Egy éve nem találkozott személyesen Joe Biden amerikai és Hszi Csin-ping kínai elnök. A világ két legnagyobb (gazdasági) hatalmának első számú vezetője akkor Bali szigetén, a G-20 csúcstalálkozója margóján tartott rövidke megbeszélést. Most viszont a kínai elnök-pártfőtitkár népes küldöttség élén vett részt az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) San Franciscó-i csúcstalálkozóján. Ez pedig módot teremtett arra, hogy jó négy órán át megbeszéljék a glóbusz helyzetét.

A hagyományosan meglehetősen átpolitizált Nobel-békedíjat december 10-én egy iráni emberjogi harcos asszony vehetné át – ha kiengednék a börtönből. Erre vajmi kevés az esély. Nargíz Mohammadi a nők elnyomása ellen, illetve az emberi jogokért és a szabadságért vív kitartó küzdelmet. 2010 óta ritkán van szabadlábon, hiszen azóta csaknem folyamatosan a rettegett Evin börtön „vendégszeretetét” élvezi. A rezsim tizenháromszor vette őrizetbe, ötször elítélték – összesen harmincegy évre. A 154 fenyegető korbácsütés csak ráadás.

Igencsak hosszú utat tett meg a délkelet-ázsiai Kambodzsa, amíg helyreállította az immár meglehetősen formális monarchiát. Formális, mert a jelenlegi uralkodó Norodom Szihamoni király, a nemzetközileg is ismert néhai Norodom Szihanuk Prágában végzett balett-táncos fia annyira „békeszerető”, hogy a saját belügyeibe sem avatkozik be. A tizenhétmilliós ország irányítása valójában a csaknem négy évtizede hatalmat gyakorló Hun Szen kormányfő kezében összpontosul. Ő pedig – hatalmában megerősödve – monarchiát teremtett a monarchián belül. Egyeduralkodó, aki kénye-kedve szerint osztogatja a posztokat rokonai, haverjai és üzletfelei között.

A hal sem él meg olyan tóban, amelyben nincs víz – tartja az afgán népi bölcsesség. És a közép-keleti országból érkező hírek nap mint nap visszaigazolják a demokrácia ottani – több mint aszályos – helyzetét. Éppen két esztendeje, hogy a tálibok visszatértek a hatalomba (1996 és 2001 között már ők irányították a mostoha sorsú államot). A lakosság érthető indulatait azzal az ígérethalmazzal próbálták csillapítani, hogy okultak a maguk elkövette korábbi hibákból. Ám az ígéretek betartásának másutt érvényes hagyományai ezen a kopár ugaron sohasem vertek mély gyökereket. És az amúgy is ritka afgán tavakban fogytán a víz.

Hogy melyek lehetnek a legfeszítőbb feszültségpontok kelet és nyugat, a ma már két leghatalmasabb ország, Kína és az Egyesült Államok között? Semmi kétség: Tajvan, a Dél-kínai-tenger térsége és persze a még Donald Trumpék kezdeményezte, kereskedelmivé leegyszerűsített háborújuk. Katonailag változó hevülettel, de – legyünk optimisták – még évekig takaréklángon maradhat a Tajvani-szoros körüli ellentétük.

Vietnámot – gazdasági teljesítménye miatt – egyre gyakrabban emlegetik a következő „kis tigrisként”. És nem is olyan kicsi! A távol-keleti ország lakossága 100 millió körül van. Politikai-gazdasági modelljét tekintve északi szomszédjához, Kínához hasonlítják. Az itteni kommunista párt egyeduralmát sem lehet semmilyen fórumon megkérdőjelezni, ám az élet egyéb területein igencsak szabad(os) a fejlődés. A jó negyven éve elindított reformfolyamat több mint sikeresnek bizonyult. De a csúcson heves rivalizálás sejlik föl.

„Új korszak” beköszöntét ígérte jó hat hete Hszi Csin-ping kínai elnök-pártfőtitkár az őt harmadik periódusra is vezérévé „koronázó” kommunista párt huszadik kongresszusán. Mintha időközben csakugyan új korszakába lépett volna a Mennyei Birodalom. Ám mindez pokoli feszültségekkel járt. Igaz, a megelőző három esztendő sem látszott a társadalmi harmónia megtestesülésének. A 2019 vége óta Vuhanból elterjedő koronavírus-járvány, annak kezelése, sőt gazdasági és társadalmi „mellékhatásai” nemcsak utcai tömegtüntetésekhez vezettek. Hanem először jelentek meg nyilvánosan a pártot és személyesen Hszi elnököt bíráló jelszavak.

Pekingben múlt vasárnap véget ért „a munkásosztály élcsapatának harci seregszemléje”. Az ötévente tartott kongresszuson – Kína mérettartományaihoz méltón – a 97 milliós párttagság képviseletében csaknem háromezer küldött hallgatta meg Hszi Csin-ping pártfőtitkár-elnök majdnem kétórás összefoglaló jelentését. Zárásképpen megválasztották a Kínai Kommunista Párt új vezető testületeit, amelyekben a várakozásoknak megfelelően Hszi hívei még nagyobb arányban képviseltetik magukat.

Nemsokára lesz egy esztendeje, hogy az ultraradikális iszlamista tálibok alig húsz év után visszatértek a hatalomba Afganisztánban. Egy apró robbanás, szinte semmi. Csak a „szokásos”. Mindössze ennyi történt július legvégén Kabul belvárosának előkelő Serpúr negyedében, nagykövetségek közelében. Ám hamar robbant az igazi hír: a célzott áldozat ezúttal az al-Káida eddigi első embere, az ott rejtőzködő Ajman az-Zavahiri volt.

Merénylet áldozatául esett minden idők leghosszabb ideig regnáló japán kormányfője és királycsinálója. Abe Sindzó épp a két nappal később rendezendő, de eleve lefutott, pártja győzelmét ígérő felsőházi választásokra kampányolt, amikor egy magányos gyilkos, házi fabrikálású vadászfegyverével, kétszer is eltalálta. A politikussal a nyakát és szívét elérő lövések végeztek. Az indíték véletlenszerű, úgy is mondhatnánk, lényegtelen. A japán közmédia jelentése szerint a merénylő, egy 41 éves volt haditengerész azért akart bosszút álni Abén, mert annak nagyapja hozzájárult az általa gyűlölt Mun-szekta (az Egyesülés Egyháza) terjesztéséhez. A gyilkos anyja csakugyan tagja a szektának, és pénzbeli adományai súlyos anyagi gondokat okoztak a családnak.

Szokatlan módon hétfőre írta ki az utódjáról szóló Fülöp-szigeteki elnökválasztást Rodrigo Duterte. A május 9-i voksolás napját egyidejűleg – a nagyobb részvétel érdekében – munkaszüneti nappá tette. Elvégre a száztízmilliós távol-keleti országban hatvanhétmillió polgárt vártak az urnákhoz. A magas részvétel igazolta a várakozásokat. Mindenféle értelemben.

Nyilvánvaló, hogy Ukrajna három hete tartó orosz lerohanásának csak vesztesei lesznek, a frontok mindkét oldalán. De emberi, társadalmi, gazdasági-pénzügyi téren az ostromolt helyszínektől messzebb, így az európai térségben is. Igaz, nem ez lesz az első háború, amelynek áttételesen külső nyertesei is lehetnek. Sokan a két viszonylag távoli nagyhatalmat, az Egyesült Államokat és Kínát vélik a válság viszonylagos haszonélvezőinek.

Akinek a jöttekor nem örülnek, annak a távozásán sem búsongnak – így tartja a hagyományos kazah népi bölcsesség. De vajon örültek-e, amikor a jelenlegi államfő, Kaszim-Zsomart Tokajev „terrorista puccsra” hivatkozva kérte az oroszok vezérelte Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (orosz betűnevén ODKB) csapatainak hirtelen eljövetelét? És meddig maradnak? Erről alighanem budapesti, prágai vagy éppen kabuli bölcsek beszélhetnének.

Dél-Koreában nem vert föl nagy port egy korábbi elnökük elhunyta. Elvégre a napokban 88 éves korában végképp távozott volt államfő, Ro Te Vu (más átírásban: No Theu) fölöttébb ellentmondásos pályafutásával aligha írja be magát a koreai emlékezet aranykönyvébe.

A szigetország bulvársajtójában nagyobb szenzáció volt, hogy Mako hercegnő mindent (császári udvart, kiváltságokat, jövedelmeket) odahagyva október végén végre csak férjhez megy, és polgári származású választottjával Amerikába költözik, mint hogy a parlament a hét elején új kormányfőt választott.

A múlt pénteki iráni elnökválasztásnak az volt a legfőbb tétje, hogy mekkora lesz a részvétel. A voksolás végeredményét ugyanis mindenki jó előre borítékolhatta. Nem volt igazán nehéz dolguk a közvélemény-kutatóknak – a félhivatalosan meghirdetett számok igazolták az előzetes „több mint sejtéseket”.