szinte azonnal vissza, sokkal gyorsabb volt ez a megtérés az előzőnél, amiből arra következtetett, hogy első alkalommal a férfi magában töltekezett, mielőtt nekik rendelt volna, nyilván behajított egy deci pálinkát, mert ezek, hallotta valahonnan a hangot, és nem ismerte föl, ki beszél hozzá, amikor egyedül vannak, akkor nem gatyáznak a pálinkával sem, nem ismerik a féldecit, csak a decit, és még jó, ha nem a két decit, mert a vizespohár minimum kétdecis,

Tovább

Tovább

a vizet nézte, ahogy lomhán görögtek lefelé a nehéz görög gályák a súlyos és sötét hullámokon, a vizet bámulta, bár egy csöppnyi romantikát sem érzett a szívében a látványtól, sem a látvány iránt, végtére szart a vízre és szart a szívére is, vége volt valaminek, aminek el sem kellett volna kezdődnie, talán egy kapcsolatnak, talán  egy végtelennek induló baszássorozatnak, mindegy is volt talán akkor, miért és minek, csak folyjon a víz, és juszt se folyjék, ahogy az egyetemen tanítják neki, a túlparton kamaszok settenkedtek a bokrokkal sűrűn benőtt partrész felé, nekik jó, gondolta, nekik a jó, mindjárt egymásnak esnek a bokrok tövében, bár nekik még minek, aztán arra gondolt, hogy ő is tizennégy évesen veszítette el a szüzességét, és annak legfeljebb nyolc éve,

Tovább
Élet és Irodalom 2024