(Gábor magányossága) A napokban új munkatárssal bővült a brigádunk, Gáborral, a sorsüldözött villanyszerelővel, aki bevallotta, hogy szökésben van, két és fél évig a dél-alföldi tanyavilágban dolgoztatták, miután felszedett a kocsmában egy jó kis nőt, és a csaj másnap reggel eladta rabszolgának. Nem érte meg. Három napja éjfélkor szökött meg a pajtából, a tehenek mellől, amikor a fogvatartói részegen hevertek. Pesten hajléktalanszállón aludt, Sztívün, a vállalkozó ott szedte össze.

Estére a kollégáim csudásan felhangolódtak, a szomszéd szobából is átharsant Gábor sírós mély basszusa, hogy mennyire magányosnak érzi az életét. Ezután kisvártatva vegyes kiabálást, vad ajtócsapkodást hallottam, ideges rohangászás dübögött a folyosón. Tedd le a kést, jajj, ne engedd, ne engedd, meghal, megöli magát, így a hangzavar.

(Eszméletlen körülmények) Ismerősöm, pesti hantás arc meséli. Voltak egy kis csempészúton, ő és a csaja. Konkrétan mellékes, hogy mivel kereskedtek, nem akar tippeket adni. Lényeg, hogy vastag a buli. Mindegy. Elkapja őket a szudáni–líbiai határon, a döglött sivatag közepén az ottani milícia. Irány a csótányos, vöröshangyás, százlábús dutyi. Hol szerezték ezt a lítiumot, ez iránt érdeklődtek a gecik. Mindketten kaptak egy injekciót, és amikor magukhoz tértek, egy észak-kameruni katonai bázis börtönében találták magukat, csontvázzá lesoványodott amerikai exkatonák közt. Az amik pont szökést terveztek.

Nyolc évvel az első novelláskönyve megjelenése után, a rendszerváltás idején, 1989-ben jelent meg a Mért jó a póknak? című kötete. A hosszú hallgatás oka csak később lett világos számomra. Azt mesélte, képtelen volt úgy írni, hogy közben jelentéseket kellett adnia az őt felkaroló, támogató, emberileg és íróként is nagyra tartó pesti demokratikus ellenzék tagjairól. Hogy a hatalom miként tudta rávenni az spicliskedésre és értelmiségi barátainak elárulására, azon sokat gondolkodtam. Azt hiszem, több tényező is szerepet játszott a dologban. Arra gondolok, hogy alapvetően hitt a szocializmusban. Őt, a szegény vidéki fiút felemelték, működött a társadalmi átrétegződés mechanizmusa, az állam lehetőséget adott számára, hogy a reménytelen vidéki szegénységből elindulhasson felfelé, egy magasabb státusz irányába, és szakmunkásból előbb középvezető, majd alapszervezeti párttitkár lehessen. Egy másik motívum, ami némileg ellentétes előjelű az előzővel, a vélhető, de nem bizonyított (fölvetődő, gyanítható) homoszexualitása miatti rendőri zsarolás lehetett. Az ötvenhatos forradalom idején ugyanis egyik éjszaka a középiskolai kollégiumban egy ágyban találták egy fiúval (aki később öngyilkosságot követett el), s a rendszer ezek szerint nem felejtette el az epizódot. Szinte biztos vagyok benne, hogy a beszervezésekor leporolták ezt az aktát, közölték vele, hogy értesítik a történtekről a családját, elsősorban az imádott édesanyját, és az információt a suttogó propaganda eszközével elterjesztik a gyárban is, ahol dolgozott. Egy ilyen lépés a munkásközegben azonnali kitaszítottságot, akár fizikai veszélyt is jelenthetett rá a borzalmas, megsemmisítő szégyenen túl.

A hárem és mindenki azt mondta rá, még az állig felfegyverzett eunuch rabszolgák és a lantzenészek is, hogy ő a legkisebb, legbutább és a legcsúnyább, ami az Ég Fiának ágyékából valaha kispriccelt.

Márpedig Szu-Csong hercegnő első vérzésének hajnalán, az ismeretlen hasgörcsben fetrengve eldöntötte, hogy nem! Ő lesz itt a legnagyobb, a legokosabb és a legszebb.

Így cselekedett, rajta múlott, és a célját el is érte.

(A férfi, aki ütötte magát) Volt egy ilyen férfi, nem is oly rég, a mi utcákban. Itt lakott velünk szemben, ha nem is pont szemben, hanem sré vizavé, a másodikon. Komolyan mondom, hogy ennek a férfinak a fő tulajdonsága az volt, hogy szerette bokszolni, püfölni, paskolni, verni a tulajdon testét. Ez elég hülye szokás az emberek körében, neki legalábbis nem sok barátságot eredményezett. Különösen rühellte eme ismertetőjegyét korábbi felesége, jelenlegi időszakos társastánc- és szexpartnere, a szőkésvörös Angéla. Nem, a fickó nem volt mazochista, erről nincs említés, de a miérteket jelenleg mellőzném. Többnyire a koponyáját és a tarkóját csapdosta azzal, ami épp a keze ügyébe került, hiszen olyasmivel, ami nem került a kezébe, kevéssé csapdoshatta. Máskor, a trolipótlón tiszta erőből ököllel gyomorszájon vágta magát, úú, de úgy, hogy ezt látva az utasok odébb húzódtak. Ekkor tenyéréllel csattanósan ráhúzott a bal combjára, lendületes jobbhorgot vitt be vesetájon, hogy csak úgy porzott. Ez nem volt elég.

(A nyugalmazott filozófiaprofesszor öngyújtója)

A piezo-öngyújtó zárlatos őskövület volt, de nem dobta el, mert fölfoghatatlan módon még mindig adott lángot, nem is akármekkorát, szempillapörzsölőt. Csak sajnos az volt a gond és bosszúság, hogy rágyújtásnál mindig megrázta picit a kezét.

Amennyiben azonban a műanyag borítást két marokra fogva ragadja meg, előrehajlik, hátát felpúposítja, és széllel szemben bal lábbal visszalép, így tartja az orra elé a tűzszerszámot a kikukázott csikkhez, akkor elkerülheti az áram útját. Oké, de az meg nagyon hülyén nézne ki az utcán, parkokban vagy bármelyik kocsmában, ahova bejáratos. Inkább vállalta a kis szúrós, pattanós érzést, nem akarta, hogy bolondnak tartsák.

Ha jártában-keltében tüzet kértek tőle, „Vigyázz, ráz!”  ta­náccsal adta ki a kezéből. Ilyenkor mintha nem is értették volna, hogy mit mond, szemrebbenés nélkül rágyújtottak, és a szívességet meg sem köszönve siettek tovább. Még örülhetett, hogy nem kapott egy katonás pofont, hogy a fal adta a másikat.

Megölhetik simán az összes bolondot, de azzal nincs semmi elintézve. Ha kivégeznék a világ összes miniszterelnökét és diktátorát, azzal többre jutnánk. Hiszek benne, hogy a kóros elmeállapot az egyik legdallamosabb magyar kifejezés. Énekelni is lehet. Sokszor, egymás után, mantrázni addig, míg ennek a fogalomnak a legmélyéig hatolunk. A kóros elmeállapot a kulcsa annak, hogy csodálatosnak tartsuk a létezést. Skarufa cigarettát sodor, engem is megkínál, kortyolgatjuk a sörünket. Ő megtalálta a maga kis szigetét, a szeméttárolót. Innen csak az érzéketlen lakóbizottság űzheti ki, lángpallossal. A fölöttes hatóságok. Vén krampusz leszek, mire az összes értelmetlen erőszakszervezet megszűnik. Lehet, meg sem érem. Ahogy így egymás mellett üldögélünk, tudom, hogy a vámszabadterületen egy közönséges városi galamb egy akácfa lombjai közé keveredik, és ott csapdos a szárnyaival. Ebben az ágbogas közegben vergődik, verdes, mindaddig, míg ki nem szabadul. Ha kiszabadul.